Részlet a könyv előszavából:
A ma Somorján élő Fóthy János állatorvosról még ismerősei közül is csak kevesen tudták, hogy eredetileg a Garam mentéről, Oroszkáról származik. Azt pedig, hogy az egykori parlamenti képviselő a tollal is jól bánik, még csak nem is sejtették. Most, hogy a saját kiadásában megjelentette szülőfaluja rendhagyó monográfiáját, minderre fény derült. Voltak és ma is vannak tájainkon olyan „helytörténészek”, akik felkérésre megírják egy-egy település történetét. Áttanulmányozzák a helyi krónikákat, a levéltárakban őrzött okiratokat és korabeli feljegyzéseket, esetleg elolvasnak néhány Monarchia-beli vármegye-monográfiát és máris szállítják a megrendelt művet. Nem vitatom, hogy ezek túlnyomó része megbízható és minden lényeges adatot tartalmazó munka. De éppen az a többlet hiányzik belőlük, amit csak az tehet hozzá, aki maga is a szóban forgó településen élt hosszabb-rövidebb ideig. Jól ismeri az ott élő embereket, netán maga is részese volt a közösség hétköznapjainak és ünnepeinek, örömeinek és bánatainak.
Fóthy János gyermek- és ifjúkorát Oroszkán töltötte, szinte összenőtt a faluval és a tájjal, s ha ma már nem is él ott, még mindig oda tartozik, egy vele és ezért tudja hitelesen és szeretettel elmesélni azokat a dolgokat is, amelyeket csak hallomásból vagy feljegyzésekből ismerhet. A falu múltját mindig egy tágabb történelmi környezetbe ágyazva mondja el, s gyakran idéz levelekből vagy személyes feljegyzésekből is. A XX. századi Oroszkáról természetesen sokkal többet tud „mesélni”, sőt szemtanúk vallomásait is beépíti a szövegbe. Mint cseppben a tenger, Oroszka történetében is az egész szlovákiai magyarság sorsa tárul elénk 1918-tól napjainkig. Az itt élők is ugyanúgy megszenvedték a kisebbségi lét megpróbáltatásait: az idegen nyelvű hatalom packázásait, a háború utáni megaláztatásokat, deportálásokat és kitelepítéseket, majd a kommunizmus embernyomorító, a parasztságot a szövetkezetek karámjába kényszerítő erőszakoskodását, de az 1989 utáni vadkapitalizmus önző harácsolását is. Fóthy János könyve mégis azt példázza, hogy az oroszkaiak ennek ellenére megmaradtak öntudatos magyaroknak és lehetőségeikhez mérten ápolták a kultúrát, könyvtárat alapítottak, megőrizték elődeik szokásait és hagyományait. A falu egykor cukorgyáráról volt híres; csak a beavatottak tudják, hogy a 19. század végén itt épült fel Európa akkor legkorszerűbb cukorgyára. Az egykori kapitalisták jól tudták, hogy munkásaikról megfelelően gondoskodniuk kell: nemcsak egészséges lakásokat építettek számukra, de a fizetésüket természetbeni juttatással is kiegészítették, sőt arra is volt gondjuk, hogy egy kis kórházat, egy pihenőparkot (helyi szóhasználattal: Abbáziát), egy kulturális központot hozzanak létre.
A könyvben megelevenednek a falu egykori tanítói, papjai, orvosai, hivatalnokai, kereskedői, cigánymuzsikusai, színjátszói és sportolói. A közösséget a bálok, a kukorica- és tollfosztások is összekovácsolták, ilyenkor mesékkel és énekléssel szórakoztatták egymást. Fóthy János felidézi a baleset következtében látását elvesztő Hruska Anna alakját, aki ifjúkori olvasmányélményeit mai mesékbe öntve szórakoztatta a kukoricacsuhéval vagy a libatollal bíbelődő asszonyokat.
Mennyire másként hat a kenderfeldolgozás leírása is ebben a könyvben! Egy néprajztudós bizonyára pontosabban ismertetné az egyes fázisokat, de Fóthy János gyerekként maga is részese volt ennek, így beszámolója autentikus. És vajon a „felkért” falumonográfus átérezheti-e azt az örömet, amikor az illető településről elszármazottak valahol összefutnak és együtt emlékeznek a közösen átélt gyermekkori eseményekre? Fóthy Jánosnak ez megadatott, amikor a pöstyéni fürdőben Afrikában szerzett reumatikus nyavalyáját kúrálta és az étteremben egy oroszkai pincér szolgálta ki, egy másik oroszkai pedig a zenekarával muzsikált.
Érdekes fejezete a könyvnek az Oroszka személyiségeit, híres szülötteit bemutató „kislexikon”. Gyermekkoromban gyakran hallottam a Kossuth Rádió agrárműsorában, a Falurádióban Galgóczy Imre hangját, később pedig néha egy-egy hangjáték epizódszerepében is megszólalt. Csak most tudtam meg, hogy 1920-ban Oroszkán született és tanulmányait szülőfalujában, illetve a lévai magyar gimnáziumban végezte. Oroszkán volt közel négy évtizeden át gyermekorvos dr. Mészáros Sándor, aki magyarvizsla-tenyésztőként és szakértőként nemzetközi hírnévre tett szert. A legszívesebben mindenkit megemlítenék, aki ebben a galériában szerepel, de essen szó legalább még Urbán Sándorról (1925–2002), aki Zalabán született, de kétéves korától Kanadában élt, majd 1934-ben érkezett vissza szüleivel, akik Oroszkán telepedtek le. Orvosi tanulmányait nem fejezhette be, mivel kémkedés vádjával letartóztatták és kényszermunkára ítélték, amelyet Jáchymovban kellett végeznie. Kiszabadulása után különböző intézményekben tisztviselőként dolgozott és közben versekkel, prózai művekkel jelentkezett a szerkesztőségekben, de önálló kötete csak 1989 után jelenhetett meg: egy önéletrajzi ihletésű regény Fölparcellázott égbolt címmel. Nagy kaktuszismerő is volt, Varázslatos tövisek c. monográfiáját azonban csak szlovákul és két orosz kiadásban tudta megjelentetni, magyarul mindmáig kiadatlan.
Végül hadd idézzem a szerző kötetzáró gondolatait: „Abban a reményben bocsátom útjára szerény kis művemet, hogy a több mint nyolc évtizedes kisebbségi lét során megtört, hitét vesztett népünk – falunk történelmi múltjából erőt merítve – őrizze, erősítse nemzeti öntudatát. Átmentse, tovább vigye azt a szellemiséget, amellyel az elődök évszázadokon át őrizték gyökereiket, ápolták nyelvünket, kultúránkat. A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük!”
{iarelatednews articleid=”36397″}
