… hát ennyire bénák vagyunk? Már akkor sem tudunk mozdulni, ha rólunk van szó – a nyelvünkről, kultúránkról, történelmünkről, hagyományunkról, megmaradásunkról? Vagy már az sem érdekel? Hiába szépítgetnénk ezzel-azzal, ezt a választást jól eltoltuk. És ez még a jobbik eset, ha „csak” eltoltuk.
Nyilván lesznek, akik azon okoskodnak majd, mi történt, miért nem mentünk többen (elegen!) az urnákhoz, de azt mindenek ellenére nehéz megmagyarázni, mindez csak suta kifogás lehet, ami mit sem ér. Abban a helyzetben vagyunk, hogy aki nem a választási urnához fáradt, az egy másik urnához közelít. Pesszimista ítélet? Radikális fogyásunk vajon miről szól? Van ilyen helyzetben optimista ítélet?
Vajon mi olyan fontos, mi fontosabb, mint nemzeti értékeink? Mert azért lássuk be: aki nem magyarul gondolkodik, attól hiába várjuk magyar dolgaink érdemi intézését: az, akárhogy forgatjuk, a mi dolgunk.
Annyi dezinformáció, félrebeszélés, sőt tudatos hazugság is elhangzott a választás előtt, hogy az tényleg könnyen megtéveszti az embert. Mégis: miféle érdek lehet fontosabb, mint a megmaradásunk? Fontosabb volt a kiskertben felszedni a krumplit? Vagy azt a téveszmét hittük el, hogy minek fáradjak, úgysem jutunk be a parlamentbe? Vagy: engem aztán nem érdekel az eleim hagyatéka, mert minden más érdekesebb, s a nemzeti, a szuverenista szempont csupán csökevény?
Bármi oka volt ennek, bűnöztünk, s meglakolunk érte. Mert kisebbségben halálos bűn a széthúzás. Ha önként föladjuk nemzetiségünket azon a címen, hogy politikailag másképp látjuk a helyzetet, mert összetévesztjük a prioritásokat. Kisebbségben nem az fontos, hogy bal- vagy jobbfelé indulva oldanánk meg gondjainkat, hanem hogy egységesen lépjünk föl. Ez alapvető axióma. Ha a szomszéd lovára fogadunk, nem vehetjük észre, hogy akkor nem mi nyerünk – márpedig ezt tettük. Fogadd be a globalistát – kiver a házadból. S közben azt sem vesszük észre, hogy nemzeti létünket tettük kockára, annak minden értékével, még azt sem tudatosítjuk, hogy a nemzetet rafináltan semmibe vevő globalisták befeküdtek az ágyunkba, s a szüleinktől örökölt evőeszközzel eszik a mi ebédünket, hogy elveszik gyermekeinket, anyanyelvünket, hogy elveszítjük tárgyainkat, emlékeinket, sőt társadalmi emlékezetünket is. Kisebbségben nem lehet ilyet csinálni, az tényleg halálos bűn. Nem lehet pártoskodni, díszmagyarkodni, többpártrendszerre játszadozni, mert szétforgácsolódunk.
Érthetetlen könnyelműségünk miatt elveszünk az álságos legfőbb értéknek kinevezett, éjjel-nappal prédikált, úgynevezett jogos elvárások és politikai többszólamúság tengerében.
Az ilyen csak akkor volna legitim, ha kizárólag mi döntenénk a hogyan továbbról. Aki mástól várja a megoldást, az jobbik esetben is dőre, kisebbségben ez viszont nemzetárulás, őseink, kultúránk, hagyományaink elárulása. Ha valaki nem tudná: előbb meg kell alkotni a döntéshozatal lehetőségét, csak azután lehet döntésre gondolni, nem fordítva.
Volt egy Balassink, volt egy Máraink, egy Esterházynk – hadd ne soroljam, vajon mire gondolnak most nagyjaink odafönn? Nem vagyunk hozzájuk méltók, s nem is leszünk, ha össze nem szedjük magunkat. Mert lassan már valóban csak magyarul beszélő szlovákokká degradálódunk, s még jó, ha holmi magyar gyökerekkel rendelkezők maradunk, akik hovatovább nyelvüket is föladják az ég tudja, miféle előnyök érdekében.
Pedig létezik olyan, hogy létfenntartó ösztön. És olyan is, hogy nemzetfönntartó ösztön. Kihalt volna belőlünk?
(Aich Péter/Felvidék.ma)
