„Meggyőződésem, hogy minden papnak ismernie kell az emberek pszichológiáját” – mondja Ferenc pápa egyik interjújában. Saját beszélgetéseire hivatkozik egy pszichoanalitikussal, akit a diktatúra nehéz időszakában keresett fel 1978 és 1979 fordulóján, amikor az argentin Jézus Társasága provinciálisának igényes szerepét töltötte be.
A kaliforniai püspökök a mentális betegségek (depresszió, szorongás, skizofrénia, szenvedélybetegségek, öngyilkosságok, a magány és a kilátástalanság erős érzése) növekvő gyakori előfordulására is reagálnak a Remény és gyógyulás (Hope and Healing) című lelkipásztori levélben, amelyet mentális egészségügyi szakértőkkel együttműködve írtak. A mentális betegségekben szenvedők szolgálatának az Egyház lelki gondozásának fontos részévé kell válnia. „A mai válság sürgető felszólítás minden katolikus számára. Válaszolnunk kell rá.”
A mentális betegségben szenvedőknek és családjuknak soha nem szabad egyedül viselniük ezeket a terheket. Nekünk, keresztényeknek közelítenünk kell hozzájuk, a megértést és együttérző magatartást kell tanúsítanunk, vigasztalást, imát, de konkrét segítséget és támogatást is kell nyújtanunk ezeknek a terheknek a cipelésében.
Nem mindent lehet „lelkizéssel” megoldani. Természetes és természetfeletti módra egyaránt szükség van. Nagyon jól ismerjük azt a kifejezést, hogy „a természetfeletti feltételezi a természetest” Szent Bonaventurától vagy később Aquinói Szent Tamástól. (lat. gratia supponit naturam)
Ez megerősíti az ún. szerzetességben gyakorolt és ma a modern pszichológiában és pszichoterápiában megbúvó „alulról jövő szellemiséget.” Arról van itt szó,
hogy amennyiben meg akarjuk ismerni az igaz Istent és találkozni vele, akkor először önmagunkat kell megismernünk az igazságban és találkoznunk kell önmagunkkal.
Tény az, hogy a pszichológia ismeretének köszönhetően egyre többet ismertünk meg magunkról. Sokkal szélesebb, összetettebb és tisztább belátásunk van az ember belsejébe, akár a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatása, akár a lelki vezetés során. „Amikor a gyóntatószék előtti sorok lerövidülnek, a pszichológusoknál és a pszichiátereknél meghosszabbodnak a sorok,” ez rámutat a bűnbánat szentsége és a pszichoterápiás beavatkozás közötti alapvető különbségre, amelyre az egyházi dokumentumok is rámutatnak.
Ezzel két témakört érintenék meg:
-
Szükséges-e a vallásos ember számára is pszichológus vagy pszichiáter?!
-
Illetve mikor vált el egymástól a pszichológia és a hit, és hol fogtak kezet?!
„Nekem nem kell pszichológus vagy pszichiáter, mert Jézusom van”. Hányszor találkoztunk már hívő körökben hasonló kijelentéssel? Aleš Opatrený ezt írja a Mentális betegek lelki gondozása (Pastorační péče o psychicky nemocné) című könyvében: „Pszichológushoz fordulni társadalmilag gyakran nehezebb, mint az abortusz.”
A keresztények gyakran élnek azzal a szerencsétlen előítélettel, hogy a legtöbb pszichés nehézségért maga az ember okolható – vagyis „maga tehet róla.” Mindenki, aki valamilyen pszichés nehézségen megy keresztül, bizonyára sokszor találkozott már ezzel az érveléssel.
Opatrený azonban hangsúlyozza:
„Súlyos nehézségek és mentális betegségek esetén a vallásos embernek szüksége van a pszichológia vagy a pszichiátria segítségére, hogy (újra) jól megélhesse és gyakorolhassa a hitét.”
A lelki egészség és szakmai segítség számunkra valóban segíthet abban, hogy jól éljük lelki életünket.
Hol és miért vált ellenségessé a pszichológia és a hit?
