Ha valahol a nagyvilágban meghallom a magyar himnuszt, vagy valaki magyar dalt énekel, magyar költő versét szavalja, gyorsabban kezd verni a szívem – írja a 13 éves Baráti Tamás a Palóc Társaság esszépályázatának egyik nyertes dolgozatában. Alább közöljük a teljes pályamunkát:
„A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani. Nem fontos „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok.” Ezzel a Márai Sándor idézettel teljesen egyetértek.
Magyarnak születtem a Felvidéken, az őseim is azok voltak. Élhetek én a világ bármely pontján, szeretném megőrizni magyarságom. Úgy érzem, engem nem tud befolyásolni semmi és senki. Az őseim is magyarként élték és vészelték át a két világháborút. Sajnos volt, akit közülük magyarsága miatt meg is hurcoltak, és munkatáborba küldtek. Szemrebbenés nélkül viselték a megaláztatásokat, és magyarok maradtak életük végéig. Példaként állnak ők előttem.
Sokan kérdezték már tőlem, miért tartom magam ilyen nagy magyarnak, hiszen Szlovákiában élünk. Erre mindig azt szoktam válaszolni, hogy én egyesekkel ellentétben tudom, hol vannak a gyökereim, tudom, milyen nemzetiségűnek születtem. Ezért néha megesik, hogy megsértődnek, de én, amiről meg vagyok győződve, amellett ki is állok. Erről nem tehetek, ilyen a természetem. Emiatt igen gyakran konfliktushelyzetbe kerülök. Ha a magyarságom miatt támadnak, teljesen elönt az indulat.
Sajnos városunkban is volt már nézeteltérés a magyar és a szlovák fiatalok között, és engem ez nagyon érzékenyen érintett. Pedig úgy mesélték az idősebbek, hogy itt régen békében éltek egymás mellett a különböző nemzetiségűek. Nem tudom, valójában mi okozza ezt a változást, de azt érzem, hogy ez így nem helyes. Hiszen Wass Albert is írja: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek.” Hát akkor mi miért nem tudjuk tiszteletben tartani és elfogadni egymást?
Felháborító az is, hogy a magyar szülők inkább szlovák iskolába járatják gyermekeiket, mert arra hivatkoznak, hogy így jobban érvényesülhetnek! Félő, hogy ha ez így folytatódik, a mi gyermekeink már teljesen beolvadnak a szlovákságba, mert a környezetükben egyre kevesebben fognak magyarul beszélni. Sajnos, már az itt élő magyarság körében is gyakori a szlovák szavak – szlovakizmusok – használata. Elkeserítő, hogy sokszor nem is tudatosítják, szinte észrevétlenül beépült a szókészletükbe.
Egy alkalommal konfliktusba kerültem azzal a fiúval, akivel annak idején együtt jártunk magyar óvodába, de a szülei már szlovák iskolába íratták. Beszélgettünk történelemről, és amikor a magyar királyokat említettem – mint például Mátyás király, az igazságos, Szent István, az államalapító vagy Szent László -, ezek a nevek számára ismeretlenek voltak. Megmutatta a történelemfüzetét. Felháborodva láttam, hogy a magyar királyok, uralkodók nevei szlovákul és szlovákként vannak említve. Ezen aztán össze is vesztünk, mert megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ha az uralkodók várai a mai Szlovákia területén találhatók, és a füzetbe a szlovák történelem részeként tüntették fel, attól azok még magyarok maradnak. Ők sajnos teljesen másképpen tanulják a történelmet. Nagyon meglepődtem. Hogy lehet így elferdíteni az igazságot? Még egy történelmi Magyarország térképet is megmutattam neki, de nem akart hinni sem nekem, sem a szemének. Azóta, ha találkozunk, csak köszönünk egymásnak, semmiről sem beszélgetünk, sem a történelemről, sem másról. Tényleg bánt az, hogy ilyen rohamosan fogyunk mi, magyarok.
Ha valahol a nagyvilágban meghallom a magyar himnuszt, vagy valaki magyar dalt énekel, magyar költő versét szavalja, gyorsabban kezd verni a szívem. Büszkeség tölt el, hogy még sok olyan ember él a világon, aki hozzám hasonló érzelmeket táplál hazájával szemben. Teljesen azonosulni tudok a következő reklámszöveggel, miszerint „Büszke vagyok a magyar történelemre és nem örülök, hogy a turisták összekeverik Budapestet Bukaresttel. Büszkén gondolok Mátyás királyra, az igazságosra, Puskás Ferencre és Michelisz Norbira. Szeretem a déli harangszót, a Hungaroringet, a Balatont, a csípőspaprikát és a halászlevet. Itt élek Európa szívében a Kárpát-medencében. És boldog vagyok, hogy ezt így szabadon, mindenki előtt kimondhatom.”
Én is igyekszem magyarságomat megtartani, hogy tovább adhassam a gyermekeimnek, és magammal viszem a síromig, mint ahogy azt az ükapám is tette. Örülök, hogy édesanyám itt adott nekem életet, büszke vagyok arra, hogy itt élhetek a gyönyörű Felvidéken. Bárhová is sodor majd az élet, én mindig magyar maradok.
Baráti Tamás 13 éves, a ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola diákja. A felkészítő tanár Wollent Andrea. A pályamű a szerző előadásában elhangzott a Palóc Társaság Magyarság házában megrendezett ünnepélyes díjátadáson Budapesten.
Baráti Tamás írásáért alapiskolás kategóriában Magyar Kultúra Napja-díjban részesült.
Felvidék.ma
Megj. A későbbiekben a Publicisztika rovatunkban a további pályamunkákat is közöljük.
{iarelatednews articleid=”37563″}
