A szlovák gazdasági reformot hatesztendős előkészítés előzte meg. Mikuláš Dzurinda kormánya 1998-ban kezdte az első ciklusát. Fokozatosan visszavették a Vladimír Mečiar kormányzása idején a politikai klientúra kezére játszott, rossz hatékonysággal működtetett állami vagyont, majd külföldi befektetőknek adták el újra. (A szlovák bankrendszernek 97 százaléka van külföldi tulajdonban.)
Mikuláš Dzurinda az általa vezetett jobbközép koalíció 2002-es, második választási győzelme után fogott bele a gazdaság és a társadalom egészét érintő komplex reformcsomag megvalósításába.
A reformokról Szlovákiában nem kötöttek semmiféle paktumot; szóba sem került stratégiai kérdéseket illető konszenzus. Mind a parlamenti ellenzék, mind a szakszervezetek hevesen ellenezték az átalakítást, amelyet csupán a kormánykoalíció viszonylag csekély parlamenti többsége támogatott. A Dzurinda-kormány úgy futott neki a reformoknak, hogy tisztában volt azzal: a változás a népszerűségébe kerül, és nagy valószínűséggel megbukik a ciklus végén. Simán el is vesztették a 2006-os választásokat.
Nem egy-egy alrendszert kiragadva, részenként kezdtek változtatni, hanem átfogó koncepció alapján tervezték meg a reformcsomagot – hangsúlyozza Gál Zsolt közgazdász-politológus, a pozsonyi Comenius Egyetem oktatója. Egymást erősítő, összefüggő reformlépések sorozatát valósították meg. A szlovák reform egyik leglátványosabb, külföldön is ismert része az egykulcsos adórendszer bevezetése volt. Minden 19 százalék lett: a társasági nyereségadó, a személyi jövedelemadó és az áfa egyaránt. Nem hagytak kivételt. A rendszer így egyszerű és átlátható – noha baloldali megközelítésben meglehetősen igazságtalan: százalékarányosan a gazdagok ugyanannyit fizetnek a magasabb jövedelmükből, mint a szegények a sokkal kevesebből.
A másik ismert reformvonulat az egészségügyi szolgáltatások rendszerét változtatta meg: a két állami biztosítótársaság mellett négy új magánbiztosító kezdte meg működését. A kórházak, szakrendelők szolgáltatásainak egy részét privatizálták.
Megreformálták a nyugdíjrendszert is: a 18 százalékos együttes nyugdíjjárulék felét a felosztó-kirovó rendszerben működő állami nyugdíjbiztosítónak kellett befizetni, a másik felét azonban egyéni nyugdíjszámlákra, valamelyik újonnan alakult magán-nyugdíjbiztosítóhoz. A már dolgozók választhattak: maradnak az állami rendszerben, vagy a járulék felét magánbiztosítónak fizetik be. A pályakezdőknek viszont kötelezően igénybe kellett venniük a privát nyugdíjbiztosítók szolgáltatását.
A reform negyedik lépéseként megnyirbálták az állami szociális juttatásokat. Jelentősen csökkentették a rokkantnyugdíjat, és 30 – bizonyos esetekben 50 – százalékkal visszafogták a szociális segélyek összegét. Rendkívül egyszerű célt tűztek ki: ne lehessen több pénzt kapni munka nélkül, mint ha munkát vállal az ember. Vagyis: egy család – amely két felnőttből, és tetszőleges számú gyerekből áll – pusztán segélyből származó jövedelme nem haladhatja meg azt a bevételt, amelyet két egészséges felnőtt a munkájával elérhet. Amíg a segélyből több pénzt lehet kapni, mint ha munkát vállal az ember, addig „hülye lenne dolgozni bárki is” – fogalmazott Gál Zsolt.