A pszichológia viszonylag fiatal tudomány. Hivatalosan 1879-ben alapították, amikor W. Wundt megalapította az első pszichológiai laboratóriumot. A pszichológiatörténeti tankönyvek azonban rámutatnak a filozófiával és részben a teológiával közös történetére.
Már az ókori egyházatyák is a hit központi kérdéseinek megoldása mellett óhatatlanul eljutottak különféle pszichológiai problémák megoldásáig: mint például a lélek és a test kapcsolata, a lélek lényege vagy a gondolatok tudatosításának forrásaira.
Szent Ágoston (354–430) lehetett így kvázi idézőjelben az első keresztény pszichológusok egyike.
Hol történt a szakadás, mikor vált ellenséggé a pszichológia és a hit? Jelentős mértékben kötődik Sigmund Freud személyéhez, a pszichoanalízis megalapítójához és a modern pszichoterápia atyjához. Mi volt a kritika forrása? Az úgynevezett pánszexualizmus.
Ez az irányultság a mentális fejlődést és a betegségeket kizárólag a szexuális energia megnyilvánulása és elnyomása alapján magyarázza. A vallást kollektív kényszerneurózisnak, Istent pedig az ember pszichológiai szükségleteinek kielégítésére teremtett illúziónak tekinti.
Még az 1950-es évek elején a Római Vikariátus kijelentette, hogy az a katolikus, aki pszichoanalitikushoz fordul, súlyos bűnt követ el.
A Szentszék megtiltotta a papoknak a pszichoanalízis gyakorlását, a szeminaristák pedig nem vehettek részt terápiában. Freud tanításának néhány ellentmondásos pontját azonban később maguk a követői is megkérdőjelezték.
Szerencsére mindebben pozitív fordulat következett be VI. Pál pápasága idején, aki eltörölte a korábbi tilalmakat, és 1967-ben lehetővé tette a szakszerű segítség vagy pszichológus igénybevételét.
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is megismétlik, hogy a pszichológia az emberi tudás fontos forrása.
„A lelkipásztori tevékenységben kellőképpen ismerni és alkalmazni kell nemcsak a teológiai alapelveket, hanem a profán tudományok, elsősorban a pszichológia és a szociológia felfedezéseit is, hogy a hívőket is a tisztább és tisztább hit szerinti életre vezessék” – olvashatjuk a Gaudium et Spes (Az egyházról a mai világban) kezdetű enciklikában.
Még maga Szent II. János Pál is nyílt hozzáállását fejezte ki a pszichológiával és a pszichiátriával szemben.
A jelenlegi Ferenc pápa is vallomást tesz: „Soha nem voltam pszichoanalízisen. Amikor a jezsuiták tartományfőnöke voltam a diktatúra szörnyű napjaiban, olyan helyzetekben kellett fellépnem, amelyekkel nem tudtam megbirkózni. Elmentem egy hölgyhöz – egy csodálatos nőhöz –, aki korábban segített néhány pszichológiai teszt értékelésében a noviciusok számára. Így konzultáltam vele hetente egyszer hat hónapon keresztül.” Egy másik helyen Ferenc azt mondta:
„Meggyőződésem, hogy minden papnak ismernie kell az emberek pszichológiáját.”
Hol és miben foghat kezet a pszichológia és a hit?
Beszélgettünk arról, hogy hol vált el egymástól a pszichológia és az Egyház, de arról is, hogy hol tértek vissza egymáshoz, de próbáljuk meg azt is megnézni, hol metszi egymást ez a két életterület. Ez hasonló kérdés, mintha az orvostudomány és a hit, vagy a pedagógia és a hit metszéspontjáról kérdeznénk. Metszéspontjuk az ember – Isten képére teremtve, az ember, mint háromdimenziós szellemi-lelki lény, mint az, aki képes kapcsolatokat teremteni embertársaival, de képes megismerni és szeretni Istent és a teremtett világot. Megkockáztatom, hogy az embernek ez a természete fontos kiindulópontja a pszichoterápiának, amelyben a sérült lélek meggyógyulhat az ember és a mentális egészségügyi szakember közötti biztonságos interperszonális kapcsolatban.
