Miután 1849. augusztus 9-én Temesvár mellett a déli magyar fősereg vereséget szenvedett, Aradon Kossuth átadta a hatalmat Görgei Artúr vezérőrnagynak. A Feldunai hadsereg parancsnokának nem sok választása akadt, készletei kimerülőben voltak, esztelenség lett volna csatát vállalni úgy, hogy honvédei puskánként másfél tölténnyel rendelkeztek. A 31 esztendős tábornoknak élete legnehezebb döntését kellett meghoznia.
A császári-királyi és a cári fősereg közé szorult Görgei előtt két út állt: fegyverrel tör utat Törökország felé vagy az önkéntes fegyverletételt választja a kényszerű helyett. Az utóbbit választva felmerült a kérdés, melyik hadseregnek adja meg magát? Erről a tábornok így számolt be emlékirataiban: „Ehhez a tisztességhez [mármint a fegyverletételhez] való jogosultságukat az osztrákok – ítéletem szerint – régen, már abban a pillanatban elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra felébreszteni.
Az én részemről egy olyan elhatározás, hogy az osztrákok előtt tegyük le a fegyvert (ameddig szabadon választhattam) megtagadása lett volna annak az elvnek, amelyért a hadsereg és én magam személyesen is harcra keltünk.
Nem azért, mintha Magyarország alkotmányos-királysági államformájának szavatolását vártam volna Oroszországtól, hanem azért, mert Ausztria kormányától még sokkal kevésbé várhattam; és mert egyetlenegy olyan tény sem akadt, amelyből arra következtethettem volna, hogy a Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmányát erőszakkal felforgató háború Oroszországtól indult ki és nem Ausztriától.
És valóban csak két esetben mehetett volna végbe az általam (igenis, Isten, a nemzet és história előtt, tulajdon felelősségemre) elhatározott önkéntes fegyverletétel az osztrákok előtt – ameddig én állok a hadsereg élén –, ha tudniillik ez utóbbiak az oroszok segítsége nélkül győztek volna le bennünket, vagy ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg határozottan azt kívánja, hogy a megadás az osztrákok – és ne az oroszok – előtt menjen végbe.”
A cári III. gyalogoshadtest parancsnokát, gróf Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornokot levélben tájékoztatta arról, hogy teljhatalmat kapott, a Feldunai hadsereg csakis az oroszok előtt hajlandó feltétel nélkül letenni a fegyvert, bízva a cár nagylelkűségében és igazságérzetében a nemzet és a honvédsereg tisztjei érdekében, Görgei személyének kivételével.
Az utolsó haditanács – amelynek Görgei fenti szándékát bejelentette, majd kivonult – a további értelmetlen vérontás elkerülése végett, két fő – bibersheimi Zambelly Lajos ezredes és cserneki Markovich Adolf alezredes – kivételével jóváhagyta az oroszok előtti megadást, mivel „(…) az osztrák hadvezér, báró [Julius Jacob von] Haynau táborszernagy már magyarországi működésének legelső megnyilatkozásaival (az ismeretes pozsonyi akasztásokkal) érdemtelenné tette magát erre a legfőbb tisztességre.”
„[1849. augusztus 13-án] A felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette a csapatok menetét.” A világosi várrom alatti szőlősi síkon a 29.838 honvédet – köztük 11 tábornokot – és 144 löveget számláló Feldunai hadsereg letette a fegyvert. Görgei ezen utolsó tettével arcon ütötte a császáriakat és tudtára adta a világnak, hogy szabadságharcunk végkimenetelét nem a császári-királyi hadsereg, hanem az orosz túlerő döntötte el.
A cári III. gyalogoshadtest vezérkari főnökének, Ilja Sztyepanovics Frolov vezérőrnagynak személyi segédtisztje, I. Drozdov főhadnagy oroszos túlzásokkal papírra vetett visszaemlékezésében a következőket olvashatjuk a fegyverletételről: „Pontban egy órakor Görgey fényes törzsével, gyönyörű, aranyszínű pej lován, a maga egyszerű mentéjében, vállán átvetett táskájával, fején tollas, fehér, kerek nyúlszőr kalpagban sebesen hozzánk vágtatott. Törzsét tőlünk jelentős távolságban megállította, maga pedig lehajtott fejjel Rüdiger grófhoz léptetett, és a fegyverletétel ünnepélyes aktusát hosszas magyarázattal nyitotta meg. Végül jelentette a grófnak a seregek létszámát és a fegyverek mennyiségét. Visszatérvén, Görgey tolmácsolta törzsének a gróf üdvözletét, mire a magyarok, levegőbe lendítvén csákójukat és kalapjukat, hangos kiáltással válaszoltak: »Éljenek az oroszok!« Ezután Görgey parancsot adott a fegyverletételre, s abban a percben egész törzse hirtelen szétoszlott. Minden parancsnok egységéhez vágtatott, hogy vezére parancsát teljesítse.
