Hunčík Péter Újra és világosan című cikkében egy, a számunkra elérhető, lehetséges autonómia kérdését járja körül. Leszögezi, hogy a szlovákok nagy része e kérdés felvetésekor „azt sem tudja, miről van szó, mégis azonnal undorodva összerázkódik tőle”. Ennek ellenére a szerző mégis a felvidéki magyar fél egy részének elmarasztalásával van elfoglalva, mondván, hogy e fél, a „jobboldal”, az autonómia kérdésének felvetésével csupán a magyarok érzéseit kívánja felkavarni, s panaszáradatával csupán „dicsőséges bukásra vágyik”. Majd a „globalizációt ellenzők táborát” marasztalja el, az újnacionalizmus azon képviselőit, akik „nemzeti színezetű radikális fellépésükkel egyértelműen jelzik, hogy elutasítják az európai integrációs folyamatokat és a nemzeti érték helyett kínált univerzális eszméket (szabadság, emberi jogok, szolidaritás)”. Nemigen világos, hogy a nemzeti értékhez való ragaszkodás miért zárja ki a szabadságot, az emberi jogokat és a szolidaritást, de most vegyük górcső alá az úgynevezett globalizációt és az univerzális eszméket olyan szempontból, hogy ezek milyen nem várt, végzetes romlást hoztak Európa nemzeteire, köztük a magyar nemzetre s azon belül a felvidéki magyarságra is – mindenekelőtt a kultúra lerombolása által.
Érvelésemhez a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa nemrégen megjelent, A látványcivilizáció című könyvét hívom segítségül, mely kiadvány – Hunčík Péter szavával – világosan bemutatja, milyen negatív alakuláson ment át néhány évtized alatt az emberi kultúra, hogyan vált eme átalakulás nyomán látványcivilizációvá a sokezer éves civilizáció, s milyen drámai hatással volt magára az emberi jelenségre.
Vargas Llosa fejtegetéseiben Thomas Stearns Eliot A kultúra meghatározása című esszéjéből indul ki, aki már 1948-ban megjövendölte: semmi okát nem látja annak, hogy a 2. világháború után a kultúra rombolása ne folytatódna tovább, sőt, miért ne láthatnánk előre egy olyan korszakot, nem is éppen rövidet, amelyről elmondhatjuk, hogy semmilyen kultúrája nincs. Vargas Llosa szerint ez a bizonyos korszak éppen a mi korunk, amely azzal kezdődik, hogy felbomlott, szétroncsolódott a „helyi hűség”: a családhoz, a szülőföldhöz s végső soron a nemzethez fűződő hűség. Megszűnt az a klasszikus „formula”, amikor a kultúrát a család adta tovább, s ennek megfelelően kezdetét vette a kultúra elkorcsosulása. Egykor a családon kívül nem az iskola, hanem az egyház adta át nemzedékről nemzedékre a kultúrát. Eliot hangsúlyozza, hogy a kultúra nem keverendő össze a tudással, hiszen „a kultúra nem bizonyos tevékenységek merő összege, hanem életmód”, olyan létforma, amelyben a formák éppoly fontosak, mint a tartalom: ez az életmód, ez a létforma, ez a kultúra egyfajta lelki hajlam, a formának olyan művelése, mely harmonikus, etikai egyensúlyban tartja a civilizációt, értelmet és irányt adva az életnek és a halálnak, magának a létezésnek.
A kultúra és a vallás nem esik egybe, mondja Eliot – s vele együtt Varga Llosa–, de nem is választható szét, hiszen a kultúra a vallásból született, és noha az emberiség történelmi fejlődése során részben eltávolodott tőle, amolyan köldökzsinórként, tápláló forrásként mindig is kapcsolódni fog hozzá: „Bármely vallás, amíg létezik, a maga szintjén világos értelmet ad az életnek, megadja a kultúra szerkezetét, s megóvja az emberiség tömegeit az unalomtól és a kétségbeeséstől.” Eliot szerint Európát a kereszténység tette azzá, ami: „A kereszténységben bontakoztak ki művészeteink; a kereszténységben gyökereztek Európa törvényei. A kereszténység az a háttér, amely előtt valamennyi gondolatunk értelme kirajzolódik. Lehet, hogy egy európai nem hisz abban, hogy a keresztény hit igaz, és mégis, mindaz, amit mond, létrehoz és cselekedik, a keresztény kultúra eme örökségéből sarjad, és abból nyeri értelmét. Nem hiszem, hogy a keresztény hit teljes elsorvasztását az európai kultúra túlélné.”
