A XXIX. Városi Kulturális Napok keretében rendezték meg a Kitelepítettek Emléknapját október 11-én, Pozsonypüspökin.
Az emléknap a megbékélés szándékára bemutatott szentmisével kezdődött a Szent Miklós plébániatemplomban.
Az alapszervezet vezetőségének nevében Jégh Izabella üdvözölte a vendégeket, Dr. Molnár Imrét, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatóját, Kovács Pétert, Budapest főváros XVI. Kerülete Önkormányzatának polgármesterét és a delegáció többi tagját: Budapest főváros XVII. kerületéből és Mosonmagyaróvárról érkezett, Püspökiről kitelepített családok leszármazottait, köztük Szelepcsényi Sándort, valamint Ožvald Erzsébetet, Pozsonypüspöki polgármester asszonyát, Virág Ildikót, Pozsony megye képviselőjét és Vadkerti József esperest.
A vendégek megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát az iskolakertben. Nagy Elza, a Csemadok helyi alapszervezetének elnöke az ünnepi beszédében felidézte: Nyolc évvel ezelőtt határozták el, hogy minden évben megemlékeznek a múlt század máig fájó eseményéről, a kitelepítésről, „arról a szégyenteljes erőszakról, amely megtizedelte a gyönyörű Kukkónia, a kies Zoboralja, a szorgos Mátyusföld, a kedvesen girbe-görbe Gömör, a kedélyes Bodrogköz, vagyis a Felvidék lakósainak számát.”
Majd így folytatta: „Ígéretünkhöz híven itt vagyunk, és elhelyezzük az emlékezés virágait kopjafánkhoz, a „megbocsátunk, de nem felejtünk” eszme tárgyi jelképéhez. Ilyen alkalmakkor, mint a mai emléknap, nem csak a múlt sérelmeiről, az akkori hatalmi erők arrogáns fitogtatásáról kell beszélnünk, szóba kell hoznunk a mai problémáinkat is, nem hagyhatjuk szó nélkül a legfájóbbat, Felvidék magyarságának megosztottságát. Ez ugyanúgy fáj, vagy még jobban, mint a régi erőszak azzal a különbséggel, hogy ez a sajátjaink által generált veszély komolyabb gondot jelent a külső beavatkozásnál. Nem kell ide az állam részéről asszimilációs politika, egységünk megbontására törekvő intézkedések, megtesszük azt magunk is erőfeszítések nélkül. Ilyenkor vetődik fel a kérdés, meg tudja ezt nekünk bocsátani az utókor? Lehet, de hogy felejteni nem fogja az biztos.
Használjuk ki az alkalmat és üzenjünk vezetőinknek, érdekünkben fogjanak össze, változtassanak a megmagyarázhatatlan magatartásukon, hallják meg a tagság kérését, tegyék félre személyes sértődöttségüket, keressenek és találjanak megoldást erre az áldatlan állapotra. Mert amit ők rontottak el, nekik kell helyrehozniuk. Tegyünk róla, hogy Szlovákia lakosai ne a széthúzásunkon mosolyogjanak, hanem az összefogásunkat emlegessék példaként. Az amúgy is gyorsan fogyó szlovákiai magyarok koporsóját készíti elő minden egyes vezető kivétel nélkül, aki kitart a külön utakon járás mellett. Fogadják el végre, hogy mi az ösztönös összefogás hívei vagyunk, nem szeretnénk, ha nyelvünk, kultúránk és mindennapi életünk semmissé válna, mi közösen akarunk örülni annak, amink van. Ide lassan már csak a leszármazottak tudnak eljönni, mert az igazi károsultak legtöbbje fölött a sírhalmok új hazájukban domborodnak megszórva egy-egy marok szülőfölddel. Ők azok, akik először a hazai családi asztalnál hiányoztak, ma pedig a temetőnkből hiányoznak. Ezért rójuk le tiszteletünket ezen a helyen, mert képtelenség sokfelé és messzire menni sírjaikhoz” – zárta beszédét Nagy Elza elnök.
A kitelepítés 68. évfordulója alkalmából tartott megemlékezést Wass Albert-idézettel zárta Jégh Izabella, amelyet – mint mondta – mindannyiunknak, de főleg politikusainknak szán megfontolásra: „Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel. Mindennemű széthúzás egyenlő a nemzetről való megfeledkezéssel. Önös érdekképviseletre egyetlen politikus sem formálhat jogot”, mondta Jégh Izabella.
