A hangszere virtuóza, s nemcsak Magyarországon, hanem a Felvidéken is népszerű Ismerős Arcok zenekar szaxofonosa. A színpadon nyújtott játéka elvarázsolja a közönséget, a magánéletben egy érzékeny, de optimista, humoros figura, s nagyon szerethető ember karolt belém, aki már a hangomról felismert és barátként üdvözölt. Tánczos Istvánnal, Steve-vel, a csapat egyik legnépszerűbb tagjának társaságában töltöttem el egy kellemes órát.
Milyen egy vak ember világlátása?
A vakságomat mindig is elfogadtam. Egész kiskoromban tudomásul vettem, hogy ez így van, és nem tudok változtatni rajta. Hét hónapra születtem, inkubátorba kerültem, s az akkori orvostudomány nem tudta jól kezelni és mérni: túl sok fényt és oxigént kaptam, és ettől elégtek a szemidegszálaim. Négyévesen elkerültem otthonról, tehát gyakorlatilag elszakadtam a családomtól, hiszen vakok iskolája csupán egy volt az országban, Budapesten. A szüleimnek két választása volt: vagy ottmaradok velük vidéken, és nem lesz belőlem semmi-majd ők eldédelgetnek, vagy pedig elküldenek a fent említett iskolába és kollégiumba. Ez utóbbival meglépték azt a kockázatot, hogy valamilyen szinten el is szakadtam a családtól. Tehát bekerültem oda, s a szájízem lehetne sokkal keserűbb is, mert úgymond nem családban nőttem fel, vagy nagyon kevés időt töltöttem velük együtt, de visszagondolva ezzel tették a legjobbat, hiszen megtanultam írni-olvasni, sok jó barátra, emberi kapcsolatokra tettem szert. Mindig pozitív szemléletű ember vagyok, szeretek különböző dolgokat, célokat kitűzni magam elé, s ezekért keményen harcolni. Vannak időszakok, amikor rendelkezem a megfelelő kitartással, és természetesen akadnak hullámvölgyek is, de úgy vélem, hogy amiket idáig tettem az életem során, azokat nem bántam meg.
Gyakran kérdezik Tőled, hogyan is tudod elképzelni az alakokat, főleg a színeket?
Igen, s ilyenkor mindig zavarban is vagyok, hiszen ez a színvilág nem szokott téma lenni a családunkban. Igazából soha, s azért sem, mivel rájöttek arra, hogy ez egy „fekete lyuk” számomra. Hogyan lehetne egy vak embernek a színekről beszélni, aki sosem látott? Elmondom a nagy titkot: sehogy. Próbálják ezt mindig különböző érzékekhez kötni: hideg-meleg, kemény-puha, de szerintem azt az érzést, amit egy szín nyújt, nyújthat a „látó” embereknek, mi soha nem fogjuk átérezni.
Mikor és milyen módon tört felszínre a muzikalitásod?
A zene iránti szerelem nagyon gyorsan, kiskoromban jött. Érzékeltem, éreztem, hogy engem ez érdekel. Mindig, amikor zenéket hallottam, különösen összpontosítottam, s persze énekeltem. Később a tanáraim is felfigyeltek arra, hogy valami tehetség szorult ebbe a gyerekbe. Ami a hangszereket illeti úgy kezdődött, hogy hét-nyolcéves koromban vett nekem a nagypapám egy szájharmonikát, s megtanított rajta játszani. Tíz-tizenkét évesen már blues- harmonikáztam. Bár már apró koromban kitaláltam, hogy én szaxofonos szeretnék lenni, de mivel a szüleim szegény sorból származnak, így akkortájt ez elérhetetlen volt számomra. Amikor beköszöntött az a nap, amikor teljesült az egyik nagy álmom, hogy a hőn szeretett hangszer az enyém legyen, már a saját keresetemből vásároltam meg.
A zenekaraid, amelyekben játszottál?
Az amatőrök után az első profi zenekarom a $texas volt, ott már együtt játszottam Nyerges Attilával és Nándival. Ezt követően több blues zenekarban is zenéltem (a felvidéki, magyar-cseh koprodukció: Benkő Zsolt and The Blues Rivers, Petra Börnerova-Band), ekkor már szaxin. Közben elvégeztem a Jazz tanszakot a Postás zeneiskolában, ahol a kitűnő Kollmann Gábor volt a tanárom. 2003-ban Attilával és Nándival az első Arcok-lemez kapcsán kerültünk újra össze, és úgy érzem, azóta is sikeresen dolgozunk együtt. Az Ismerős Arcokkal, mint vendégzenész működtem együtt, s hivatalosan, papíron 2011-től vagyok a zenekar tagja, de előtte is nagyon sokat jártam velük fellépni.
Mit jelent számodra közönségnek zenélni? Milyen érzések töltenek el, amikor a színpadon muzsikálsz, énekelsz, és a tömeg a nevedet skandálja?
Akkor éreztem át igazán, hogy milyen tömegnek muzsikálni, amikor a Petőfi Csarnokban volt egy Ismerős Arcok-koncert, melyen több ezres rajongótábor előtt léptünk fel. Amikor az a hatalmas embertömeg felzúdult akárcsak az első szám után: amikor meghallottam, már rázott a hideg a tapsvihartól, ami ott felharsant: valami csodálatos dolog, elmondhatatlan, leírhatatlan. Érezni kell. Tudom azt, hogy az emberek ránk figyelnek, s lesik a legapróbb mozdulatainkat is. Érdekes dolog, hiszen a te kezedben van az irányítás, és valahol ez hatalomérzettel is tölt el, hiszen tudod spanolni, vinni a közönséget ilyen-olyan irányba.