Eliotnak eme „prófétikus” szavai mára beigazolódni látszanak. A globalizáció, a piacok világméretű térhódítása és az ijesztő technikai fejlődés szülte „virtuális valóság” folytán egy olyan globális kultúra, „világkultúra” került trónra, amely immár – a történelem során először – nem műveltségalapú, hanem tömegkultúra, s amelynek a könnyű kikapcsolódás a célja. Mi több, olyan üres, léha gyönyörködtetés, amihez nem kell semmilyen képzettség, tanult, kulturális ismeret. A „kultúragyártók” tulajdonképpen tömegfogyasztási cikkekké tett „kultúrát” hoztak létre: világtermékké tették a képet és a hangot, s elárasztva a világot a felszínessel, a hamissal, a giccsel, irányvesztett társadalmakat, családokat, egyéneket teremtettek: „a képernyővilág, a kép- és hangfürdő kibillentette, megakasztotta, szétzilálta a kultúra téridejét”. Ezáltal ez a „világkultúra – mondja Vargas Llosa – nem gazdagítja az egyént, hanem elbutítja, megfosztja a józanságától és szabad akaratától: nyájszellemű reakciókat, feltételes reflexeket váltanak ki benne, pontosan úgy, ahogy az etetést jelző csengő hatott Pavlov kutyáira”.
Ez az új „kultúra” a társadalom minden területén kifejti a hatását: korunk őrjítő és felszínes örvényében a „szórakozás kultúrája” lett a főáram. Érvényes ez a turizmusra, a divatra, a képzőművészetre, a zenére, az irodalomra, a filmművészetre, az újságírásra, az internetre, na és a „kreatív iparágakra”, amelyek mindezt létrehozzák, támogatják, reklámozzák, megsemmisítve lassan a több ezer éves kultúrát, melynek célja az volt, hogy az emberiség közös forrásából táplálkozva átfogja a teljes emberi világot, s ezáltal erőt adjon a káosz és a csüggedés idején, egyrészt legyőzve még a halált is, másrészt, hogy esztétikai örömöt szerezzenek az eljövendő századok embereinek. Ezzel szemben a szappanoperák, a videojátékok, a hollywoodi filmek zöme, a tévéműsorok, a mangák, a rock-, pop- és rapkoncertek csupán addig akarnak létezni, amíg tart az előadás – eltűnésre készülnek, mint a popcorn, hogy átadják helyüket a következő, mulandó produkcióknak. A bohóc lett a király, a kultúra pedig a felszínes szórakozás; és ami nem szórakoztató, az nem is kultúra: a mindenható piac kiveti magából. Befogadja viszont a pökhendiséget és a kérkedést; az értelmetlen, provokáló gesztus elegendő hozzá, hogy valamit értékesnek tartsanak; a káosz, a lidércláng, a karnevál, az értéktelenség hódít: nyugtalanító előjele ez annak, hogy milyen szakadékba kerülhet egy olcsó hedonizmust valló, beteg kultúra, amely a szórakoztatásért feláldoz minden más ösztönzőt és célt.
A szórakozással mint olyannal nem is lenne baj, csakhogy kizárólagossága előre nem látott következményekkel járt és jár; ha végleg ez lesz a legfőbb érték, általa tért hódít a frivolitás, a botrányra éhes média, a tetszelgés, az önelégültség, a hitvány konformizmus; „a szex kikerül a hálószobákból, és a köztéren tárul a világ elé, ami paradox módon – ellentétben a média s részben a politika álláspontjával – nem a nagyobb szabadság felé vezető lépést jelent, hanem visszatérést a barlangkorszakba, amikor az emberek szeretkezni még nem tudtak, csak párzani, mint a majmok és a kutyák”. Korunk kulturális keretében a tetovált tévésztárok, énekesek, híres focisták kezdik befolyásolni az ízlést, a divatot, a szokásokat, ami jobb korokban az írók, gondolkodók, tanárok és teológusok szerepköre volt. Ma – írja Vargas Llosa – a divatos zenekarok és énekesek akkora tömegeket vonzanak, hogy minden helyszín kevés a koncertjeikhez, melyek a féktelenségnek, az ösztönöknek, az esztelen abszurdnak teret adó kultusz kollektív ünnepei. A zenei miszticizmusnak eme tombolásaival, a feltüzelt hangok, hangszerek zajára és fülsüketítő ritmusok ütemére az ember elveszíti egyéniségét, a tömeg puszta részévé válik, és öntudatlanul visszatér a mágia és a törzsi lét ősi korszakába. „A mai fiatalok ezeken a tömegrendezvényeken és koncerteken áldoznak, gyónnak, keresik a megváltást, az önmegvalósítást, és intenzív, elemi módon hajszolják a – gyakran alkoholos, marihuánás, kokainos, extazys, crackos, heroinos – élvezeteket, amellyel elfeledkezhetnek önmagukról.”
Mindezt az a „kulturális” környezet váltja ki, amelyet bizonyos csoportok önérdekből, világhatalmi céllal teremtettek a globalizáció által, s amely a könnyű, gyors élvezet hajszolására ösztönzi az embereket; mindez immunissá teszi őket a gondolkodással és a felelősségvállalással szemben, ahelyett hogy arra ösztönözné őket, hogy szemlélődéssel és önvizsgálattal megtalálják magukat, s családjuk, szülőföldjük, nemzetük reményt adó, erős, hű tagjaivá váljanak.
