Az Esterházy János Emlékbizottság és Simon Attila történész között zajló Esterházy-vitában kikértük Malfatti Esterházy Alice véleményét is. Esterházy János lánya szerint Simon egy korábbi interjúban több téves megállapítást is tett édesapjával kapcsolatban: kifogásolta többek között Simonnak azt az állítását, hogy Esterházy a náci Szlovákiában az autoriter elv szerint átszervezte a magyar pártot és azt a jobbra tolódott „vezérelvre” építette.
„Sajnálattal látom, hogy Szlovákiában időről- időre „belerúgnak” Esterházy Jánosba. Különösen fájó, ha ezt magyar részről teszik. Nem tudom mi készteti őket erre, hisz Apám életét áldozta a szlovákiai magyarokért. Dehonesztálás helyett inkább tiszteletet érdemelne. Évekkel ezelőtt ugyancsak a szlovákiai magyar napilap hasábjain csokorba kötött idézetekkel próbálták kisebbíteni Esterházy érdemeit. Akkor Szarka László írt cikket védelmében, melyben figyelmeztetett az „összefüggésükből kiragadott” idézetek veszélyére és inkorrektségére!”
„A Simon Attila történésszel készített interjú kapcsán elsőként arra figyelhetünk fel, hogy az újságíró Miklósi Péter, nem is kérdéseket, hanem kész kijelentéseket fogalmaz meg. Pl., hogy Esterházy 1942-ig minden zsidóellenes törvényt megszavazott. Ez rágalom! Javaslom, olvassa el Prof. Adám Magda (Kárpátaljáról származó holokauszt túlélő és történészi munkásságáért többszörösen kitüntetett) Esterházy munkásságára vonatkozó tudományos véleményét! (lásd a Historia szakfolyóiratban).
Ugyanez vonatkozik Simon Attila azon kijelentésére is, mely szerint „Esterházy a politikai elit tagjaként részese volt a rendszernek, amely halálba küldte a szlovákiai zsidóságot”. A Rákóczi Szövetség keretében működő Esterházy János Emlékbizottság már részletesen válaszolt erre a téveszmére (ezt a választ ezen reakció után közöljük – szerk. megj.), de olyan történészek is írtak erről, mint Jeszenszky Géza volt külügyminiszter vagy Dr. Molnár Imre.”
„Mégis milyen tényekre hivatkozva állít ilyet prof. Simon Attila?
Már a somorjai Wallenberg megemlékezésen tartott előadásában is erről beszélt. Amikor hallgattam, megdöbbentett, hogy Esterházyt érintő leggyakoribb kifejezése a „valószínű” volt. Ha egy történész nem biztos a témájában, talán jobb, ha hallgat. Akkor azt is mondta, kevés anyag van Esterházyról, és reméli, hogy a szlovák kollégák új anyagot fognak találni Esterházyról. Az igazság ezzel szemben az, hogy nagyon sok anyag van Esterházyról.”
„Ismerjük baloldali kortársai, pl. mint Peéry, Szalatnai és Fábry Zoltán írásait, akik mind a legnagyobb tisztelettel emlékeztek róla. Pozitív állásfoglalást adott ki Esterházy mellett Havel elnök volt tanácsadója, a cseh történész Bohumil Doležal is, de sorolhatnék olyan nemzetközi tekintélyű személyiségeket is, mint Herbert Schambeck vagy Simon Wiesenthal, aki Peter Šamko szlovák bírónak írott levelében annak a reményének adott hangot, hogy Esterházy hamarosan rehabilitálva lesz, és aki sajnálkozott, hogy a kommunista éra alatt nem tudott semmit sem tenni Esterházyért.
Szent-Ivány Gábor angol nyelven írott Esterházy életrajzának német fordítása (Böhlau kiadó) az osztrák parlamentben telt ház előtt került bemutatásra Herbert Schambeck (Bundesratspresident) és Kosáry Domokos az MTA volt elnöke által. Az eseményen jelen volt Mock osztrák külügyminiszter, Simon Wiesenthal és a bécsi diplomáciai kar, illetve a szlovákiai magyar párt vezetősége is, velük a néhai Mons. Lénár Károly és több szlovákiai magyar pap. Birtokomban van Mock külügyminiszter levélváltása Čarnogurský volt szlovák igazságügyminiszterrel, aki akkor azt írta, hogy Esterházy ártatlanul volt elítélve, és Szlovákiának ezt az ítéletet annullálnia kell, ha meg akar felelni az EU erkölcsi követelményeinek.”
