Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiaim!
Ezúttal nem egy politikust, hanem rögtön egy dinasztiát akarok nektek bemutatni, fényes lelkű utódaim. Úgy ám! Ahogy a bocskoros nemeseknél öröklődik a kutyabőr, úgy öröklődik a polgári nemben apáról fiúra a mesterség. És mi lenne a politika, ha nem ugyanolyan mesterség, mint az orvosé? Csakhogy, míg az orvos dolgába óvakodik beleszólni a közönséges halandó, addig az elcsapott kondás is megvan róla győződve, hogy jobban nyélbe ütné ő az ország dolgát, mint azok, akik most csinálják.
Node, az Ábrányiakról – mert róluk van szó – egyszerű észjárású embernek még azt is nehéz eldönteni, hogy hányan voltak:
„Kortársak egyhangú vallomása szerint, senki sem emlékszik arra, hogy valaha színházba, hangversenybe, bankettre ment volna a nélkül, hogy ott az Ábrányiak valamelyikével ne találkozott volna, de megint arra sem emlékszik halandó, hogy mind a három Ábrányit egyszerre látta volna.
Ebből aztán azon gyanusitó suttogás szivárgott ki a „nép” közé, hogy az Ábrányi-dynastia tulajdonképen csak két tagból áll, s a harmadik csak maszkiroztatik a kettő által. Nem élő, létező személy az. hanem csak strohmann, fikciózus alak. És ezen sajátságos vélelem mellett, figyelemreméltó okok szólanak.
Történt, hogy egyszer az állítólagos Kornél valami gyenge színdarabot irt (és ez mindig megtörténik, valahányszor szindarabot ir). s arról egy lapban, hol az állítólagos Emil dolgozik, dicsérő kritika jelent meg, (és ez is mindig megtörténik, valahányszor Kornél gyenge szindarabot írj. Mindenki gondolta, s mert mindenki gondolta, Kornél maga is úgy nyilatkozott, hogy Emil írta a kritikát.
Azok pedig, a kik előtt Kornél nyilatkozott, saját szemeikkel látták, hogy maga Kornél írta.
Ezen epizód még nagyobb tápot adott a lappangó gyanúnak. s bizonyára nehéz feladatot
rótt az utókor irodalmi történészeire kideríteni, hány Ábrányi uralkodott a XlX-ik század második felében?”
A rejtély azonban mégsem olyan megfejthetetlen, mint első pillantásra látszik, mert a dinasztikus politika árulkodó:
„Az Ábrányi-dynastia, mint minden jóravaló dynastia, politikai szempontból tekintve, három részre oszlik.
Ifj. Kornél (1) konzervatív. Emil (2) szélsőbaloldali a harmadik (3) szükségszerűen a kettő között foglal helyet s a kormánypártot vallja kebléhez nőttnek.
Az Ábrányi-dynastia ekként vetvén szét gyökereit, ha a talaj nem lesz fogékonytalan, örök eletet biztosít magának, mert a bolygó napfény vagy az egyik, vagy a másik oldalról, bármily vékonyan is, de mindig sütni fog rajok.
S ők szeretik a napfényt, mint a pille a gyertya lángját, és nem félnek, hogy megperzseli őket, mint a hogy a pille nem fél.”
…
Hanem azért mégis van itt valami kavarodás, mint azokban a franciúzus vígjátékokban:
„A három Ábrányi együtt tesz egy egész embert. De milyen ember ez aztán! Minden tökély, minden hiány egyesül, és minden ízlés megtalálja a maga követelményét benne.
A kinek bajszos, magyar körszakállú ember kell, annak ott van az idsb Kornél: a loyalis alattvaló megleli ideálját – a középütt kiborotvált szakállt – ifjabb Kornélnál; míg a régi Goethe-kort híven személyesíti a szakáll- és bajusztalan Emil..”
…
Hát csak ennyit akartam elmondani erről a jeles dinasztiáról, mely annyi jeles férfiút adott a magyar hazának. Hogy végül mégis politizálásnak adták a fejüket? Nevezzük ezt felebarátim, emberi gyarlóságnak, amit a bevezetőben elmondott példabeszéddel is illusztráltam.
De tinéktek azért több bölcsességet kívánok, dicső utódim!
Jegyzetek:
(1) ifj. Ábrányi Kornél (Pest 1849. december 31. – Budapest, 1913. március 11.) magyar író, újságíró. 1884–1901-ben előbb Nemzeti Párti, majd 1896-tól pártonkívüli országgyűlési képviselő, 1906–1909-ben a miniszterelnöki sajtóosztály főnöke lett.
(2) Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. – Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró.
(3) Ábrányi Kornél (eredetileg Eördögh Kornél) (Szentgyörgyábrány, ma Nyírábrány, 1822. október 15. – Budapest, 1903. december 20) magyar zenei író, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus.
{iarelatednews articleid=”47708,47790,47932,47984,48074,48214″}
