Ismét tanácskozott a Magyar Koalíció Pártja stratégiai tanácsa. Duray Miklós a Pátria Rádiónak adott interjújában leszögezte, a stratégiai tanács készülő tanulmányai és az MKP nemrég nyilvános vitára bocsájtott programtézisei egymást kiegészítik.
– Más-más szándékkal és alapozással készült mind a kettő. A stratégiai tanács tanulmányai felölelik a politika és ideológia, a jog és önkormányzás, az életpálya-építés, a lakóterület és gazdaság, de a szórványosodás kérdéseit is – mondta Duray Miklós. – A stratégiai tanács ősszel alakult, az egyes témakörök olyan szakmai műhelyvezetők felügyelete alá kerültek, akik mögött gyakorlati ismeretek, tapasztalatok és szellemi adottságok vannak. A stratégiai tanács nem azokkal a hagyományos szakterületekkel, amelyekkel a párt szakmai bizottságai és tanácsai, hanem a részletkérdések fölött átívelve, az összefüggésekkel foglalkozunk. Ez azt jelenti például, hogy a stratégiai tanácsban szakterületként nem jelenik meg a gazdaság, az ifjúság-, oktatás-, család vagy szociálpolitika, hanem életpályáról, családról és társadalomról, terület és vidékről, életpálya kezdésről beszélünk. A gazdasággal nem a szó politikai értelmében foglalkoztunk, hanem mint térségfejlesztéssel, illetve a térségben fellelhető gazdasági problémák kezelésével. Tehát nem hagyományosan közelítjük meg ezeket a kérdéseket, hanem az egyes témaköröket úgy próbáljuk összekapcsolni, ahogy azok szervesen összeillenek. Nem egy „kormányzati politika” megfogalmazására teszünk kísérletet, hanem a nemzetstratégia megfogalmazására.
Az ön nevével fémjelzett egyik anyag A politikai és ideológia címet viseli. Miért van szükség arra, hogy politika és ideológia együtt jelenjen meg egy olyan pártban, mint amilyennek eddig az MKP mutatkozott.
Nem csak a politikát és az ideológiát kell együttesen látnunk, hanem a célokat és az értékeket is. A politika akkor válik szervessé, ha az értékrend, a célok, az eszmeiség, a gyakorlat szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Ugyan nem szabad túlzásba vinnünk az ideológiát, de tudatosítanunk kell, hogy mely az a szemlélet és eszme, amely leginkább meghatározza a létünket, és magába foglalja mindazokat a szükséges kérdéseket, amelyekkel foglalkoznunk kell. Abból az arisztotelészi alaptételből indulunk ki, hogy a politika a köz szolgálata, a közjó művelése. Ez pedig valahol az eszmeiséggel függ össze. Az emberiség nem igazán osztható jobboldalra, baloldalra vagy liberálisra. Túlnyomó többségünk konzervatív olyan értelemben, hogy az értékek megtartása mellett szállunk síkra, nem szeretjük a robbanásszerű változásokat, viszont igényeljük a fejlődést. Nos, ha igaz a mi feltételezésünk, akkor hozzánk nyilvánvalóan a keresztény-konzervatív értékrend és eszmeiség áll a legközelebb, ezért ebből vonatkoztatjuk le azt az értékrendet, amely alapján meg kell fogalmaznunk a céljainkat, és azok elérhetőségét.
Fontosnak tartjuk, hogy a célokat mindig úgy fogalmazzuk meg, hogy valamivel túlmutassanak a megvalósíthatóságon. Ugyanakkor, ha programot fogalmazunk belőle, akkor azt a megvalósíthatóság szempontjából kell megtennünk. Látszólag ez ellentmondás, de mégsem, mert ha tevékenységi program mögött ott van egy eszmei program, akkor mindig tudunk miből táplálkozni, fel tudjuk tölteni a programunkat. Ilyen szempont miatt rendkívül fontos, hogy a program céltudatossága mögött álljon egy olyan szellemi felkészültség, amely állandóan képes újítani és feltölteni a politikai gyakorlatot.
Miért van szükség erre?
– Az elmúlt 17-18 évben , tehát a rendszerváltozás után, a felvidéki magyar politikai nem foglalkozott politikaelmélettel. A régi példákra hivatkozva mondhatnánk, hogy a politikusok az esztergapad mellől jöttek a politikai arénába, elméletileg igencsak hiányos vagy semmilyen felkészültséggel. Valami ugyan menet közben rájuk ragadt, de nem építkeztek tudatosan. Felszínesek, siklanak a hullámokon anélkül, hogy tudnák mi van a mélyben vagy a magasban. Most a stratégiai tervezés keretei között kísérletet teszünk a hiányosságok pótlására és a tudatos politizálás megalapozására. Igyekszünk olyan vezérfonalakat lefektetni, amelyekhez bármelyik politikusunk nyúlhat – például ha nincs meggyőződve arról, hogy helyes-e, amit tenni akar.