A pszichológia vagy a pszichiátria segítsége úgy növeli a hit megtapasztalásának lehetőségét, hogy az igazi segítség lehet az élettel való megbirkózásban.
Még a lelki gondozás sem helyettesítheti a szakszerű kezelést. Elérkeztünk egy következő mítoszhoz…éspedig:
a terápia és a szentgyónás nem keverhető össze.
Gyakori ellenvetés, hogyha az emberek többet gyónnának, nem lenne szükségük annyi terapeutára. Hogy amikor lerövidülnek a sorok a gyóntatószék előtt, megtelnek a terapeuták, pszichiáterek várótermei. Valóban így van?
A fenti kijelentés egy alapvető félreértés megnyilvánulása, amely néha úgy tűnik, mindkét oldalon előfordul. A pszichológiai vagy pszichiátriai ellátás semmiképpen sem helyettesítheti a gyónás szentségi dimenzióját, ahogyan a kiengesztelődés szentségének célja sem lehet és nem is megoldás a pszichológiai problémákra.
Még Szent II. János Pál is mondta, hogy a gyónás nem a pszichoterápia alternatívája, nem is lehet az és nem várhatjuk el, hogy a megbékélés szentsége meggyógyítson bármilyen betegséget. A gyóntató ennek a szónak az értelmében nem orvos vagy gyógyító. Abban az esetben, ha a bűnbánó orvosi ellátásra szorul, ne saját maga oldja meg a problémát, hanem irányítsa azt hozzáértő szakértőkhöz.
A gyónást ezért nem szabad összetéveszteni a pszichoterápiával.
A szentgyónás mindenekelőtt szentség. A papnak nem kell és nem is szabad a pszichológust helyettesítenie és a gyóntatáson belül pszichológiai jellegű problémákat oldani. Még ha a pap megfelelő képzettséggel is rendelkezik, semmi esetre sem szabad pszichoterápiát alkalmaznia a kiengesztelődés szentségén belül.
A bűnbánók esetleges rossz tapasztalatainál szem előtt kell tartani, hogy a szentségek célja teljesült, még akkor is, ha nem kínáltak megfelelő megoldást lelki nehézségeikre, vagy ha esetleg a pap tévedett a felajánlott megoldásokban.
Míg a pszichoterápiában a teljes kezelési folyamat elsősorban a terapeuta kezében van, addig a kiengesztelődés szentségében a pap csak közvetítője Isten megbocsátó kegyelmének.
Ez a tudat megerősítheti a szentség természetfölötti dimenziója és kiszolgálói iránti tiszteletet. Mélyen meghajlok azonban minden pap előtt, aki a kiengesztelődés szentségében képes volt arra ösztönözni az embert, hogy szakszerű segítséget kérjen.
Kérdés: igaz-e, hogy megtelnek a rendelők, pszichiáterek és pszichológusok tanácsadó irodái, mert az emberek nem járnak gyónni? Az sem igaz, hogy régen nem szenvedtek ilyen jellegű problémáktól az emberek, csak pszichológiai ellátás nem volt elérhető, mint manapság. Ez inkább tabutéma volt, inkább idegileg labilisnak tartották ezeket az embereket.
Azok, akik rendszeresen járnak gyónni, lelki problémákkal küzdhetnek, és fordítva, akik egyáltalán nem járnak gyónni, azok egészségesek, boldogok és lelkileg kiegyensúlyozottak lehetnek.
Ha a kiengesztelődés szentségéhez közeledünk, az nem jelenti azt, hogy automatikusan megszabadulunk lelki, családi vagy akár testi problémáktól. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ha őszintén megvalljuk és megbánjuk bűneinket, akkor megbocsátanak. Ellenkezőleg, ha terapeuta segítségét kérjük, az nem jelenti azt, hogy többé nem lesz szükségünk gyónásra. Egy vallásos ember számára rendkívül fontos, hogy hiába oldja meg lélekfájdalmát szakemberrel, ne hanyagolja el lelki életét, és amennyire csak lehetséges, közelítsen a szentségekhez.
