A zsurnaliszta egész évben nyitott füllel és szemmel jár, és bármit, amit hall vagy lát, azt elraktározza agyának egyik hátsó rekeszében, oda, ahol azok az emlékek vannak, amelyek pillanatnyilag ugyan érdektelenek, de egyszer még a hasznunkra válhatnak, azt gondolván, jó lesz ez még valamire, ínséges időkben. Például, ilyenkor, uborkaszezon idején:
„Az Alvégben lakott Varga sógor, aki egy szép napon elhatározta, hogy ideje meglátogatni az ő Felvégen lakó komáját, Borka sógort. És ha elhatározta, hát így is tett. Mivel azonban volt neki egy kétéves kisfia, a Palkó, őt is magával vitte, mondván: Hadd lássa a komája, hogy mennyit fejlődött az ő keresztfia, mióta nem látta. Merthogy Palkó igazán szemrevaló legényke volt, és ő szívesen dicsekedett vele mások előtt, hogy tisztára az apja.
A kis Palkó azonban még csak most tanult beszélni, és erősen selypített, és mivel az út igencsak hosszú volt, ő sokat nyűgösködött, és gyakran kérdezte meg az apjától.
– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.
Ám Palkó kisvártatva újra megkérdezte.
– Édsapám, édsapám, messze jagyunk még?
– Messze, fiam.
Ez a párbeszéd még ötször elhangzott köztük, és Palkó egyre nyűgösebb lett, míg végre az apa ezt tudta válaszolni.
– Most már mindjárt ott leszünk, fiam.
Mire fel, Palkó…
– Hát, tudja édsapám, én kurjára elfáradtam.
Azóta, ezt a szólást felkapta a nép, és a falunak a felső végét kurjának nevezik.”
Mit mondhatna befejezésül a mesélő? Mivel tanulság nincs, és ő csak remélni tudja, hogy a kedves olvasó mégse találta elpocsékoltnak az olvasásra fordított időt.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”53474,52657,51268,51204,50944,50843,50700,50481″}
