Ó, nem a mesék világáról van itt szó! Gombos sapkás bohócokról, akik a király előtt is kimondják a meztelen igazságot. De mégis, valahogy azt érezzük a kép és a szöveg diktálta világról, hogy a kettő valahol találkozik. A világ, melyet a vásznakra álmodott a mester, összefolyik a realitás, és a képzelet adta furcsa kettősségbe. S amikor ezt a kancsal világot Kulcsár Ferenc a most megjelent könyvében Jakoby Gyula festőművész képeihez írt, ezt a világot akarja láttatni velünk. Akárcsak Duba Gyula. Ő is megírta Szabó Gyula alkotásaihoz a maga gondolatait. A társművészet ilyenfajta összeölelkezése – a rokonlelkek találkozása szinte törvényszerű. Kiegészítik egymást, és nincsenek sem fölé, sem alárendelt viszonyban. Semmi másról nincs szó, mint két gondolkodó lény – művész – egymásra talált érzésvilágában, mindkettő a maga eszközeivel fejezi ki a kimondhatatlant. A lírikus megfogalmazza a vásznon felkent figurák e világból való kiszorultságát, nyomorúságát, nemcsak a külváros bugyraiból, hanem a világ peremén élők sorsuk vesztett életminőségét is. A szürrealista világlátás nyer a szövegekben belső izzást, expresszív megfogalmazást.
Jakoby ízig-vérig kassai, szinte megszállottja a Kassát körülvevő tájnak, képein megjelenik a Várdomb, a Dzsungel, a Csermely, a Hernád, a külvárosi kocsma, a hozzájuk idomult félrecsúszott emberekkel, ahol még az állatok is sérültek. Akár szociográfiai látleletnek is tekinthetjük a figurákat, környezetüket, testi és szellemi nyomorúságukat. Sorsukkal tehetetlenek, vagy csak beletörődtek abba a keretbe, amelybe akarva, akaratlanul beleragadtak, mint legyek a légyfogóba.
Ezt a zsúfolt, tömény világot láttatja velünk Jakoby, s Kulcsár ezt igyekszik irodalmi formává átgyúrni, átvinni, láttatni a kulcsári szemüvegen át a maga képére és hasonlatosságára. Keresi az adott környezethez a legmegfelelőbb képi megfogalmazást. Hogyan tegye át a vizuális, látomásos képiséget nyelvi, irodalmi képpé. A megmagyarázhatatlant értelmes szöveggé? A dadogást, a szenvedő állat üvöltését emberi hanggá? A Győry Dezső által használt „Vox humana”-vá. Elviselni a nyomort, a kitaszítottságot, megalázottságot anélkül, hogy ne kiáltana fel? Hisz Jézus is felkiáltott a keresztfán az elviselhetetlenség legmagasabb fokán: „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engemet!” És nemkülönben Illyés Gyula is így mondja: „Im, a példa, hogy ki szépen kimondja/ a rettenetet, azzal föl is oldja./ Im, a nagy lélek válasza a létre/ s a művészé, hogy megérte/ poklot szenvednie.” ( Bartók).
Kulcsárnál felmerülhetett a kérdés: külön minden képhez, festményhez, alkotáshoz írjon egy-egy verset, ciklussá dagadjanak a sorok, vagy egy hatalmas hömpölygő áradattá. Az egészet fogja át a vásznakból áradó gondolat egysége, a már-már paranoiás kisugárzásba hajló ábrázolásmód, hol semmi nem reális, valós, csak annak negatív visszatükröződése.
Kulcsár Ferenc ciklusokra bontott vers áradata – poémája – szinte benne él a Jakoby képek színvilágában, gondolatiságában annyira, hogy elválaszthatatlan a kettő egymástól. Kiegészíti egymást – ha lehet így mondani. Ami többlet Kulcsárnál, az a versformák váltakozása, rímelése, amely a költő sokoldalúságával lepi meg az olvasót. Nem véletlenül említettem Illyést. Kulcsárnál is fellehető ez a belső ritmus, ránk zúduló feloldásra kívánkozó, s váró szóképgazdagság, akár az említett illyési Bartók-ban. (Kézfogások). A belső érzelmek ilyenfajta kitörése adja azt a feszültséget, ami a mondanivalót feltranszformálja. A magyar siratóköltészet gyöngyszemeit idézik ezek a sorok. Pld.:
„Ó, hagyj el engem, fényűző képzelet, vesztőhely sötétjén eressz el, rettenet, hóhegyeket görgetsz fáradt mellkasomra, hószakadást küldesz a bennem gyúló szomjra, belegyúrsz a tékozló, képtelen nemlétbe: méhet egy őrült kéz a méh gyűjtötte mézbe, béna karom égő, véres gyolcsba kötöd, száraz karót, kormos ágat, bozótosba lököd..”
Így, ilyen rapszodikus, szaggatott sorokban nyernek kifejezési formát, a pikturi megfogalmazást költészetté vajúdó versciklusok:
„ s elgondoltam, milyen iszonyú, ragályos métely pusztítja el, milyen kétely – milyen ragyás rettenet űzi azt, ki magot vetett, búzaszemet eme holtakat rengető, mérettelen síkon, hogy éjjelente sírjon, verítékezzen: nem szabad, hogy megtörjön az iszonyat, itt fogantam, bennem szül javakat föld, szívemből sarjad ki, hajt ágat a vágy – itt találjak eget, oltalmat, hazát”…
A franciából magyarrá nemesített Ómagyar Mária siralomban, Arany János: Ráchel siralmaiban látunk hasonló költői megoldásokat. A tiszta, a kereszt,és belső rímeken túl – Kulcsár a vázolt versrészletben még megtoldotta ezt a rapszodikus megnyilvánulást olyan ősi szavakkal, amelyek bizonyos értelmi változáson átmenve csak azoknak érthető, akik még emlékeznek az ágy mellett álló „rengő”-re. Így tehát a versben szereplő kifejezés szerintem azt hordozza, hogy holtakat ringat, dajkál a táj, s nem azt, hogy holtakat renget, korhadt, összeroskadt koporsójából kifordít.
Nehéz a vászonra álmodott képek expresszív, Don Quijote-i gondolatisága. Nehéz a Kulcsár Ferenc által hozzánk szóló üzenet lelki feldolgozása, Dante purgatóriumi világának megjelenítése, elfogadása. De mindenképpen elgondolkodtató, szinte a mai, dühöngő világban váteszinek mondható megfogalmazása: a Harmadik világnak Európára, a Világra nehezedő sorstragédiák normálisnak hazudott jelenségének megítélése.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54030″}