A szociális segélyek megkurtítása a sokgyermekes roma családokat sújtotta a legnagyobb mértékben. 2004 elején Kelet-Szlovákiában – főként Tőketerebes (Trebisov) környékén – éhséglázadások törtek ki: a roma telepek lakói kifosztották az élelmiszerüzleteket. A kormány gyakorlatilag rendőri és katonai terrorral válaszolt: a hatóságok letartóztatták és bebörtönözték a hangadókat; a katonaság hónapokig megszállva tartotta a lázadásban érintett településeket. Ugyanakkor hajtóvadászatot indítottak az uzsorások ellen. Szlovákiában is virágzott a romák segélyeire épülő, főként szintén romák által működtetett uzsorahitel-rendszer, amely havi 20-50-100 százalékos kamattal fölözte le a szociális juttatásból származó bevételeket. Az uzsorásokat elfogták, egy részüket elítélték, de aki közülük bizonyítékok híján nem került börtönbe, a hatóságok azt is megfélemlítették.
Felmerül a kérdés: a 30-50 százalékos jövedelemcsökkenés tartóssá válása ellenére hogyan sikerülhetett elnyomni a roma éhséglázadásokat? Szlovákiában jóval gyengébb az a – Magyarországon balliberálisnak nevezett – véleményformáló értelmiségi csoport, amely a romák szociális segélyeinek megnyirbálását rasszizmusnak minősíti. Szlovákiában mind a politikai baloldal, mind a jobboldal erősen épít a nacionalizmusra, amelynek a romaellenesség is része. A roma éhséglázadások erőszakos elfojtása idején rendkívül nehéz lett volna tömeges támogatottságot szerezni annak a nézetnek, hogy a gazdasági reformok mindenki másra vonatkoznak, de a romáknak a kisebbségi helyzetükből fakadóan továbbra is joguk van több pénzt kapni a segélyekből, mintha dolgoznának. A roma szervezetek az Európai Bizottsághoz fordultak, ám Brüsszelben a szlovák kormány liberális reformjai mellé álltak, és gyakorlatilag elengedték a fülük mellett a panaszokat.
A szociális reformnak volt még egy mellékesnek tűnő, de rendkívüli jelentőségű mozzanata: csaknem a nullára csökkentették a 25 éven aluli, munkanélküli fiataloknak járó szociális juttatásokat. Ezzel gyakorlatilag kilökték a családi fészekből azokat a jobb lehetőségre várakozó fiatal felnőtteket, akik a lakóhelyükön nem találtak megfelelő munkát, de korábban nem voltak hajlandóak külföldre, vagy az ország más részeire költözni munkalehetőség után.
A reformcsomag 2004 elején indult. Az egyik leglátványosabb eredmény: az 5,3 millió lakosú országban 2004 első negyedéve és 2007 negyedik negyedéve között 270 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma. Figyelemre méltó azonban, hogy ebből a növekedésből a hatalmas külföldi beruházások ellenére körülbelül százezren nem Szlovákiában, hanem külföldön találtak munkát – főleg azokból a térségekből, amelyeket a gazdasági fellendülés nem érintett. A Szlovák Statisztikai Hivatal adatai szerint 2007 negyedik negyedévében 186 ezer szlovák állampolgár dolgozott külföldön. Közülük például 73 ezren Csehországban, csaknem 30 ezren az Egyesült Királyságban, 18 és fél ezren Magyarországon, csaknem ugyanennyien Ausztriában. De ezek a számok nem fedik le a „közel-külföldön” végzett feketemunkát, illetve nem jelzik a roma családoknak a Nyugat-Európában való koldulásból szerzett jövedelmeit. A reformokat végrehajtó szlovák kormány hallgatólagosan úgy viszonyult ehhez: mindegy, miből szereznek megélhetést, csak ne az államtól várják, hogy tartsa el őket!
Már csaknem bizonyos, hogy Szlovákia 2009. január 1-jétől bevezeti az eurót. A reformok hatására 2002 és 2006 között megduplázódott az ország exportja. A regisztrált munkanélküliek aránya a 2002-es 17,8-ról 2008 március végére 7,59 százalékra csökkent. Az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt GDP Szlovákiában 2006-ban abszolút értékben is megelőzte a magyar teljesítményt. A bruttó átlagbérek is magasabbak ma már, mint a magyarországiak. 2007 negyedik negyedévében a Szlovák Statisztikai Hivatal kimutatása szerint 22925 korona volt a havi átlagbér – ez mintegy 687 eurónak felel meg.