Anselm Grün írja egyik könyvében – mentális betegségek esetén hármas segítségre van szükség: pszichiáter gyógyszeres kezelésére, pszichológus terápiájára és lelki életre (kísérő, szentségek). Olyan, mint egy állvány – ha az egyik lába hiányzik, a szék leesik. Ezért
még egy vallásos ember sem félhet szakszerű segítséget kérni
(legyen szó pszichológusról vagy pszichiáterről), és ezen a téren is segítséget kérni. Ez jelentősen javíthatja az életminőségét, ami pedig hatással van a lelki élet tapasztalataira. Mert „amikor vérzik a szív, nem lehet az Úrban imádkozni és örülni.”
Most az adventi időszakban előttünk vannak Keresztelő Szent János szavai, hogy: Utat kell készíteni az Úrnak. Az Úr érkezik és találkozni akar az emberrel személyesen. Közelít. Utat kell készíteni neki, amely nem a mi utunk, hanem az Ő útja hozzánk és ez az út lelki út felénk: Isten útja hozzánk. És el kell távolítani minden akadályt.
Milyen akadályt?
Elsősorban a bűnt, mely rabbá akar tenni bennünket, elszakít minket Istentől, legyengíti a kapcsolatot Istennel vagy bebörtönöz (és nem vagyunk szabadok). Innen a börtönből magunk nem tudunk vagy nem akarunk kijutni. „Két rab a szomszédos cellában egymással kommunikál, azzal, hogy kopognak egymás falára. A fal elválasztja őket, de számukra az (egyetlen lehető – potenciális), ami összehozza őket és teret ad arra, hogy egymás között kommunikáljanak. Hasonlóan érvényes ez ránk is és Istenre – minden egyes válaszfal bűn – számunkra az egyesülést, kapcsolatot jelenti, ha eltávolítjuk” – írta meg életrajzában a francia bölcselkedő, Simone Weil.
Következő akadály a félelem és a szorongás. A félelem a legádázabb ellenségünkké válhat, ha belép az életünkbe. Azonban miután felismertük, legyőzhetjük Isten szavával. Ahogy Szent Pál is emlékeztet minket Timóteushoz írt második levelében: „Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7)
Az emberek nem az ismeretlentől félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar, és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy a mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a kéz írta – mondja Paulo Coelho, a híres brazil író.
A kényelem akadálya szintén elzárja az utat, hogy Isten közelítsen hozzánk. Ilyen ember gyakran hangoztatja azt, hogy nincs szükségem Istenre vagy az „jó így nekem”. A mai wellnesskultúra fő jelmondata. Megszoktuk az „instant happiness” (boldogság haladék nélkül) logikáját, amellyel a reklám áltat minket, és elvárjuk, hogy minden e „vedd meg és máris a tied” – logika szerint működjön. A kényelem monologikus létezése annak, hogy csak a saját magunk akaratát keressük, csak az olcsó konformitás az életünk a környezetünkkel.
Talán a hazugság a legnagyobb akadály arra, hogy Istennel találkozzunk. Hamis istenképeink vannak. Ember az a ritka lény, amely képes mindent megmagyarázni magának és annak hinni. A világ, a média gyakran megtéveszt vagy hazudik. El akarja velünk hitetni a hazugságot. A Megtévesztés, a hazugság atyja tudjuk, hogy maga a Sátán. Sokszor a féligazság a legnagyobb hazugság! Lásd Dan Brown Da Vinci kód filmjét.
Søren Kierkegaard híres filozófus azt mondja, hogy „két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot.” G. B. Shaw pedig azt: „A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek.”
Van módja annak is, hogy eltávolítsuk az akadályokat életünkből.
Ez a BŰNBÁNAT, az ALÁZAT és a MEGTÉRÉS.