„Prof. Simon viszont állításának forrásaként legfeljebb csak Ivan Kamenecet idézhetné, aminek sajnos nem sok köze lenne az igazsághoz. Veszélyes átvenni egy olyan történész véleményét, aki a kommunista éra alatt is főtörténész volt, és most is az! Ameddig az ilyen főtörténészek fenntartják az ítéletüket, hogy Esterházy fasiszta volt, addig az általa vezetett magyarok is kollektíve háborús bűnösök maradnak, és nem reménykedhetnek sem bocsánatkérésben, sem az ártatlan meghurcolásukért járó jóvátételben.”
„Mindennek oka a beneši-dekrétumokban rejlik, melyek érvényessége mind a mai napig fennáll. Ezzel érvelve pedig a szlovák történészek is „jogosnak” vallják Esterházy halálos ítéletét!”
„Honnan veszi Prof. Simon, hol az írott bizonyíték arra, hogy Esterházynak a szlovákokkal való viszonya „patriarchális” volt, s minek alapján állítja, hogy Esterházy „számára a szlovák olyan kistestvér volt, akinek vissza kell térnie a magyar anyához”?
Attól tartok az efféle vélemények csak Prof. Simon fejében születnek meg, hasonlóan ahhoz a véleményhez, mely szerint „Esterházy nem volt elfogultságtól mentes a zsidósággal szemben, s minden bizonnyal nem utasította el a numerus clausus típusú megoldásokat”. De mire alapozza az efféle kijelentéseket Prof. Simon? Miért éltek volna benne ellenérzések „a zsidóság vélt vagy valós gazdasági súlya” miatt?”
„Ez az ellenérzés azon társadalmi rétegekre volt jellemző, akik irigykedve tekintettek a jobb módban élő társadalmi rétegek tagjaira, függetlenül azok faji vagy vallási hovatartozására. (S akik 1945 után Esterházy kastélyát ugyanúgy szétrabolták, mint korábban a zsidók vagyonát, ha hozzáfértek ahhoz.) Esterházy közeli barátja volt Ullmann bankár, és kapcsolatban állt az ő köréhez tartozó gazdag zsidókkal is – akik, amikor mint ösztöndíjas diák New Yorkba érkeztem, mind siettek segíteni rajtam, arra hivatkozva, hogy apám a barátjuk volt, és ő is segített a zsidóknak az üldözés idején.”
„Prof. Simon, nem ismeri Esterházyt, mégis sommás véleményt mond róla! Esterházy, – s ezt lányaként tudom – igenis szerette a szlovákokat, ami természetes, hisz mi együtt éltünk velük ott Újlakon, beszéltük nyelvüket, és apámat lengyel anyja révén még a szláv vér is kötötte a szlovákokhoz. A probléma nem a szlovákok voltak, hanem az őket vezető politikusaik. Akiket megmérgezett a cseh propaganda, amely nem szűnt meg ismételgetni az ezeréves magyar elnyomás hazugságát, de ugyanakkor a maga részéről nem adta meg a szlovákoknak a Pittsburghban megígért autonomiát.”
„Apám igazságszerető ember volt. Felháborodott, ha a magyarokat sérelem érte, de nem tűrte azt sem, ahogy a csehek kezelték a szlovákokat. Ez ellen többször tiltakozott a prágai parlamentben. Tiltakozott, hogy az adópénzből csak a cseh régió részesül, míg Szlovákiában nincs munka, és nemsokára már kenyér sem lesz. A szeme előtt zajlott le az, ahogy a csehek a szlovákokat és a magyarokat kiszorították az adminisztrációs munkából, és cseh telepesek kapták a magyaroktól elkobzott földet, cserébe egyre több alapvető joguktól fosztották meg a magyar lakosságot. Ezért kellett volna szeretnie Csehszlovákiát?
