Pecze Károly: „Adós maradtam még a kupadöntőn küzdött, győztes csapatunk felállításával: Vahala – Kapko, Srámek, Liba, Fieber – Pavlík (Michalec), Kristof, Kaspar – Soltés, Micinec, Bartos (Medgyes). Hazafelé nagy volt az öröm az autóbuszban.
Micinec ugyan már belekóstolt a nagy sikerbe – bajnoki címet szerzett a Bohemiansszal – ám a többiek között már „leírt” játékosok is voltak, például Kapko. Ki hitte volna, hogy ismét országos fénybe kerülnek, sőt: Ján Kapkoból válogatott lesz?!
Egy érmet és oklevelet én is kaptam, és anyagilag is megbecsülték a teljesítményünket, de ez a győzelem semmi máshoz nem hasonlítható élménnyel gazdagított bennünket. Sok ember közös akarata, hite és szorgalma eredményezte, hogy a DAC ilyen kimagasló, nemzetközi visszhangot kiváltó sikert ért el. Akkoriban másról sem beszéltek az emberek az országban, mint erről a váratlan győzelemről.
Számomra a koprivnicei már a harmadik kupadöntő volt a sorban, mert előzőleg a Slovannal már megéltem ilyen nem mindennapos eseményt. Az 1981/82-es idényben Vican pályaedzőjeként ültem a kispadon, és ott voltam egy esztendővel később a strahovi stadionban is, Prágában. Akkor a Dukla volt az ellenfelünk és kikaptunk. Most, vagy soha! – gondoltam hát, amikor a DAC-cal ismét egy ilyen lehetőség adódott, s ezúttal kedvezett a szerencse.
Mostanában belepillanthattam a nagy nyugat-európai klubok működésébe, és eszembe jutott, hogy amikor a Bayern Münchennel összekerültünk az UEFA Kupában, a sorsolás után öt perccel már csengett is Dunaszerdahelyen a telefon – jövendő ellenfelünk jelentkezett, hogy felvegye velünk a kapcsolatot. A Bayern költségvetése majdnem 12 millió márka! Egy hetet töltöttem náluk 1993 végén, és megállapítottam, hogy a keleti és a nyugati klubok közötti legnagyobb különbség a játékosok hozzáállásában van.
A német profit nem kell örökösen győzögetni, motiválni, ellenőrizgetni! A fegyelem a vérében van! A Bayern játékosai már egy órával az edzés előtt készülnek – bemelegítenek, erősítenek, gyúratják magukat, esetleg önállóan gyakorolnak a labdával. Mindenki hatalmas erőbedobással dolgozik, mert ott akar lenni a kezdőcsapatban. De térjünk még vissza a régebbi időkbe. A kupagyőzelem után is ugyanolyan elképzeléssel futott ki a csapatom a pályára, mint a koprivnicei diadal előtt. Mindig mi igyekeztünk irányítani a játékot, erre alapoztuk a taktikánkat.
Ez volt a támadójátékunk alapja is. Persze, az ellenfél is hasonló szándékkal kezdte a meccseket, ráadásul egy sor egyéb tényező is közbeszólhatott – a közönség fergeteges biztatása, a bíró becsületessége vagy részrehajló volta, az időjárás változásai, stb. Amikor úgy alakult a játék, hogy a mi stílusunk kerekedett felül, nyugodtabban ültem a kispadon, mert tudtam, hogy előbb-utóbb gólt lőhetünk. A ligában minden egyes mérkőzés nehéz volt, mert az ellenfelek jól ismerték egymást, nincs előre lefutott kilencven perc ma sem!
Egy edzőnek mindenre fel kell készülnie. Még a legnagyobb múltú együtteseknél is törvényszerű a válság. Sok múlik a hadiszerencsén. Néha fél éven át is a legütőképesebb felállításban játszhattunk, kulcsembereink megúszták sérülés nélkül. Aztán fordul a kocka. Pl. kiesett Majoros, Hodúr és Kapko, Srámeket eltiltották. Sohasem mutatom, mi zajlik bennem, kétszer is megfontolom, mit mondok el másoknak. Néha én is robbanok, ha nem bírom tovább, s ha nincs más megoldás. Az edzői munka lényegi része: a kiesett kulcsember helyére azonnal be kell állítani a megfelelő tartalékjátékost! Nem szabad megengedni, hogy a meggyengült csapat lelkileg összeroppanjon!” (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