A külföldi tőke nagyon nagy területi különbségeket okozva érkezett Szlovákiában. Elsősorban a főváros, Pozsony vonzotta a befektetőket – ott többek között a Volkswagen telepedett meg. A Kia Motors Zsolna közelében, a PSA Peugeot-Citroen Nagyszombatban, a Sony Nyitrán, a Samsung Galántán épített új gyárat. A Pozsonytól 450 kilométeres távolságban lévő Kassán a US Steel fektetett be – ők nem új gyárat építettek, hanem a nagy hagyományokkal rendelkező Kassai Vasművet korszerűsítették.
Az idén márciusi 7,59 százalékos átlagos szlovák munkanélküliségi mutató úgy alakul ki, hogy a pozsonyi járásban 1,8 százalék az arány, a rimaszombati járásban 26,4 százalék. A szlovák GDP-növekedés, illetve az export döntő többsége a betelepült multinacionális cégektől származik. A szlovák tulajdonú kis- és középvállalkozások rendszerint a beszállítói megbízásokat sem tudják elnyerni: a multik magukkal hozzák a saját – szintén nemzetközi nagyvállalatokból álló – hálózatukat, vagyis a beszállítói profit legnagyobb része is a külföldieknél marad. A szlovák gazdaság egésze azonban így is versenyképes – elsősorban azért, mert a termelékenység növekedése mindig meghaladta a reálbérek emelkedését. Mikulás Dzurinda miniszterelnök 2004-ben az Európai Tanács ülésén arról beszélt, hogy Szlovákiában öt százalék termelékenységnövekedésre jut egy százalék béremelkedés.
A 2,4 millió szlovák foglalkoztatott közül mintegy 400 ezren tagjai a KOZ-nak, a legnagyobb szlovák szakszervezeti szövetségnek. Eugen Skultéty, a szövetség szakszervezeti politikáért felelős alelnöke azt mondja: a szakszervezetek nem a gazdasági reform egészét, hanem bizonyos részeit ellenezték. Sokallották például a magán-nyugdíjpénztárakba fizetendő járulék arányát, mert attól tartottak, hogy az idősebb munkavállalók, akik az állami nyugdíjbiztosítóknál maradnak, majd rosszul járnak, ha túl kevés befizetés jut az állami alapba. Ellenezték az egészségügyi ellátásban a profitérdek megjelenését – mind a magánbiztosítók, mind a kórházak privatizálása formájában. Kifogásolták, hogy a magánbefektetők kimazsolázzák az egészségügyi szervezetekből a legjövedelmezőbb részeket: a korszerű diagnosztikai eljárásokat, a laborokat – a kevésbé jövedelmező részlegeket pedig állami tulajdonban hagyják. Az egyetemi klinikákon dolgozó orvosok és nővérek fizetését ugyan emelték, de a városi és megyei kórházak személyzete a mai napig keveset keres.
– A magánbefektetők sem emelték a béreket? – kérdem Eugen Škultétytől.
– Javult-e az ellátás minősége azután, hogy a magántőkét beengedték az egészségügybe?
– Az átlagember számára érzékelhetően nem. De rosszabb sem lett, mert a reform előtt is rossz volt.
Hiába tiltakoztak a szakszervezetek, a Dzurinda-kormány idején nem lett foganatja. Sőt, a kabinet megszüntette a munkavállalók, a munkáltatók és a kormányzat képviselőiből álló háromoldalú érdekegyeztetést is – ezt hatalomra kerülése után Robert Fico miniszterelnök felújította.
A Dzurinda-féle gazdasági reformok másik, sokat kifogásolt lépése a munkavállalói jogok megnyirbálása volt. Megkönynyítették, és olcsóbbá tették az elbocsátást – választani kellett a felmondási idő vagy a végkielégítés között, de mindkettőt nem lehetett többé igénybe venni.