Természetes, hogy apámhoz közelebb álltak a szlovákok, akikkel együtt éltünk évszázadokon át, és tudta azt is, amit Lujza nagynéném is megírt: Ha voltak is igazságtalanságok a múltban, azok ugyanúgy érintették a magyar, mint a szlovák egyszerű népet. Apám azért nem élvezte a szlovák politikusok – és nem mint Prof. Simon mondja a szlovákok bizalmát – mert a cseh propaganda eredményeként, azok csak az elnyomás időszakaként emlékeztek a közös szlovák magyar múltra.”
„Miklósi Péter kérdése, hogy Esteházyt érdekbarátság fűzte-e a szlovákokhoz, jól rávilágít arra, milyen – a materialista időkben rögzült – előítéletek alapján szemléli a mai kor embere a múltat. Honnan is tudna erre Prof. Simon válaszolni, hisz nem ismerte sem Esterházyt, sem osztályának magatartását. Becsületesebb lenne ezt korrektül elismerni, mint légből kapott találgatásokkal válaszolni.
Az interjút olvasva, egyre jobban rádöbben az ember arra, hogy az arisztokrata Esterházy morális integritása még ma is messze fölötte áll a mostani kor ítélkezéseinek.”
„Apámban azonban, (Prof. Simon vélekedésével ellentétben) nem birtoka elvesztése, hanem hazája elvesztése hagyta a legmélyebb nyomot. Kár, hogy erről ma egyre kevesebb szó esik, pedig az ok-okozati összefüggések ebben a tényben rejlenek, nem pedig az azt követő tüneti megnyilvánulásokban.”
„Prof. Simon tévesen állítja be azt is, hogy Esterházy a náci Szlovákiában az autoriter elv szerint átszervezte a magyar pártot és, hogy azt a jobbra tolódott „vezérelvre” építette. Ez nem igaz! Korábban meg kellett volna kérdezni a még élő kortársakat, mint Stelczer Elemért, Neumann Tibort, vagy Prőhle Henrikné Samajay Evát, akik fel lettek volna háborodva az ilyen kijelentések hallatán. Nekik és kortársaiknak „a Magyar Párt amolyan mentőbárka volt, ahol azok bújtak meg, akik nem akartak tudomást venni a szlovák fasizmusról,” (Stelczer). A pártban nem volt sem osztály, sem faji, vagy ideológiai megkülönböztetés, a tagok kölcsönösen segítették egymást és a rászorulókat, és ez egy felemelő emléke maradt mindannyiuknak (Neumann). Esterházy ebbe a Pártba vette fel volt korábbi ellenfeleit, a baloldali értelmiséget; a zsidókat, mint magyarokat, akiket nem volt hajlandó a fenyegetés ellenére sem kizárni (de Gelsey), sőt még a németeket is.”
„Téved Prof. Simon megállapításával, hogy Esterházynak e vonatkozásban követnie kellett a szlovák és német diktátumot. Ha ez így lett volna, nem tiltják be a párt rendezvényeit, nem verik be kővel ablakait, s nem halogatták volna évekig hivatalos bejegyzését. Esterházyt már ősei példája arra predesztinálta, hogy félelem nélkül megmaradjon az általa választott egyenes úton, még akkor is, ha ez az uralkodó többségnek nem tetszett.”
„Prof. Simon tévesen tudja azt is, hogy Esterházynak lakása volt Pozsonyban, s hogy a háború alatt Prisender Emilt bujtatta, etc. Jobb lett volna az ilyen kijelentéseket előbb ellenőrizni.
Sajnálatos, hogy mai magyar történészek, valamilyen látszatlojalitás kedvéért egyszerűen átveszik és kritikátlanul alkalmazzák az Esterházyhoz teljes mértékben negatívan viszonyuló szlovák történészek (mint Deak és Kamenec) különféle kitalációit. Ilyen volt a korábbi ügynökvád, s ki tudja még miféle sok hazugság, mely mind egyetlen célt szolgált és szolgál: Esterházy sárba tiprását. Ezt csak közös összefogással, Esterházy János s az általa képviselt elvek és értékek töretlen védelmezésével lehet megakadályozni.”