Szezőnk többek között a globalizációtól remélné az univerzális eszméket, a szabadságot, a szolidaritást. Ezzel szemben a valóság azt mutatja, hogy a mára kialakult látványcivilizációban, globalizációban minimális foganatja van az igazi kultúrának és a gondolatnak a társadalmi élet minden területén, ezért – is – van krízishelyzetben a világ, Európa nemzetei, s benne – nyugodtan mondhatjuk – a felvidéki magyarság is.
Megmaradásunk, megerősödésünk okán Hunčík egyebek mellett egy világverő DAC meg egy nívós szlovákiai magyar bulvárlap szükségességét vallja. Azon túl, hogy egy „világverő DAC” csupán ábránd, „a mai futballmeccsek a római cirkuszhoz hasonlóan főleg az irracionális viselkedés ürügyét és lehetőségét jelentik: a szurkolók elveszítik egyéniségüket, egy törzsi közösség részeivé válnak, viselkedésüket a nyájszellem irányítja – a tribün adta névtelenség befogadó oltalmában szabadjára engedik a másik elutasítását. A vandál szurkolótáborok »hőstettei«, a gyilkos verekedések, tribüngyújtogatások jól mutatják, hogy nem a sport vonz oda annyi szurkolót, hanem egyfajta szertartás, amely olyan irracionális ösztönöket és indulatokat szabadít fel az egyénben, amelyek révén egy-egy meccs idejére lemondanak civilizált énjükről, és úgy viselkednek, mint egy primitív horda tagjai”. Ami pedig a „nívós bulvárlapot” illeti: a kultúrát a padlóra küldő, padlásra száműző eszközök közül a fő szerepet éppen a sajtó vállalta. A sajtó járult hozzá leginkább a látványcivilizáció megteremtéséhez, kielégítve az arctalan tömeg szenzációéhes falánkságát, a botrányfogyasztók kíváncsiságát, elsőbbséget adva a sorozatgyilkosságoknak, a véres családi tragédiáknak, a pletykának, a magánéletben való vájkálásnak, a vádaskodásnak, gyanúsítgatásnak, a politikai uszításnak; másrészt az emberiség és az emberiesség elleni bűntettek pártolásával s az azok ellen tiltakozók hangjának elfojtásával, esetünkben pedig a Kárpát-medencei magyarság széthúzását és az anyaországot rendszeresen támadó publicisztikájával okoz súlyos traumákat, skizofréniát, szellemi és erkölcsi károkat. Sajnos, „ez az eldurvult, frivol és hazug etikai, politikai irányultság szabja meg korunk kultúrájának alaphangját, és hozza létre a mindenható igényt, amelyet minden sajtóterméknek ki kell elégítenie”, legyen az többségi vagy kisebbségi sajtótermék. Pedig – írja Vargas Llosa – a sajtó feladata az lenne, hogy útbaigazítson, tanácsot adjon, neveljen, és feltárja, mi igaz és hamis, mi igazságos vagy igazságtalan, szép vagy ocsmány a jelen szédítő forgószelében, amelyben nem találja helyét a közönség. S mivel mindez a média valamennyi területén egyre inkább elmarad, s helyette egyrészt mindenható fenntartóik utasításait és elvárásait szolgálja ki elvtelenül, másrészt az olvasók, hallgatók, nézők morbid szenzációéhségét igyekszik csitítani, a „látványcivilizáció az új nemzedékek születési bizonyítványa lett, egyfajta létforma, életmód s talán halálmód is ebben a világban, amely nekünk jutott, minekünk, akik olyan országok szerencsés polgárai vagyunk, ahol a nyugati demokrácia, a szabadság, az eszmék, az értékek, a könyv, a művészet és az irodalom jóvoltából megszereztük a kiváltságot, hogy a mulandó szórakozást tehetjük meg az emberi élet legfőbb céljának, meg a jogot arra, hogy cinikusan és megvetéssel tekintsünk mindenre, ami untat, aggaszt, vagy arra emlékeztet, hogy az élet nem csupán olcsó szórakozás, hanem etika, emberi fenség, dráma, fájdalom, titok és kudarc is.”
Nem lehet igazat adni Hunčík Péternek akkor, amikor lebutázza Magyarország, Szlovákia, Szerbia többségi polgárait, hiszen láthattuk fent, hogy a klasszikus kultúrát és civilizációt mint rombolja le a globalizáció szülte látványcivilizáció, az emberek millióit elsilányító, tehetetlen szolgákká alacsonyító tömegkultúra; abban viszont igaza van a szerzőnek, hogy – lásd a felvidéki magyarság lélekszámának ijesztő apadását – „a kisebbségek esetében ez az igénytelenség a kisebbségi létformájukat fenyegeti”. Mert a politikusai és sajtója által – is – tragikusan megosztott felvidéki magyar nemzetrészen, vagy ahogy Hunčík írja, a szlovákiai magyar kisebbségen mindig kétszer csattan az ostor. Ahogy Weöres Sándor mondaná: a kisebbségbe taszítottakat – politikusaik és sajtójuk egy részén túl – még az istenek is tréfájuk végire szánták.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
