Stadrucker Sándor emlékei után a befejező részben következzen egy kisportré a fényes korszak újabb nagy tanújáról, Pázmány Péter korábbi dunaszerdahelyi polgármesterről, aki 1968 óta a DAC szinte mindegyik hazai mérkőzését látta, s aki maga is futballozott ifi korában.
„A hatvanas évek első felében a szülővárosomban, Komáromban éltem, és tagja voltam a gimnázium focicsapatának és az ifjúságiak tizenegyének is. Összeszokott társaság voltunk, nem szívesen változtattunk a bevált felállításon, így hát ferde szemmel néztük azt az új fiút is, aki vidékről érkezett.
Egyszer azonban játéklehetőséget kapott ez az új fiú is, mi pedig tátottuk a szánkat. Szikora Gyuri úgy futballozott, hogy a mi tudásunk meg az ő képességei legalább olyan messzire voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. 1968-ban Dunaszerdahelyre költöztem, s itt jópár esztendő után másodszor ámulhattam Szikora Gyuri mesteri játékán. A DAC színeiben ugyanúgy lehetett őt csodálni, mint a pályája kezdetén, Komáromban. Gólokat lőtt, irányított, helyzetbe hozott – kulcsember volt, karmester abban a DAC-ban is,amely éppen neki köszönhetően jutott egyre magasabbra.”
Pázmány Péter életét végigkísérte a labdarúgás. Térdsérülése után már csak műkedvelőként kergette a bőrt, de évtizedek óta mindegyik DAC-meccsen ott van. És ott van a tárgyalásokon is, melyeken a DAC újbóli felemelkedése a cél. „Ha Dunaszerdahelyen elhalványulna a foci, az az egész csallóközi térségre kihatna. Ezt kellene megakadályozni, mert a magyar emberhez nagyon közel áll ez a játék. A mai időkben már természetesnek vesszük, hogy a jó teljesítményekhez idegenlégiósok kellenek. Ahhoz azonban nagyon ragaszkodom, hogy mindig legyen a csapatban néhány hazai nevelésű játékos is.” (2004)
(Vége.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László
{iarelatednews articleid=”45924″}