„Én bízom benne, hogy a szlovák történetírás, s vele a szlovák közvélemény is eljut egyszer arra az álláspontra, hogy felismeri: Vannak olyan közös értékeink, melyekre együtt lehetünk büszkék, s melyek példájából együtt tudunk erőt meríteni egy békés együttélést szolgáló jövő megteremtéséhez. Az ide vezető út részünkről azonban nem az kell legyen, hogy önszántunkból feladjuk saját értékeinket, s hova tovább alkalmazkodva a velünk szembeni elvárásokhoz, egyre több jogunkról mondunk le, hanem épp ellenkezőleg, maradjunk hűségesek saját hitünkhöz, kultúránkhoz és történelmünkhöz, s Esterházy szavaival, becsüljük meg annak nagyjait és életpéldájuk máig ható erkölcsi erejét” – írta Esterházy-Malfatti Alice.
Válasz Simon Attila Esterházy Jánost érő alaptalan vádaira az Esterházy János Emlékbizottság nevében Martényi Árpád elnöktől:
A szlovákiai magyar napilap 2015. április 4-i és 10-i számában közölt kétrészes interjúban Miklósi Péter újságíró egyik kérdésére Simon Attila történész a következő választ adja Esterházy tevékenységével kapcsolatban:
„Az pedig, hogy segítette a zsidókat, önmagában nem mentesíti őt annak felelőssége alól, hogy a korabeli politikai elit tagjaként részese volt a rendszernek, amely a halálba küldte a szlovákiai zsidóságot.”
Simon Attila e válaszát nem lehet másként értékelni, mint azon szlovák álláspont átvételét, amely Esterházyt felelőssé teszi a szlovákiai zsidóság „halálba küldéséért”. Ezt a véleményt a leghatározottabban vissza kell utasítani, mivel az lényegét tekintve helybenhagyja a néhai politikus ellen 1947-ben lefolytatott koncepciós per halálos ítéletét, és ezzel egyúttal Esterházy János rehabilitációjának eddigi elutasítását is. Simon Attila, a tárgyilagosságra képtelen szlovák ítészekhez hasonlóan Esterházyról társadalmi pozíciója, nem pedig konkrét tettei alapján mond ítéletet. Ez az álláspont Esterházyt gyakorlatilag a Tiso-féle állam végrehajtó hatalmi ágába sorolja be – ami hamis és elfogadhatatlan állítás.
A vád tisztázása érdekében vegyük ismét sorra a tényeket:
A szlovák bábkormány, mint ahogy ez a szóban lévő interjúban is elhangzik, saját hatáskörébe tartozóan kezelte a „zsidókérdést”, s ehhez nem volt szüksége a szlovák parlament jóváhagyására. A sorra megjelenő kormányrendeletek tervszerű intézkedésekkel szorították ki a zsidó lakosságot a társadalmi és gazdasági élet területeiről.
Mindez a szlovák kormány nemzetiszocialista programjának részét képezte, amivel kapcsolatban Esterházy már 1939 áprilisában, tehát alig egy hónappal a Szlovák Állam megalakulása után kijelentette: „A nemzetiszocialista programmal semmi közösségünk nincs és nem is lesz”. Ezen álláspontján a tisoi állam fennállásának végéig egy jottányit sem változtatott. E magatartásával a közismerten antifasiszta író, Fábry Zoltán szavával: „a fasizmus egyetlen ellenlábasává” vált, hisz ideológiai szembenállása önmagában is a rendszer ellenzékévé tette őt. Politikai szereplése pedig jószerével a szlovákiai magyarság érdekvédelmére korlátozódott. Ezért (és csak ezért) vállalt parlamenti képviselői szerepet is. Erre mutat rá Dušan Kováč tekintélyes szlovák történész is a Dejiny Slovenska című, magyarul is megjelent népszerű könyvében, ahol azt írja, hogy a Magyar Párt vezetője, Esterházy János „a politikai életbe érdemben nem tudott beleavatkozni”, ellentétben azzal a Franz Karmasinnal, aki a szlovákiai németek vezetőjeként igen nagy súllyal bírt. (Dejiny Slovenska, 1998, 212.o.)