Mondhatnánk úgy, hogy egyfajta értékrendet fogalmaznak meg, amelyből aztán minden további lépés, szakterület levezethető?
– Tulajdonképpen igen. Az értékrendet az eszmeiségből bontjuk le, úgy, hogy sorvezetője a céloknak. Ennek az értékrendnek ott kell állnia a célok mögött, azért hogy a célokat értékközpontúan tudjuk megfogalmazni. Fel kell vázolunk egy fontossági sorrendet, hogy a felvidéki magyarság megtartható legyen, fenntartható legyen a fejlődése, legyen jövője. Gyakran halljuk, hogy politikusok mondják, hogyha a gazdaság nem működik jól, akkor nincsen jövője a felvidéki magyarságnak, vagy azt, ha az iskolaügyünk nem megfelelő, akkor sincs jövőnk. Önmagában ez mind igaz lehet, de hol van mindennek a gyökere? Sokszor elfelejtjük, hogy nyelvünk megőrzése, használata és az anyanyelvünk társadalmi funkcióinak a megtartása az alapja mindennek. Ugyanis társadalmi beágyazottságunkat, tehát azt a nagy szociológiai problémakört, amelyben az életünket éljük le, azt a társadalmi kommunikáción keresztül valósítjuk meg, és abban a nyelv játszik elsődleges szerepet. Tehát tudatosítanunk kell, ha a nyelvi kérdést és a nyelvi jogokat elhanyagoljuk, akkor el fognak sorvadni az iskoláink is, és rosszul fogjuk érezni magunkat a társadalomban. Ugyanis ha nem az anyanyelvünkön fogunk kommunikálni a napi életben, eltávolodunk a közösségünktől és bezárkózunk a négy fal közé.
Ezek a nyelvi jogok hogyan képezhetők le az élet más területeire?
– A nyelvi jogok konkrétan megfogalmazható jogok. A leképzésük áttételes, mert nem attól lesz egycsapásra jobb a gazdasági helyzetünk, hogy nyelvi jogaink vannak. De a társadalmi közérzetünket ez határozza meg, és jövőben gondolkodni csak jó közérzettel lehet. Ha az anyanyelvem csak megtűrt nyelv, ennek messzemenő társadalmi hatása van. Nem igazán gondolkodtunk el eddig azon sem, hogy mi az államnyelv. Van ugyan államnyelv fogalom az alkotmányban, van államnyelvről szóló törvény, de nem mondtuk ki, hogy mi is az államnyelv. Nem mondtuk ki, hogy a mi a különbség az államnyelv és a hivatalos nyelvi kapcsolatok és a nyelvi közeg között. Mindezekről nem beszélünk, úgy teszünk, mintha mindenki számára világos lenne minden, de ha egy körkérdést tennénk fel ezzel kapcsolatban, bizonyára nagyon zavaros válaszokat kapnánk. Tudatosítani kell, hogy az államnyelvet tulajdonképpen nem is államnyelvként, hanem országnyelvként kellene értelmezni. De jó, maradjunk az államnyelv kifejezésnél, mert ez rögzült belénk. Az állam területén élő őshonos nyelveket kellene államnyelvnek tekinteni, mert az állam elsősorban ezeknek a polgároknak az állama. Szlovákiában a szlovák nyelv mellett mindenképpen államnyelvként kellene tekinteni a magyart, a ruszint, az ukránt, mert ezek regionális nyelvek Szlovákiában, csak nincsenek elismerve annak. A hivatalos nyelvhasználatban ezeknek a nyelveknek a működtetését kellene rendezni. Nyilvánvalóvá kellene tenni azt is, hogy a szlovák nyelv – mint általánosságban elterjedt nyelv – mellett a regionálisan őshonos nyelveknek melyek a földrajzi területei. Mi ezeknek a nyelveknek a regionális és országos érvényesíthetősége.
Gondolja, hogy az MKP képes vállalni, hogy ilyen témákat tűzzön napirendre Szlovákiában?
