Ha tetszik valakinek, ha nem, ma már intenzíven elkezdtek bűzleni a múltban meghozott rossz politikai döntések, az elkövetett disznóságok. Hogy milyen disznóságokról is lesz az alábbiakban szó, a nyájas olvasó már most borítékolhatja: valóban bűzlő „disznóságokról”.
A médiák hetekig foglalkoztak az eleve bűzös illatú hírrel, miszerint a Nagymegyeri Szállásoltatók Szövetsége petícióban tiltakozik annak a közeli dán disznófarmnak a szinte kibírhatatlan bűze ellen, amely bizony nemcsak a helyi lakosokat, hanem az itt található, messze földön híres fürdő vendégeit is irritálhatja majd. Szerencsére a tiltakozások eredményeként egyenlőre – nem lesz itt disznófarm. Persze a dánok alaposan „belefolytak” Szlovákia mezőgazdasági termelésébe, így nem véletlenül említettem korábbi írásaimban, hogy a Lévai és az Érsekújvári járásokban más lassan új dán királyságot alapíthatnak, annyi a számukra eladott föld – a fehérgallérosok, s a földkufárok részéről. Így lesz minek „örülnünk,” hallunk mi még a jövőben sok tucatnyi panaszt – a helyiek részéről.
Tehát, ma már minden kétséget kizáróan eljutottunk oda, ahol – a part szakad. Míg egy „vegyes-felvágott” dániai- szlovákiai cég, vagy azóta a paragrafus alkalmazkodó görbéit kihasználva, már csak dán tulajdonosok busásan gazdagodnak majd a hasznon, addig a környező falvak lakosai – szagolhatnak. A dánok ugyanis otthon szigorú szabályozás alá helyezték az említett farmok létesítését, ezért használják ki a Szlovákiában már tíz évtől korábbi dán – szlovák cégalapítású farmok lehetőségeit, az itteni laza törvényeket.
Polgármester barátaim – a megyeri eset felvetése után – emígyen kommentálták az alábbi „bűzös” történetet: – tudod, ez az az eset, amikor a falu, vagy város kasszájába az egyik oldalon befolyik egy bizonyos fejlesztésre használható összeg, viszont egy más vállalkozásból várt összeget elviszi a bűz. Vagyis, uralkodóvá válik az egymást kizáró teória, köznyelvre lefordítva – attól függően, hogy szél úrfi éppen a helység mely részeiben is kívánt csintalankodni.
Újságíró, illetve volt szerkesztő kollégáimmal sokszor mérgelődtünk azon, hogy a médiák zöme rendszerint csupán arról prédikált, vagy prédikál, hogy idegenek kezére juttatnak termőföldeket, holott a földfoglalás amolyan – honfoglalást is jelent. Ugye a dánok is csak „földet” vásárolnak nálunk, de hogy később mire is használják majd, mit is építenek itt, azt bizony már
a vályú közelében tülekedő, többnyire volt „elvtársak” nem firtatják. Persze ők nagyon is tisztában voltak annak idején az eladással járó negatívumokkal, ám a hallgatásukért busás jutalom ütötte markukat.
Tehát a nagymegyeri hír háttere sem elsősorban a bekövetkező bűzről szól, hanem azokról a disznóságokról, amelyeket
fehérgalléros földkufárok követtek el azokban az időkben, amikor az ébredező demokráciában ott lopták a földet, ahol érték, amely a kisebbségi politizálásunk részéről sem ütközött komoly ellenállásba, mi több, leggyakrabban szó sem esett róla. A földtulajdonosok viszont azért adták el – mai szemmel nézve – nevetséges áron a földjeiket, mert eleve látták, milyen szűk létszámú csapat – volt szövetkezeti elnökök, párttitkárok, a minisztériumok, s a vályú mellett settenkedők – kap kedvező hitelt, támogatást gazdaságaik kiépítéséhez. Ebből is jól látszik, hogy a jelenleg életben lévő -sokak által ma is lyukasnak vélt – földtörvény beiktatása – késett vagy húsz évet.
A múlt rossz döntései kísértenek az erdőgazdaságok frontján is, hiszen az idegeneknek történő erdőeladásokat mintha nem is érintené a nemrég elfogadott törvény. A napokban, a volt nemzetiségi mezőgazdasági miniszterünk is bírálta a sajtó hasábjain a Tátrai Nemzeti Parkban nemrég történt katasztrófa miatt eszközölt, s a természetes fakitermelés általi fejetlen faeladásokat.
Hát, kérem tisztelettel: úgy látszik, ez is a szlovák folklór része: az utánfutós kamionok tucatjaira annyi fát kell felrakni amennyi rájuk fér, s küldeni őket a határon túlra – egy kis baksis fejében. Ugye, a kedves olvasó is érzi itt a fentiekben már említett bűzt, ami korántsem a mai döntések eredménye. S az sem, hogy a Tátrai Nemzeti Park több mint negyven százaléka parlamenti-, politikai trükközések eredményeként – magánkézbe került.
Közíróként éppen azon csodálkozom, hogy egy volt képviselő, egy későbbi mezőgazdasági miniszter – ezen csodálkozik. Hol volt akkor ő, vagy a kollégái, amikor kiárusították azt a Tátrai Nemzeti Parkot, amelyik számos – közben kiépített – közeli bútorgyár alkalmazottjának adott volna kenyeret, a nemzetgazdaságnak viszont – nem fakivitelből, hanem -– a bútoráru értékesítéséből befolyt jövedelmet. Ugye, több mint valószínű, hogy a képviselők zöme az ilyen esetek alkalmával is – ült a parlamentben mint nyuszikák a fűben. Sajnos, a fentiekben említett, s a múltban elkövetett bűnök sorát – hosszan lehetne tovább sorolni.
Tehát, a „bűz-koktél” nemcsak a disznófarmokkal kapcsolatban keseríti majd tovább a jövőben is – életünket. A helyzet az,
hogy a közszereplő bűnelkövetők, s a bűn elhallgatói ma már az anyagilag „jól szituált,” megbecsült polgárok közé tartoznak, akik cselekedtek, amikor cselekvésre szólították őket, s hallgattak, amikor – az ő személyes jólétük érdekében hallgatniuk kellett. S, így nemcsak a kő, de a bűz is marad.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48767″}