Élvezettel olvastam, böngészgettem a portál publicisztikai rovatában megjelent „Bemutatkozik M. Nagy László fotóművész” önéletrajzi leiratot. Utóbbi időben kis nemzeti közösségünk könyvpiacán már annyi önéletrajzi, amolyan korszakleíró kötet jelent meg, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni.
Ezzel persze semmi gondom nem lenne, de azzal bizony már igen, hogy jórészt ezen önéletrajzi, vagy korszakleírói szövegrészek írói nagyon is ott toporogtak korábban a rendszerformálók soraiban, elkötelezett elvtársak voltak, s újságíró barátaim korábban olyan könyv elolvasására is felhívták a figyelmemet, amikor az interjúkötet szerzője egy volt államvédelmi ügynököt mutatott be -. mit ad isten – ultra-pozitív példaként, egy – nem gaz, hanem – ” igaz” ember mintapéldányaként.
Mivel már több mint húsz éve ilyesmikkel is etetik a szegény felvidéki magyart, éppen ezért örültem meg annak, hogy végre egy olyan alkotó ember is tollat ragadott, s legalább néhány „flekk” terjedelemben írt önmagáról, – ha már egyszer mások nem figyeltek oda kellőképpen pályájára – aki nem „vörös,” vagy besúgó apukák-, bátyuskák, vagyis „pártunk és kormányunk” hátán kapaszkodott fel az alkotói piedesztál tetejére, hanem önerejéből, valahonnan az Ipoly -és Dél-Garam mente csodaszép, egyszerű-, ám szép lelkű emberek lakta vidékéről érkezve a fővárosba.
M. Nagy László pályája egy klasszikus nemzetiségi sors vetülete. Egy inas sorban cseperedő srác története, aki később hegesztőként keresi kenyerét, közben rábukkan a maga kis gyémántjára. Az ő esetében egy bakellit fényképezőgépre. S elindul a keresés keserves, ám pályafordulást termő iránya felé. Távúton tanul, fotó-szakkörök munkájában vesz részt, fényképes tudósításait közlik az újságok, majd munkalehetőséget nyer egy színes nemzetiségi magazinunk fotóriporteri posztján. Helyszínek, emberek ezreivel ismerkedik, látja a hetvenes évek konszolidációs folyamatainak árnyoldalait, figyeli a másként gondolkodók sorsát, akiket ezrével taszított pályaszélre a vörös rezsim. Később hátat fordít ennek a tevékenységének, s neutrális vizeken keresi megélhetését. Egy szlovák nyelvű sport-magazin fotósaként éli át mindazt, ami után évek óta vágyott. Ugyanis László aktív sportoló volt, a távfutás jelentette számára a fotózás mellett azt az életörömöt, amely lelki, szellemi fennmaradását. Ezrével készültek el a csodálatosabbnál csodálatosabb pillanatfotói, s később, az akkor csúcstechnikákat képviselő digitális gépek, teleobjektívek pardon nélkül biztosították számára azt, amit a mechanikus gépek – amelyeket persze Laci a mai napig is imád – nem voltak képesek. Nyugdíjaztatása után feleségével vidékre költözik, évekig semmit nem hallunk róla, aztán – már hetvenévesen – néhány életjel, szerény kiállítás, s az említett életrajzi bemutatkozás.
Laci barátom sorsára gondoltam akkor, amikor a magyar közszolgálati televízió egyik művészeti műsora egy „fotóművészt” mutatott be. Az interjú egy fotó-kiállításon készült, a kérdező egy ilyenkor szokásos kérdést intézett a húsz egynéhány évét taposható alkotó felé: milyen volt az az út, amelyen elérkezett a művészfotóhoz. Felelet: Göröngyös. Gimi után otthon maradtam, nem tudtam magammal mit kezdeni, aztán két évvel ezelőtt szüleimtől kaptam egy komolyabb, jól felszerelt digitális gépet, s a Dunapart köveit kezdtem el fényképezni, a belvárosig. Anyám barátnője egy művészettörténész, akit ő később megkért, csináljon az anyagból egy kiállítást. És hát a művészettörténész ismerős ” csinált” is egy kiállítást Budapest egyik legismertebb galériájában. A szponzor, vagy maga a galéria bőkezű lehetett, mivel a művekre „svenkelő” kamera vagy hatvan, digitálisan kinagyított, kasírozott, üveg mögött elegánsan berámázott, „köves” fotót, s egy grafikailag brilliáns kiszerelésű katalógust mutatott be a nagyérdemű számára. A raccsoló, a pozőr szerepében tetszelgő fotós később az is elrebegte, az anyag – hamarosan – Brazíliába utazik …
Vagyis ilyen típusú pályaindító is létezik, persze nem hiszem, hogy hasonló indulással egyetlen felvidéki magyar fotós is eldicsekedhetne. A mi Lacink bizony, már végképp nem … Meg hát ő annak idején külföldre, vagyis nyugatra sem juthatott el, mondjuk sportriporterként az 1972-es Müncheni Olimpiára, mivel jegyzetem hőse nem rendelkezett sem az angazsált, sem a besúgói státusszal. Ugyanis mi, korábban születettek már csak tudjuk, hogy a vízum megszerzéséhez ez a két fontos tényező szinte nélkülözhetetlen volt.