Önmagában a parlamenti képviselőség még nem tette őt a rendszer tagjává, mint ahogy pl. a vele együtt képviselőséget vállaló Emil Boleslav Lukáčról, a legsztálinistább lexikon szócikke sem írta le, hogy felelős lenne a szlovákiai zsidóság halálba küldéséért. Nyomatékosan le kell tehát szögeznünk: Esterházy János nem volt tagja a szlovák végrehajtói hatalomnak, mivel nem vállalt semmilyen tisztséget a szlovák kormányban. (A fentebb már említett Franz Karmasin, a Kárpáti Németek Pártjának (KdP) vezetője a szlovák kormányban államtitkári tisztséget kapott – így ellentétben Esterházyval, politikai tényezőként tényleges felelősséggel bírt). Esterházy a törvényhozói hatalmi ág egyik tagja volt – itt viszont épp azt cselekedte, ami a Simon Attila által hivatkozott politikai elit tagjai fölé emelte őt: nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt: „Mint az itteni magyarság képviselője […] kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény, és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
A parlamentben jelenlévők közül ráadásul egyedüliként nem szavazta meg azt a törvényt, amely a Szlovák Holocaust Intézet véleménye szerint (lásd: http://www.uzzno.sk/dsh/zakladne-pojmy – Ústavný zákon o vysťahovaní Židov) nemcsak a zsidóság deportálásáról szólt, hanem magában foglalta az összes addigi szlovákiai zsidóellenes rendelkezést, megerősítvén azok érvényességét. Ebben az összefüggésben Esterházy 1942. május 15-i kiállásával tehát meghaladta a zsidósággal kapcsolatos minden korábbi megnyilatkozását. E sorok írói úgy vélik, hogy Esterházy János megingathatatlan erkölcsisége, szilárd elvi álláspontja és tettei egységet alkotnak, ebből következően nem vállalt, nem vállalhatott semmilyen közösséget az „istentelen és embertelen” törvénnyel, és ez vezette el őt ahhoz is, hogy segítsen bajba jutott embertársain.
Semmiképp sem tehető tehát felelőssé a szlovák kormány tetteiért még annak okán sem, ha azt állítják róla, hogy tagja volt a korabeli szlovákiai politikai elitnek. Érdemes azonban figyelmet fordítani arra, hogy miben is nyilvánult meg ez az elithez való tartozás. Ha csak átlapozzuk Simon Attila legújabb kötetét, az „Esterházy János és a szlovenszkói magyar párt” című dokumentumgyűjteményt, érdekes következtetésekre juthatunk. A kötetben közölt eredeti dokumentumok tanúságai szerint a szlovák rendőri és állambiztonsági szervek kezdetektől fogva szoros ellenőrzés alatt tartották Esterházyt, tevékenységéről, kapcsolatairól, de még elképzeléseiről is folyamatos jelentések születtek. Mozgásában korlátozták, írásait cenzúrázták, parlamenti képviselői munkájában akadályozták, s parlamenti mandátumától végül meg is fosztották, majd bíróság elé állították és elítélték. Az ellene saját pártjában szélsőjobboldali irányból szervezkedő jelentéktelen csoport feljelentése pedig Esterházy leváltása egyik fő indokául azt hozza fel, hogy „zsidókat csempész át a határon Magyarországra.” Valóban ezek lennének a korabeli szlovákiai elithez való tartozás kritériumai? És valóban ez a Simon Attila által idézett felelősség alapja?
Ilyen alapon minden ellenzéki felelősségre vonható lenne azon kormány törvényeiért is, amelyek ellen ők maguk szavaztak. Mert ugyebár az ellenzék is része a (parlamentáris) rendszernek. Esterházy pedig az akkori politikai gyakorlatban ellenzéki volt, és úgy is kezelték.