A Dzurinda-kormány arra kényszerítette a munkavállalókat, hogy alakítsanak különböző vállalkozásokat – meséli Skultéty. – A vállalkozóvá lett famunkásnak például lízingelnie kellett a láncfűrészt a munkáltatójától, de elvesztette a fizetett szabadságát, a táppénzét, és ha egy nap nem volt munka, akkor a kiesés az ő vesztesége lett. Magának kellett a járulékokat befizetnie – akkor is, ha nem kereste meg a rávalót. Az építőiparban egyre több kőműves vált vállalkozóvá. Egy pozsonyi toronyház építkezése során három munkás lezuhant és szörnyethalt – a családjuk nem kapott semmit, mert nem munkavállalók, hanem vállalkozók voltak.
A szakszervezetek hálásak Robert Fico kormányának, mert nemrég bevezették azt a gyakorlatot, hogy akit ilyen sérelem ér, az akár névtelenül is a szakszervezethez fordulhat. A szakszervezet bejelentése nyomán a munkaügyi felügyelet kivizsgálja a történteket, és megbünteti a törvénysértő munkáltatókat, illetve előírja, hogy a vállalkozásba kényszerített embereket vissza kell helyezni alkalmazotti jogviszonyba. Eugen Skultéty szerint a szakszervezeti érdekegyeztetéshez szokott európai cégekkel nincs különösebb baj, de az ázsiaiakkal, és azokkal, ahol „janicsárokból” – túlbuzgó, kíméletlen helyi vezetőkből – áll a menedzsment, annál több.
Noha egy nagy, általános sztrájk szervezésére a szlovák szakszervezetek aligha lennének képesek, a Fico-kormány visszaállította az ágazati béralku lehetőségét – így ismét megnőtt a tárgyalóasztal szerepe. Ott, ahol van munka, nincs nagy elégedetlenség: nőnek a bérek, azzal pedig a szakszervezetek is egyetértenek, hogy túlzott bérkövetelésekkel nem érdemes veszélyeztetni az ország versenyképességét.
Beszélgetésünk végén Eugen Skultéty megjegyzi: a nyugat-európai szakszervezetek képviselői szemrehányást tettek nekik, mert Franciaországban és Angliában, ahonnan az autógyárakat Szlovákiába költöztették, több ezer ottani munkás került az utcára. Szlovákiában akkor éppen ötöde volt a munkabér, mint Coventryben.
– Nem tart-e attól, hogy ha még nőnek egy ideig a bérek, Szlovákiából is tovább állnak a multik?
– Ha menni akarnak, nem tudjuk viszszatartani őket – válaszolja a KOZ alelnöke, és hozzáteszi: – Csak abban bízhatunk, hogy a szlovák munkások olyan jó minőségű munkát végeznek, amilyet egy nálunk olcsóbb országban már nem találnak a befektetők.
– Az ő helyében elzavarnám otthonról azt a nagy, lusta lányt – mondja Losonc főutcáján a fagylaltos, miközben egy, a biciklijén távolodó szlovák asszony után néz. A fagylaltárus nyugdíjas pedagógus, így egészíti ki a jövedelmét. A távozó asszony pedig rokkantnyugdíjas, aki reggel-este egy állattenyésztő telepre jár dolgozni, hogy eltartsa a munkanélküli lányát. Estefelé, amikor jön haza a munkából, meg szokta jutalmazni magát egy fagylalttal. Egy gombóc fagyi ára hat korona,de most erre sem telt neki: elfogyott a pénze, azt sem tudja, miből vásárol be a hétvégére.
– Szegény asszony! Beteg, mégis reggel-este gürcöl egy istállóban. A lány kitanulta a varrószakmát, de nem megy el munkát keresni, mint más fiatal, hanem egész nap a tévét nézi, és várja a jó szerencsét – méltatlankodik a fagylaltárus.
Ahová nem ért el a gazdasági fellendülés, onnan a fiatalok kénytelenek elmenni munka után. A Rimaszombat főterén működő könyvesbolt eladójának, Alexander Babiknak sok kortársa dolgozik Angliában és Írországban.
– Hát nem vezérigazgatónak mennek! – mondja a fiatalember. – Gyárban, pékségben, húsüzemben robotolnak, függetlenül attól, hogy itthon főiskolát vagy egyetemet végeztek. Nekem havi 15 ezer korona már maga a mennyország, ők annyit odakint öt nap alatt megkeresnek.
