Embermentők Magyarországon és Szlovákiában címmel rendezett nemzetközi konferenciát a Fórum Kisebbségkutató Intézet Somorján. A november 21-i rendezvényt Raoul Wallenberg tiszteletére tartották. Németh Zsolt, magyar külügyi államtitkár beszédét teljes terjedelemben közöljük.
Amikor Magyarország kormánya a 2012. évet Raoul Wallenberg Emlékévnek nyilvánította, két feladatot tudatosított: azt a két feladatot, melyet József Attila a Dunánál című versének sokat idézett, ám ennek ellenére ma is érvényes zárószavaiban fogalmazott meg: emlékezés és rendezés. „A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgaink: ez a mi munkánk; és nem is kevés” (József Attila: A Dunánál)
Wallenberg születésének centenáriumán és a holokauszt hetvenedik évfordulójához közeledve úgy éreztük, hogy vállalnunk kell annak a felelősségét, hogy lépéseket tegyünk a magyar múlt súlyos öröksége, a vészkorszak emléke feldolgozásának érdekében. Amikor meghirdettük az emlékévet, nem kergettünk illúziókat. Tudtuk, hogy nehéz feladatra vállalkozunk és tisztában voltunk azzal is, hogy egy emlékév nem fogja megoldani a soá emlékei feldolgozásának bonyolult és soktényezős problematikáját. Hogy mégis vállalkoztunk erre, azt egyszerre tartottuk erkölcsi kötelességünknek és politikai szükségszerűségnek is.
Erkölcsi kötelességünknek tartottuk, hogy konkrét lépéseket tegyünk a holokauszt feldolgozásának területén, hiszen a 2010-ben hivatalba lépett magyar kormány a Nemzeti Együttműködés Programjában az értékelvű politikai cselekvés programját hirdette meg. Ennek a programnak a központjában az ember, mint érték áll. Arra vállalkoztunk, hogy fejéről a talpára állítjuk a politikai gondolkodást, és deklaráljuk azt a könnyen belátható alapelvet, hogy a kormányzás, a politikai cselekvés, a közélet működtetésének a célja az emberek boldogulásának és gyarapodásának szolgálata. Ebben az összefüggésben erkölcsi kötelességünk szembesülni azzal, hogy néhány évtizeddel ezelőtt volt egy olyan korszak, amikor a magyar kormányzat és közigazgatás aktív közreműködésével magyar állampolgárokat, zsidó honfitársainkat, származási alapon kizártak a nemzet testéből és az a civilizációs botrány valósult meg, hogy kinyilvánították, hogy ezekkel az embertársainkkal kapcsolatban nem érvényesek a humanitás erkölcsi parancsai és az államnak az állampolgárai iránti kötelezettségei. Például a tulajdonukat büntetlenül el lehet venni, a jogaiktól meg lehet őket fosztani, idegen államnak ki lehet őket szolgáltatni, és végül politikai programmá lehet tenni szisztematikus kiirtásukat. Az európai civilizáció értékalapján álló mindenkori kormányzat nem teheti meg, hogy nem foglal állást ezzel a traumatikus emlékkel kapcsolatban és nem teszi nyilvánvalóvá, hogy hol áll ebben a kérdésben. Ezt tettük meg, amikor születésének centenáriuma alkalmából Raoul Wallenberg példáját állítottuk emlékezésünk középpontjába.
A Wallenberg év során tehát igyekeztünk a József Attila-i értelemben emlékezni. Úgy, hogy az emlékezés ne a sebek felszaggatását, vádaskodást vagy önvádat szüljön, hanem hogy az a „békévé oldást” szolgálja. Emlékművek avatásával, konferenciákon, iskolai tanulmányi versenyeken, vándorkiállításokon és sok más rendezvényen próbáltuk kibeszélni azt, amit sokáig nem volt szabad kimondani, később pedig talán nem voltunk elég bátrak a kibeszéléséhez. Most kimondtuk, hogy holokauszt magyar nemzeti tragédia is. Kimondtuk, hogy a magyar kormány elismeri: a korabeli magyar államigazgatásnak és kormányzatnak van felelőssége abban, hogy többszázezer magyar zsidó honfitársunk vált a náci haláltáborok áldozatává. Ugyanakkor emlékeztünk Wallenbergre, aki kiváló, csodálatra méltó, inspiratív ember tudott maradni az embertelenségben, és emlékeztünk azokra a magyar, zsidó és külföldi embermentőkre, igaz emberekre, akik a vészkorszak idején felemelték a szavukat a zsidóság üldözésével szemben, és aktívan segítették az áldozatokat. Ilyen erkölcsi példa számunkra, a wallenbergi humanitás felvidéki nagy alakja Esterházy János is.