Isten itt is a segítségünkre siet. Itt először is képben kell lenni azzal a valósággal, hogy az Ördög ügyesebb, mint mi, okosabb és intelligensebb, mint mi, ezért kell nekünk alázatosabbnak lennünk. Tehát az alázat az Isten felé segíthet nekünk. A gonosz utálja azt, aki engedelmeskedik neki, aki alázatos. Isten segítséget nyújt nekünk a bűnbánat szentségében. És teljes változást kínál számunkra: a megbocsátást, a belső szabadságot, Isten irgalmas szeretetének megtapasztalását, a teljes gyógyulást és a képességet a szolgálatra.
A gonosszal szemben három dolog fontos:
Az az ember, aki már az ördög birtokában van, azt nyugton hagyja, de csak egy darabig. Az az ember, aki nem csinál semmit Istenért, annak nincs extra gondja. Az az ember, aki teszi a jót, az viszont készüljön fel a harcra!
Tehát a harc első fegyvere: Az alázat. Utána következő fontos lépés a megtérés.
Isten a bűnbánat szentségében lehetőséget kínál nekünk a megtérésre.
De ez sem megy olyan könnyen az életünkben. Az elveszett, az eltévedt bárány nem akar mindig vagy mindjárt hazamenni. Védekezik, gyakran rúg. Nem akar. Megy a saját feje után. Ez van velünk is, ha a szentgyónás lehetősége kínálkozik fel számunkra. Sok embernek, hívőnek is gondja van a gyónással.
Mely gondok lehetnek a gyónással?
Gyakori az, hogy: „Mit fog a pap gondolni rólam?” Vagy: „Miért ugyanazok a bűnök megint?” Vagy: „A bűntudattal mit tegyek?” Itt segítség lehet az, hogy milyen szándékkal mész a gyónásra, mit érzel? Félelmet, idegességet? Vagy nagyobb szabadságot és találkozást az irgalmas Istennel?
A bensőnknek van történelme, és a beállítottságunknak is. Ha negatív a benső beállításunk, akkor azok továbbra is kísérni fognak a gyónásban is.
Lehet itt az idő most Isten fényére vinni mindezt.
Félretenni ezeket a kérdéseket. Ha elhalasztod ezt a lehetőséget, akkor hosszabb lesz az út, hogy ezeket a gondokat leküzdjed magadban. Próbáld másképpen értelmezni, nézni a szentgyónást.
Segíthet nekünk a házasságtörő asszony esete. Tudod milyen volt Jézus tekintete? Ő megmenteni, megvédeni és felemelni akarta a bűnöst, nem elítélni. Tehát
nem kell félned. Isten a védelmedre áll a bűnnel és az elítéléssel szemben. Isten nem gondol rólad semmi rosszat.
Őt nem érdekli, hogy mit követtél el, hanem hogy közelíts hozzá, mert fel akar emelni. Nem kell félned. Csakis jó érzésed lehet iránta. Hagyd el a negativitást!
Az ismétlődő bűnöknél az a gond, hogy vannak szükségleteink, melyeket beteljesíteni vágyunk, de bűnökkel segítünk. Puskázunk. De utána sincsenek beteljesítve. Ezek az ismétlődő bűnök gyakran visszavezethetőek a gyermekkorunkba. Valami ott nem teljesült be.
Az alacsony önbecsülés lehet az oka, hogy állandóan visszaesünk az ismétlődő bűnökbe. Nem kaptál szeretetet: érzelmi szegénységben szenvedsz. Taposó ember képet neveltek beléd: az életben küzdened kell, hogy bármit is elérj bármi áron. Mutasd meg mindenkinek, hogy mi mindenre vagy képes. Ezért vagy képtelen, vagy nem eléggé tisztán szeretni. És ezeket a beteljesítetlen vágyakat pótolod mással, sokszor bűnnel, kicsapongással, élvezetekkel, megszólással, rágalommal.