Nem árt tudni továbbá azt sem, hogy a szlovák kormány által 1941. szeptember 9–én kiadott ún. „zsidó kódex”, amely a szlovákiai zsidókérdés „végleges rendezésének” programját tartalmazta 280 §-ban, egyik rendelkezésében szigorú büntetést helyez kilátásba mindazon személyekkel szemben, akik a rendelkezések életbe lépését gátolva bármilyen segítséget nyújtanak a zsidó állampolgároknak.
Rujder Irén, Esterházy pozsonyi zsidó származású kortársa ezzel kapcsolatban azt írta: „Esterházyt „fehér zsidónak” nevezték, mivel ő volt az egyetlen képviselő, aki a parlamentben ellenezte a zsidók deportálását. Emiatt ellenségnek tekintették Esterházyt, aki egy alkalommal alig tudta elkerülni a meglincselést, s aki magyar útlevelekkel látta el a zsidókat, s ezzel az életüket mentette meg, mert így megmenekültek a deportálás elől. Amikor ez a lehetőség megszűnt, több alkalommal, saját gépkocsijával csempészett át a határon zsidókat Magyarországra. Ez önmagában olyan jogsértő cselekedet volt, hogy ezért is börtönbe kerülhetett volna.”
Rujder Irén, a bécsi Wiesenthal Dokumentációs Centrumnál helyezte letétbe a saját családját is segítő Esterházy embermentő tevékenységét igazoló vallomását. Nehezen érthető, hogy az ő és más hozzá hasonló, Esterházy által megmentett zsidó személyek máig fennmaradt tanúságtétele vajon miért nem fogadható el hiteles dokumentumként egyesek számára? A fentebb idézett Fábry Zoltán mellett erről tesz tanúságot a kortárs Peéry és Szalatnai Rezső több írása is. Ezek szerint ők sem fogadhatók el hiteles tanúként, netán hazudtak volna, amikor Esterházyról írtak és beszéltek?
Mielőtt könnyelműen ítélkezünk elődeink felett érdemes végiggondolni azt is, mennyi kockázatot rejtett minden becsületes tettük abban a becstelen világban, amely körülvette őket.
Kövesdy Károly írta le egyik korábbi cikkében: „Megdöbbentő, hogy Esterházy János mártír emléke fölött ma is piacozik a tudatlanság, az elfogultság és a hazugság, s tort ülhet a politikai hienizmus. Hiszen gondoljunk bele: ez az ember, aki arisztokrata volt, elegánsan kivonulhatott volna a színtérről, mondván: megtettem, ami embertől elvárható volt. Ő azonban mindent egy lapra feltéve itt maradt.”
S vannak, akik ezt róják fel bűnéül? Ezek szerint ez azt jelenti, hogy ha valaki politikai szerepet vállalt a kisebbségi magyarság érdekében, az ab ovo felelős volt a rendszerért melyben élt, tehát bűnös? Helyesebb lett volna eleve feladni a politikai érdekérvényesítésnek még a kísérletét is és tétlenül nézni a maradék kisebbségi magyar népcsoport felmorzsolódását? Messze hangzó és súlyos kérdések ezek, melyekről csak megfontoltan, minden szót alaposan mérlegelve szabad nyilatkozni annál is inkább, mivel itt egy ember becsületéről van szó, egy olyan ember becsületéről, aki – mint ez az interjúban is szerepel – egy egész népcsoport sorsának és tragédiájának szimbólumává vált saját személyében” – írta az Esterházy János Emlékbizottság nevében Martényi Árpád elnök.
Simon Attila ezen fenti reakció mellett nem ment el szó nélkül, s leszögezte, hogy Esterházy magatartásának megítélése az történészek feladata, nem pedig az emlékbizottságé. Szerinte az Esterházy János Emlékbizottság közleményét a pártállami módszerekhez hasonlítja, pedig maga tesz efféle kijelentéseket. Viszont mindennek ellenére Simon Attila az itt mellékelt válaszcikkben leszögezte, hogy Esterházy Jánosnak véleménye szerint is kiemelt helyet kell kapnia.
Felvidék.ma