Az Ismerős Arcok zenekar rendelkezik az egyik legnagyobb rajongótáborral a magyarlakta vidékeken, s nagyon lelkesek, nem túlzás kijelenten: imádnak Titeket.
Igen, és ezt nagyon köszönjük nekik. A zenekarunk szinte együtt lélegzik a rajongókkal, és a szeretetadag, amit ők sugároznak felénk óriási, s visszacsatolásként mi is küldjük a „pozitív hullámokat”, akár a zenéinkkel, a szövegeinkkel, s egyéb megnyilvánulásokkal. Nem csak az emberek szórakoztatására vagyunk, hanem megpróbáljuk őket akár pár órára kiszakítani a monoton, szürke hétköznapokból, kiszabadítani a mókuskerékből, erőt adni számukra, feltölteni a lelküket pozitív energiával akár hosszú-hosszú hetekre, illetve hónapokra. Átsegíteni a zenével, énekkel komoly lelki válságokon. Ez szerintem egy fantasztikus dolog, s a zenekarunk küldetése is a magyarságtudat erősítése, szilárdítása mellett. Szeretnénk olyat letenni az asztalra, ami maradandó. Ezeket a lemezeket, a koncerteket, s az Arcokhoz köthető történéseket már senki nem veheti el tőlünk, a szívünkben, a lelkünkben raktározódik, s ha bármilyen erős is az ellenszél: ott vagyunk, leszünk, ahol lennünk kell!
Nyerges Attila írt Neked egy dalt, ami az egyik legnagyobb siker a koncerteken. Szaxizol benne, s énekelsz, rólad szól, de a közönség már „továbbfűzte”, és szerelmes vallomásként is küldözgetik a fiatalok. Szívemben tudlak…
Amikor Atti megkeresett azzal az ötlettel, hogy írna egy dalt a vakságomról, nagyjából az érzéseimről, a világlátásomról: bevallom, kissé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Az első reakcióm az volt: jó, de ne legyen túl érzelgős, nyálas. A válasza annyi volt: „Úgy ismersz engem?” Összemosolyogtunk. A dal elkészült, megmutatták nekem, a cenzúrám első rostáján át is ment, mivel tényleg ráérzett, s mesteri módon sikerült eltalálnia a dolgokat. Továbbmenve: ebbe a dalba egyébként bármit bele lehet gondolni: hitet, szeretetet, szerelmet, vakságot, vágyódást, küzdelmet. Mindenkinek azt, amire a legnagyobb szüksége van, vagy ami/aki számára a legfontosabb.
Elmondhatjuk rólad, hogy sikeres ember vagy. A vakok és a gyengénlátók számára akár példakép is lehetsz?
Lehetnék, de ez a „nagy” valóságban nem mindig így működik. Erről, és a hozzá kapcsolódó történetekről akár napokig is tudnék mesélni. Általában a zárt, fogyatékos közösségek „kivetik” magukból azt az illetőt, aki valamire is viszi. Először nem szeretik, majd fokozatosan irigyek rá, s megutálják. Nyilván vannak olyan rétegek, ahol elismerik, de nehéz, ha lehetséges, nem is fűzném tovább ezt a gondolatmenetet, mert nem szeretnék senkit sem megbántani…
Akkor kanyarodjunk rá a családra. Akik átsegítenek az esetleges nehézségeken, a problémákon, s fogják a kezed: a párod és a két aranyos gyerkőcöd.
Köszönöm, jól vannak. Van két gyerkőcöm: a fiam Keve Botond négy-, a kislányom Bejke pedig januárban volt egyéves. Mindenképpen erőt adnak, bár a koncertek, turnék miatt kevesebbet látom őket és a páromat, de amikor együtt vagyunk, akkor megpróbálunk minden percben egymásra hangolódni. Nagyon szeretnek engem, s én hatványozottan imádom őket. Mivel a gyermekeim nagyon gyorsan el tudták fogadni azt, hogy apa nem lát, és hihetetlenül korán fogékonyak voltak már erre, lényegében természetessé vált számukra, és tulajdonképpen a mi családi életünk is olyan, mint bárki másé. Amikor játszunk, akkor úgy mutatnak valamit, hogy megfogják a kezem, odateszik. Nyilván, ha elkószálnak valahova a kicsik, s meg kell őket találni, akkor az egy picit nehezebb feladat számomra, hiszen előfordul az is, hogy huncutságból nem szólnak vissza. Hatalmas motiváció, s nagy erőforrás a család, és a zenével közösen teljessé teszik az életem…
Az Ismerős Arcokat a Komáromi Napokon is láthatjuk, illetve hallhatjuk. Felvidék ikonjával, Vadkerti Imrével közösen adnak egy fergetegesnek ígérkező koncertet, mégpedig a zárónapon: május 4-én, vasárnap 20 órakor az észak-komáromi Klapka téren. Mindenkit szeretettel várnak!
Holecz Attila/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45245″}