A Good Will Hunting c. film tökéletes példa lehet erre az esetre. A terápia során egy pszichológus, akinek saját tragédiái vannak, segít egy fiatalnak, hogy szembenézzen múltjával, amiről nem tehet és kiaknázhassa képességeit, miközben megbirkózik az érzelmi problémáival.
„A bűntudattal mit tegyek?” A bűntudat nemcsak negatív, de lehet pozitív is. Építő jellegű. Három fajta bűntudat van: pszichológiai, erkölcsi és vallási.
A pszichológiai a korai gyermekkorba vezethető vissza. Ennek sokszor nárcisztikus vagy antiszociális megnyilvánulásai vannak. Jelmondata: „használd és dobd el”. Ilyen típusú ember soha nem fog közeledni érzelmileg egy másik emberhez. Hóhér és áldozat egy személyben. Tipikus példa erre a bibliai Dávid esete: Uriást akarja eltenni láb alól, hogy megkaphassa feleségét, Betsabét. Vagy Júdás esete, amely az egocentrizmus és az önmegsemmisülés esete, mert nem bízik senkiben, csak saját magában. A félelem mindig odavezet, hogy kikerüljed a büntetést. Sigmund Freud ezt kitoloncolt bűntudatnak nevezi, vagy nem tudatos agresszivitásnak, mely nem szereti önmagáét, illetve fél a büntetéstől. A bűntudat lehet elnyomott agresszió is, mely önmaga felé irányul.
Morális (erkölcsös) bűntudat, ez már tudatosabb és környezetére is hat. A későbbi gyermekkorba vezethető vissza. A morális bűntudatnál az ember már tudatosan, nem gyengeségből és hiányosságból, hanem szabadon választ a jó és rossz között. Ez esetben saját maga és környezete szükséglete nem teljesült be.
A vallásos bűntudat kapcsolatot jelent a jelen és a nem jelen között. Itt már Isten nyilvánítja ki a bűnt az ember számára, mert eltávolodott tőle. Mert már nem hasonlít Isten képmására. Itt a bűn Isten ellen irányul, nem csak önmaga ellen. A bűn itt az objektív rend ellen irányul. Nézete szürke, szomorú a hangulata, sokszor depressziós és kisebbségérzete van. Ennél mérvadó az isteni barátságkapcsolat újra történő kialakítása: növekedés a szeretetben és szabadságban. A szabadság és az isteni szeretet megtapasztalása nem tartja fogságban az ember lelkét. Itt fontos a dialógusi párbeszéd, mint az egymás felé közeledő tékozló fiú és irgalmas atya.
Az érzelmileg éretlen ember menekül az Egyház és a gyónás elől, hogy kikerülje a belső konfrontációt azzal, hogy bűntudata legyen. Bátor önreflexió szükséges, hogy saját titkával szembenézzen. Szembeszálljon saját lelkiismerete ellen, belépjen saját narcizmusába, rejtett agressziójába, félelmébe. Viszont, ha belép ebbe a párbeszédbe: a tudatalatti gyermeki énjébe, akkor kijavíthatja a morális és a vallási világát egészségesre. Akkor növekedhet szabadságban és szeretetben, amelyre hívja Isten az embert.
Milyen az én bűntudatom? Építő jellegű vagy romboló? Ez két dolgot feltételez: mi a bűn oka, illetve mi a bűn következménye?
Az építő jellemnél tudomásul veszem és bánom, hogy ezt helytelenül döntöttem és növekszem, gyógyulok. Helyreáll a lelki rend: ellenállok a bűnnek és Istent választom.
A romboló jellemnél ellenállok a jónak (Isten ellen) és nem veszem tudomásul még mindig a rosszat.
Záró ima: Istenünk, te mindig lehetőséget és időt adsz a javításra, főleg adventben és nagyböjtben. Add, hogy ezt a kegyelmi időt kihasználjuk, hogy újra megújítsuk a kapcsolatunkat Veled, felebarátainkkal és átélhessük veled azt a találkozást, mely örömet, békét és szeretetet ad. Ámen!
Jelencsics Erich Gábor plébános/Felvidék.ma