Görgey serege az I., III. és VII. hadtestből állt. A legénység létszáma elérte a harmincezer főt. A hadseregnél tizenegy tábornok, mintegy kétezer tiszt, ötezer huszárló, háromezer kocsiló, száznegyvennégy löveg, egy hadihídoszlop, két tüzérségi park, hatalmas mennyiségű tüzérségi, fegyver- és egyéb készlet volt.
Délután öt óra tájban, mikorra a III. és VII. hadtest már felsorakozott, de az I. hadtest felvonulása még mindig tartott, megkezdődött magának a megadásnak a ceremóniája.
A gyalogosok tisztelegtek, szomorúan levették magukról felszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták zászlójukat. A huszárok leszálltak lovukról, átölelve, zokogva búcsúztak el tőlük. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg.
Ezután Rüdiger gróf törzsének kíséretében Görgey seregeihez léptetett, s üdvözölvén őket, megkezdte szemléjüket. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrzött, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja oly félelmetes volt Ausztria számára, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását… A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek, fejüket lehajtva, sírtak.
Amint a gróf eltávolodott, Görgey lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő »Éljen Görgey!« kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni:
Isten veled, Görgey! Isten veled, Görgey! – ismételte az egész hadsereg.
Ezalatt 2. könnyű lovashadosztályunk rendben odavonult a magyar sereg arcvonalához, és nekilátott a hadifoglyok átvételének, ami este nyolc óra körül fejeződött be. Aztán még sötétedés előtt a lefegyverzett katonák oszlopa, lovasságunk fedezete mellett, hallgatagon megindult hőn szeretett vezére után a fogságba Nagyvárad felé. Hamarosan az éjszaka áthatolhatatlan leple takarta el ezt a magyarok számára olyannyira szomorú látványt.”
Márkus- és batizfalvi Máriássy János ezredes, az I. hadtest egyik hadosztályparancsnoka az alábbiakat őrizte meg emlékezetében a szomorú aktusról: „Aznap reggeli 9 óra tájban megindult az egész itt lévő sereg podgyászával együtt Szőllős felé; itt egy malomárkon túl volt azon – közös megállapodás folytán – kitűzött térség, amelyen a fegyverletétel történendő volt. A VII. hadtest menetelt elől, utána jött a III-ik és I-ő hadtest, a végén az aradi csapat. A menetelés igen lassan és rendetlenül folyt; ezen utolsó menet borzasztó volt minden tekintetben. Már késő délután volt, mikor mi az említett malomárok hídjához értünk. A két előttünk menetelő hadtest már felfejlődve állott az elő vonalba; a mi hadtestünk és az Aradról jött csapat a másik vonalba rendeltetett; a harmadik vonalba jött az egész vonat. Mi csak nagyon távol láthattuk az orosz sereget; az átadás vagyis a fegyverletétel kezdetéről pedig mit sem láttunk.
A felvonulás után a gyalogság gúlákba rakta a fegyvereket és azokra a szuronyokat és a többi felszerelési tárgyakat felakasztotta. A lovasság és a tüzérség leszállván a lóról, kardját s lőfegyvereit a nyeregkápához megerősítette. Ennek megtörténte után az egész magyar sereg jobbra és balra menetelt egy nem nagy távolságra a fegyverektől; a tisztek megtartván oldalfegyvereiket, lovaikat és podgyászukat. Az éjt a szabad ég alatt együtt töltöttük. Mi történt a lerakott fegyverekkel, lovakkal és ágyúkkal? azt már nem láthattuk, nemcsak a beállott sötétség miatt, hanem azért sem, mert nem volt közöttünk senki, akinek szemei ne lettek volna telve könnyekkel. Én rendre jártam összes csapataimat, elbúcsúzván tőlük; keserves, szívszaggató pillanat volt! Mikor a [zalai] 47-ik honvédzászlóaljbeliektől elbúcsúztam, a zászlóaljparancsnok, [palini] Inkey Kázmér [őrnagy] átadta nekem örök emlékül azon [3. osztályú magyar katonai] érdemrendet, mellyel e derék zászlóalj zászlója Budavár bevétele alkalmával feldíszíttetett, mely szent ereklye most is az őrizetemben van. Elbúcsúztam valamennyi csapataimtól, elmentem szekeremhez, hol háborítatlanul kisírhattam magamat.”
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