Vagy hét évvel ezelőtt találkoztam M. Nagy Lászlóval egy közös jó barátunk temetésén, Zsélyben. Beszélgettünk, s hát elmondta, hogy mostanában nagyon szerényen él feleségével egy falusi házban, melyet igyekszik felújítani, de hát a nyugdíj ezen a téren is csak az apró lépések megtételét engedélyezi, így ez a felújítási folyamat talán addig is eltart majd, amíg ki nem viszik a … Aztán rászólok, ilyet ne is ejtsél ki, hiszen reád még rengeteg feladat vár, tematikailag fel kell dolgoznod, kiállítanod azt a hatalmas anyagot, amelyet életed folyamán úgy gyűjtöttél be a „kaptárodba,” mint a méhecske a méznek valót. No meg, új alkotásokat is elvárunk tőled. Hát, – mondja – néha igen csak elkeseredek, még keretre sem futja, nem egy jobb gépre, vagy egy nagyszabású kiállításra. – Nemrég aztán mégiscsak – hetvenedik születésnapja alkalmából, hosszú csend után összejött egy-két szerény kiállítás, persze komolyabb leporelló, katalógus, vagy fotóalbum nélkül. Mert hát László valóban megérdemelne egy,- a műveit tematikai sorrendben feldolgozó, színvonalas könyvet, legalább éltében egyet, hiszen ötven évnyi fotózás után a nagyérdeműnek, a hozzáértőknek lenne mit böngésznie, az értékesebbnél értékesebb felvételekben gyönyörködnie.
Persze nemzetiségi házunk táján az ilyen prezentáció nem is olyan könnyű dolog a mély szakmai alázattal bíró, a kunjuktúra-lovagok „szakmáját” részben sem ismerő, nem gyakorló művésznek megvalósítania, hiszen ha az alkotó nem a két lábon járó reklámtábla szerepében díszeleg, nem dörgölődzik az átkosból reánk száradt, ma is a „kánont kimondók” kisisteneihez, vagy nem talál magának hozzáértő, tehetős szponzort, bizony elveszik az a hatalmas anyag, amely nemcsak nemzetiségi kultúránkat, de az egyetemes kultúrát is gazdagítaná.
Persze, nemcsak ilyenkor november 17-e táján, hanem a jövőben – ismételten, számos alkalommal, nagyon is hangosan ki kell mondani: nemzetiségi valóságunk részét képezik azok a korábban jól fizetett, forradalmi emlékszobák készítésével megbízott, párthű, angazsált képzőművészek is, akik busás állampénzeken, ma is hatalmas jubileumi kiállításokat kreálnak, gazdag propaganda-anyag kíséretében.
Az átkosban Érdemes Művész elismerésben részesültek számára szinte néhány évente készülnek el az újabb és újabb „életmű köteteik,”persze ma már letagadva párthűségüket, esetenként, az államvédelmi, vagyis besúgói szerepkörüket, s azt is, hogy egy kimondottan bűnös rezsim szekértolói voltak. Ehhez most is háttérszelet kapnak a médiákban a mai napig ottragadt, ma többségükben a liberalizmus zászlaja alatt megbúvó, volt kommunista szerkesztőktől is. Ezek számára mindig is kedvesebbek lesznek a hozzájuk hasonszőrűek, mint mondjuk korábban az underground mozgalmakban résztvevő művészek, hiszen valamikor együtt tanulták pártgyűléseken, vagy tartótisztjeiktől a konspiráció-, az „ellenséggel” való elbánás-, a bomlasztás „művészetét.”
Tehát – kedves barátom, László! Én sem, Te sem voltál a korábbi rezsim angazsáltja, besúgója, így ezen „hiányosságom, s hiányosságod” esetében is merném remélni, hogy a jó Isten támogatásával Neked is megjelenik majd ötven évnyi alkotó munka után, még éltedben legalább egyszer, egy színvonalas fotóalbum, s nagyszabású életmű-kiállításaidra is sor kerül majd. Csak remélni merem, hogy „angazsálték” – az ő gyakorlott pénzszerzési cselezéseik után – nem orrolják el ismételten előled, s a hasonló, tiszta múlttal rendelkező, volt underground művésztársaid elől e szerény lehetőséget.
Kalita Gábor, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”36234″}