– Nem szokott irigykedni, amikor hazajönnek a kortársai egy kalap pénzzel?
– Dehogynem. Néha belegondolok, hogy talán jó lenne nekem is kimenni.
– Miért nem megy?
– Biztosan azért, mert nem vagyok egészen normális. A legtöbben amiatt vágnak bele, mivel itthon nem látnak jövőt maguk előtt. Én azonban itt szeretek élni. Aki akar, menjen, de valakinek itthon is kell maradnia, mert másképp mi lesz itt? Nem is vonz annyira, hogy kimenjek valamilyen aljamunkára, gürcöljek napi tíz órát, és mindig érezzem, hogy sohasem lehetek egyenrangú a helybeliekkel.
– Milyen jövőt lát itthon magának?
– Hú, ez kemény kérdés! Amíg lehet, árulom a könyveket.
– Mit gondol, mikorra ér el ide is a gazdasági fellendülés?
– Amikor mindenütt máshol már minden meg lesz építve – feleli rezignáltan Alexander Babik.
Henrietta Misuráknak virágüzlete van a rimaszombati főtéren. A középkorú, csinos asszonynak is külföldön él az egyetemet végzett lánya – ő már Angliát is odahagyta, és az Egyesült Államokban kötött ki.
– A lányom teljes baráti köre elment külföldre – mondja az asszony. – Amerikában sincs stabil helyük, mindenütt meg kell küzdeni a munkáért.
Egy ideig ketten dolgoztak az üzletben a lányával. Jól kijöttek egymással, de ahhoz, hogy valaki 10 ezer koronás fizetést kaphasson, az adóreform után is 15300 korona bruttó árbevétel szükséges. Henrietta Misurák 18 éve árul virágot, de egyre rosszabbul megy a bolt. Korábbi alkalmazottai saját üzletet nyitottak, ám a legerősebb konkurens a Kaufland bevásárlóközpont: az emberek odamennek olcsó áruért, és egy füst alatt virágot is vásárolnak.
Henrietta Misurák tart az euró bevezetésétől. A kormányzat el akarja kerülni a megugró inflációt, és nagyon szigorú ellenőrzéseket helyezett kilátásba az „indokolatlan árdrágítás” megakadályozására. Gyakran szabnak ki 10-15 ezer koronás, megfélemlítő büntetéseket. Az euró bevezetéséhez új pénztárgépet és hozzá való szoftvert kellett vásárolnia. Legalább egy hétig be kell majd zárni, míg átáraz mindent. Henrietta Misuráknak egyetlen tartaléka maradt: ha vasárnap is nyitva tartana.
– Ezt nagyon szeretném elkerülni, mert nem embernek való, hogy hét napból hetet végigdolgozzon – állítja a rimaszombati kisvállalkozó.
Szlovákiában is lépten-nyomon hangsúlyozzák, mennyit számít az egyéni akarat, a személyes képesség. Az egyik ember Pozsonyban is nehezen boldogul, a másik a hátrányos helyzetű Losonc közelében lévő, 247 lakosú kis községben, Tincen is könynyen jut előbbre. Sőt, a környezetét is képes fölemelni. Soós Tibor vállalkozó és polgármester mintegy 150 embernek ad munkát. Soós előbb lett sikeres vállalkozó, mint a falu első embere. Egy 11 éve bezárt szövetkezeti telepen fémipari üzemet nyitott – műanyag nyílászárókba való merevítő idomokat gyártanak ott. Van egy agrárvállalkozása, azon belül egy panziója, amelyet falusi turizmus céljaira hasznosítanak. Harmadikként pedig családi gazdálkodó is Soós Tibor, az ő tulajdonában van a falu határában található erdők egy része. Elmegyünk a fémfeldolgozó üzemébe: a helybelieken kívül dolgozik ott szerb és lengyel származású alkalmazott is. A megszenvedett lengyel rendszerváltozás és a délszláv háborúkat követő nagy népmozgás vetette őket erre a vidékre – megnősültek, letelepedtek.
Soós Tibor szerint a szlovákiai vállalkozások támogatására alacsonyabb adót kellene bevezetni.