– Ezt még nem tudom, de a stratégiai tervet nem azzal a szándékkal írjuk, hogy ebből mindent vállalnia kelljen a pártnak. A stratégiai tervünk – ahogy már korábbi válaszomban is jeleztem – nem pártstratégia, hanem nemzetstratégia. Ehhez kell majd a pártnak viszonyulnia a programjával. Tehát a programalkotásban kellene majd visszatükröződnie a stratégiában felvetett kérdésköröknek. A stratégián tovább dolgozunk, feltételezem, hogy őszre befejezzük azt a szakaszát, ami után minden műhely saját tanulmányában vezérgondolatszerűen megjelöli azokat a legfontosabb témaköröket, amelyeket ki kellene majd bontanunk a programalkotás folyamatában.
Sokan vélik úgy, hogy a legközelebbi népszámlálás egyfajta elszámolás is lesz arról, hogy a szlovákiai magyarság milyen úton halad…
– A 2011-es népszámlálás nem 10 év tükrét fogja adni, hanem körülbelül 90 évét. Ebbe benne lesz Trianon, a második világháború, a jogfosztottság korszaka, a kommunizmus és a rendszerváltozás utáni magyar politika is. Nem lenne helyes, ha minden felelősséget egy rövid korszak nyakába sóznánk. De azt tudatosítanunk kell, hogy a politikának mindig felelőssége van a társadalom állapotát illetően, azt pedig áttételesen tükrözi a népszámlálás. Mert ha a lakosság fogy, az is egy politikának, eszmeiségnek, értékrendnek lehet a következménye. Ha a biológiai fogyáshoz más tényezők is hozzájárulnak, mint pl. az elmenekülés, elköltözés, akkor még inkább lehet a politikai felelősségét taglalni.
Az MKP közel 8 éves kormányzati munkája idején kifejtett tevékenysége mekkora szerepet játszott abban, hogy ilyen elköltözésekre sor kerül?
– Erre a kérdésre így kapásból nem tudok válaszolni. Folyik jelenleg egy nagy szociológiai vizsgálat, amelynek az eredményeit valószínűleg június végéig megkapjuk. Az erre is némi fényt vet majd. De pl. 1992-ben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia megszűnik, már akkor érkeztek olyan jelek, hogy felvidéki magyarok az elköltözésben gondolkodnak. Nem azért, mert hogy a szívükhöz nőtt volna Csehszlovákia, hanem amiatt, hogy látható volt, hogy megszűnésében milyen szerepet játszanak a szlovák szélsőségesek. Akkor még azt tapasztaltuk, hogy elsősorban Magyarországon próbálnak boldogulni, de amikor bekövetkezett a szétválás, láttuk, hogy nagy számban maradtak Csehország területén is magyarok. 1995-ben derült ki, hogy megszűnt a felvidéki magyarság szaporulata, ettől kezdve arányaiban és abszolút számunkat tekintve is fogyunk, Nyilvánvaló, hogy egyre inkább hat a folyamatos asszimilációnak a következménye is.
Ezért foglalkoznak külön hangsúllyal a szórványmagyarság kérdésével?
– Ezért is, de amiatt is, hogy eddig az elmúlt évtizedekben senki sem foglakozott a szórványokkal. Általában arról beszélünk, hogy Zoboralja szórványosodik, pedig már messzemenően nem csak erről van szó. Zoboralján már szinte megszűnőben van a magyarság, de Dunaszerdahely és Komárom kivételével már minden járási központként szereplő városunk szórvánnyá vált. Még talán Érsekújvár az a város, ahol a magyarság elég erős, de Kassa, Pozsony, Losonc, Léva, Szenc – és még sorolhatnánk – nagyon erősen szórványosodnak.
Az MKP ilyen kérdéseket egyedül nem tud megoldani. Mi kell hozzá, hogy a társadalomban keletkező kérdéseket kezelni lehessen?
– Nyilvánvaló, hogy a párt erre önmagában nem elegendő. Viszont csak akkor lehet a megoldással foglalkozni, ha először felismertük a problémát. Ha ezt nem látjuk, akkor még azokat a feladatokat sem tudjuk elvégezni, amelyeket egyébként megtehetnénk.
Nem ejtik ki sehol azt a szót, hogy autonómia…
– Pillanatnyilag úgy látom, hogy az elmúlt 10 év alatt a felvidéki magyarság elveszítette az autonómiára való alkalmasságát. A 90-es évek első felében ez még meg volt. Most arra kell összpontosítanunk, hogy a társadalmunkat ismét alkalmassá tegyük az autonóm cselekvésre. Mert ezt az alkalmasságát egyre inkább veszíti.
Az interjút Gyurkovits Róza készítette.
Pátria, Felvidék Ma