Wallenberg alakja ugyanakkor – ahogy egyébként Esterházyé is – arra is emlékeztet, hogy a 20. század nemzetiszocialista embertelenségét a kommunizmus embertelensége váltotta fel, melynek mindketten gyalázatos módon áldozatává váltak. Anélkül, hogy a holokauszt tragédiáját relativizálni akarnánk, azt sem felejthetjük el, hogy az a tény, hogy a szovjet birodalom szembefordult a nácizmussal, nem legitimálja ennek a másik embertelenségnek a jegyében a humanitás ellen elkövetett bűnöket, tömeggyilkosságokat.
Meggyőződésünk tehát, hogy a világos beszéd a történelmi tényekről és a felelősségről és a világos állásfoglalás a kor embermentőinek példaadása mellett hozzájárult a múltat békévé oldó emlékezés megvalósulásához.
József Attila azonban két feladatról beszél: az emlékezés mellett a közös dolgaink rendezésére is felszólított. Erre gondoltam, amikor az imént úgy fogalmaztam, hogy nemcsak erkölcsi parancs, hanem politikai szükségszerűség volt a számunkra a Wallenberg-év meghirdetése. Az emlékezés és a múlt feldolgozásának elmaradása, a világos beszéd és a világos állásfoglalás elmaradása ugyanis mérgező hatású mert pszichikailag, mentálisan bénítja meg a nemzetet és lelki polgárháborús megosztottságot okoz. Rendezni kell tehát a dolgokat, hogy a nemzet egységét megteremtsük, fenntarthassuk és megerősíthessük.
A Wallenberg emlékév fontos üzenete, hogy mind a magyar társadalom, mind pedig a nemzetközi közvélemény számára világossá tette: Magyarország felelős kormánya egyértelműen és határozottan elítéli az antiszemitizmus minden formáját. Elítéli és elutasítja, mert a „soha többé” kategorikus imperativuszát követi, és azért is elutasítja, mert világosan látja, hogy az antiszemitizmus és a rasszizmus minden formája megosztja a nemzetet, mert – elfogadhatatlan módon – különbséget tesz ember és ember között. Tisztán látjuk, hogy azok, akik a nemzet javáról szónokolva gyűlöletre uszítanak nemzetünk zsidó – vagy roma, vagy bármilyen más – identitású vagy származású tagjai ellen, merényletet követnek el a magyar nemzet egésze ellen, és viselniük kell annak büntetőjogi és történelmi felelősségét.
Tisztelt hallgatóim!
A magyar kormány által meghirdetett Wallenberg-emlékév lassan a végéhez közeledik, és a Wallenberg Emlékbizottság, melynek Svédország budapesti nagykövetével társelnöke lehettem, hamarosan kitölti mandátumát. Az, hogy szándékaink megvalósítása mennyire volt sikeres, nem a mi dolgunk megítélni. Valójában csak a jövő fogja megmérni a Wallenberg év eredményességét. Azonban meggyőződésem, hogy az emlékművek, a tizenkét embermentőről elnevezett budapesti Duna rakparti szakasz táblái, a konferenciák, az iskolai rendezvények, a tanulmányi versenyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy néhány szerény, ám fontos lépést tegyünk előre azon a hosszú úton, mely a múlt feldolgozásához vezet, a békévé oldó emlékezés és közös dolgaink rendezése által.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Németh Zsolt, magyar külügyi államtitkár
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36541″}