– Még ennél is? – kérdezem tőle.
– Még ennél is! Minél alacsonyabb az adó, annál több a vállalkozó. Minél több a vállalkozó, annál nagyobb a forgalom. Minél nagyobb a forgalom, annál kisebb a munkanélküliség. Minél kisebb a munkanélküliség, annál nagyobb a vásárlóerő, amitől a forgalom tovább nő – Soós Tibor úgy mondja mindezt, mint egy házi áldást.
Csúsz Péter Beszterce megye és Losonc önkormányzatában is képviselő. Szerinte Közép- és Kelet-Szlovákiának az a legnagyobb hátránya, hogy errefelé nem fejlesztették az infrastruktúrát, ami alapfeltétele volna a befektetéseknek. A régi, szocialista nagyüzemek leépültek: a füleki zománcgyár vagy a bútorgyár az új, német tulajdonosok kezén átalakult, de sohasem fog már háromezer családnak kenyeret adni.
Megkérdem a képviselőtől: a szlovák reformfolyamat során támogatták-e a legtöbb munkahelyet teremteni képes hazai kis- és középvállalkozásokat?
– Volt erre pénz, egy összegben nem is tűnt olyan kevésnek, de amikor szétosztották, kiderült, hogy járásonként maximum 4-5 millió korona jut. Ezt pályázaton megkapta 3-4 vállalkozás, teremtettek belőle egyenként 4-5 új munkahelyet – mindez csepp maradt a tengerben. A betelepülő multiknak nem írták elő, hogy szlovák cégek legyenek a beszállítóik. Igaz, hogy amióta beléptünk az Európai Unióba, a direkt támogatás lehetőségei megcsappantak, de azért az állam most is megtalálja a módját, hogy költségvetési pénzt adjon a külföldieknek: állami pénzen fejlesztik az önkormányzati ipari parkokat, amelyekben ingyen, vagy jelképes térítés fejében kapnak helyet a betelepülők.
Csúsz Péter szerint a rendszerváltozás után minden lepusztult, amit a szocialista iparpolitika keretében hoztak létre. Így összegzi véleményét:
– Amit művileg telepítenek le, az a rendszer bukásával automatikusan tönkre is megy. Losonc környékén ma csak az működik, ami száz éve is működött, mert a helyi adottságokra épülve, szervesen fejlődött ki.
A „szlovák csoda” következményeként a legtöbb roma helyzete nem javult, hanem romlott. A segélyeiket csökkentették, az emiatt kezdődött, éhséglázadást elfojtották, miközben a képzésükre, a munkába való visszavezetésükre indított programok többsége kudarcba fulladt. Sokan közülük szegregáltan élnek, olyan településeken, amelyeket messze elkerül a külföldi tőke. A legutóbbi népszámláláson 80 ezren vallották romának magukat – más, célzott kutatások eredménye szerint azonban a tényleges létszámuk 300 ezer és 400 ezer között van.
B. Kovács István, a Rimaszombaton élő Széchenyi-díjas régész, etnográfus egy mára 98 százalékban romák lakta faluból, Baracáról származik. 1989-ben ott még mindenki dolgozott: ingáztak, vagy a mezőgazdasági nagyüzemekben találtak munkát. Ma 95 százalékos a munkanélküliség a körükben.
– Messziről nagyon szépeket lehet mondani a romakérdés megoldásáról. Főleg olyanok teszik ezt, akik irtóznak a romáknak még a közelségétől is, ám miközben másokat rasszistának bélyegeznek, ők maguk is kizárólag bőrszín alapján, valamilyen pozitív diszkriminációval közelítik meg a problémát – mondja B. Kovács István, majd így folytatja: egymástól nagyon különböző, lokális közösségekről van szó, amelyeket csak helyi eszközökkel lehetne eredményesen kezelni.
– Mária Terézia erőszakkal telepítette le a vándorló cigányokat. Kényszerből, formálisan lettek római katolikusok. Kényszerből tanultak meg magyarul. A szocialista rendszer kényszerrel integrálta őket a gazdaságba. De eközben megszűnt a felekezeti, nyelvi szegregáció, és – legalábbis a dél-gömöri magyarokkal kapcsolatban – a területi szegregáció is. Errefelé a romák nem telepi gettókban, hanem falusi házakban laknak. Magyarok és romák közt már nemcsak a választott rokonság – a komaság – gyakori, hanem a vegyes házasság, a vérségi rokonság is – magyarázza B. Kovács István. Ez a jelenség a Szepességben vagy Késmárk, Lőcse vidékén, illetve a kelet-szlovákiai Tőketerebes környékén nem tapasztalható az ottani szlovákok és romák között.
B. Kovács István megerősíti: Szlovákiában – azon túl, hogy nincs komoly szándék a romák munkaerő-piaci integrálására – a romakérdésnek van egy nacionalista éle. Ha a romák saját etnikumként határozzák meg magukat, azzal a felvidéki magyarság arányát és jelentőségét csökkentik. A magyarság szempontjából is lehet tragédiaként megélni a roma-magyar integrációt, de az igazság az, mondja az etnográfus, hogy errefelé a magyar jövő már alapvetően a cigánymagyarságon múlik. A politika leginkább kampányidőben, potenciális szavazóként foglalkozik a romákkal. A mezőgazdasági foglalkoztatás összezsugorodott – nagybirtokokon termelnek rengeteg gabonát, újabban pedig bioüzemanyagnak való repcét. A termelő tőke elkerüli ezt a vidéket – Rimaszombaton a dél-koreai tulajdonú Sewon az egyetlen nagyobb cég, amely betanított munkásokat foglalkoztat. Miközben termelés alig van, egymást érik a kereskedőcégek. Jelen van a Hipernova, a Kaufland, a Lidl, a Billa: valamennyi vásárlóerő még ezen az elszegényedett vidéken is összegyűlik.
– A csökkentett szociális segélyből, a feketemunkából és a külföldi koldulásból jön a pénz – nem is mindig kevesebb, mint amennyit egy magamfajta kisvárosi értelmiségi megkereshet – mondja végezetül B. Kovács István.
Kiautózunk Baracára, de szinte üres a falu: most osztották a segélyt, a helybeliek többsége azonnal elment a Kauflandba, vásárolni. Nagyon szeretnék interjút készíteni valamilyen tehetős koldussal, aki Németországba jár kéregetni, de hiába kérdezősködöm, senki sem igazít útba. Ha ez nem megy, akkor olyan embert keresek, akinek van munkahelye: ezzel nagyobb sikerem lesz, a felesége azonnal fölébreszti Tomás Malikot, aki az éjszakai műszak fáradalmait pihenné ki éppen. A 40 év körüli roma férfi higiénikus a húskombinátban – ládákat, kosarakat kell tisztára mosnia. A feleségével hat gyereket nevelnek.
Korábban tíz évig nem kapott munkát. Kérdem, mennyi pénzből gazdálkodott a család, míg a férj nem dolgozott.
– Havi 17 ezer koronából – válaszolja Tomás Malik felesége.
– És most?
– Felmegy 20-21 ezerre. Igaz, a különbség egy részét elkölti benzinre a férjem. Kénytelen a saját kocsijával járni, mert a munkakezdéshez igazodó buszjáratokat megszüntették. Arra hivatkoztak, hogy kevesen utaznak rajtuk.
Az biztos, hogy a mai Szlovákiában Pozsony egyértelműen a változások nyertese. Két százalék alatt van a munkanélküliség, a fővárosban a legmagasabbak a bérek. Mindenfelé építkeznek: toronyházak, bevásárlóközpontok nőnek ki a földből. A város „Rózsadombján” többszintes villákat emelnek, majd minden kapun ott a figyelmeztető tábla a mérges házőrzőkről. Errefelé van az amerikai nagykövet rezidenciája is: az erődszerű épület aljából gyanakvó biztonsági őrök követnek a tekintetükkel. A rezidencia tetőteraszáról a domb tetején lévő, monumentális szovjet felszabadítási emlékműre látni, előtte kamaszok bicikliznek gondtalanul.
Népszabadság, Tanács István