A délutáni rendezvényen, a Vetvár Művelődési Házban két kitelepített család szomorú sorsával ismerkedhettek meg az egybegyűltek. A Fehérvizi család sorsát leíró történetet Takács András olvasta fel, ezt követően Szabó János családja történetét Takácsné Szabó Klára ismertette.
Az egybegyűltek megemlékeztek az alapszervezet egykori tagjáról, néhai Dobos László Kossuth-díjas íróról. Dobos László, a Csemadok egykori országos elnöke, politikus, közéleti személyiség idén október 28-án lett volna 85 esztendős. Őreá emlékezve hangzott el az „Évgyűrűk hatalma” esszégyűjteményéből a „Szülőföldem” című részlet, amelyet Pék Judit pedagógus adott elő.
Az emléknapon átadták a „Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért” Csemadok-díjat.
Az elismerést az ötletgazdának, a Csemadok tiszteletbeli tagjának, Szelepcsényi Sándornak köszönhetően, 2011-ben adták át először hat személynek: Koller Gyula prelátus úrnak, Nagy József festőművésznek, Schniererné Wurster Ilona, és Stifter Mária pedagógusoknak, Fukári Valéria filológusnak és Püspöki Nagy Péter történésznek. Majd 2012-ben Orbán Szilveszter, alapító tag, 2013-ban Takács András koreográfus, vezetőségi tag, és 2014-ben pedig maga az ötletgazda, Szelepcsényi Sándor vehette át a díjat. Történt mindez az alapszervezet tagjainak az évzáró gyűlésen tett javaslatára.
A 10. Csemadok-díjat Nagy Vilmosnak ítélték oda. Az alapszervezet elnöke, Nagy Elza méltatta az idei díjazottat:
„Könnyű méltatni olyan Csemadokos személy életét, aki szinte az anyatejjel szívta magába a magyar kultúrát, majd gyerekként figyelhette szülei komoly munkáját nemzetiségi életünk újraszervezésében. Akinek ez megadatott, és gyermekkorától a mai napig Csemadok„fertőzött”, nem más, mint Nagy Vilmos, alapszervezetünk jelenlegi alelnöke, 1970 és 1974 között elnöke. Mindezt az – Elindultunk 1950-ben – című könyvecskében fellelhető elnökök visszaemlékezéseiből böngésztem, azért volt szükségem erre a segítségre, mert az 1966-ban bemutatott Aranyember előadásáig nincs személyes tapasztalatom a szervezet, s benne Nagy Vilmos tevékenységével kapcsolatban, mivel én csak a színdarab bemutatásával kezdtem közösségi életemet. Viszont az írott és a gyakori beszélgetések során elhangzott visszaemlékezések alapján el tudtam készíteni ezt a méltatást. Díjazottunkban – saját bevallása szerint – mély nyomot hagytak a mások által bemutatott színdarabok, később azok, amelyekben ő is szerepelt, az iskolai esztrádműsorok, a földműves szövetkezetben végzett brigádmunkák, a sok vidámsággal és szórakozással járó közös kirándulások. A tánccsoporttal 1957-ben részt vett az Ifjúsági Alkotóverseny országos döntőjén Osztraván. A néptánc színpadi ápolásából is kivette a részét, nagyon fiatalon, 12 évesen kezdett el táncolni az iskola tánccsoportjában, amely a későbbi Csemadok csoportnak adta át táncosait. Ez a csoport pedig többször szerepelt a Csallóközi Dal- és Táncünnepélyen Bősön, az Országos Népművészeti Fesztiválon Zselízen és az Országos Kulturális Ünnepélyen, Gombaszögön. Minden egyes hagyományt teremtő rendezvény elindításánál jelen volt. Például helyi szervezetünk első reprezentációs báljára 1962-ben nyitótáncot gyakorolt. Ez a bál a mai napig megrendezésre kerül. Részt vett harminc éven át a Rózsabálok és három alkalommal az óév búcsúsztató szilveszteri bálok előkészítésében. A hatvanas években először működő, majd 1983-ban újraalakuló Csemadok Ifjúsági Klubok létrehozásánál is tevékenykedett, az ő tanácsai is kellettek ahhoz, hogy azokban tartalmas munkát végezzenek. Nagy Vilmos helyi történelmi ismerete, ami saját kutatásainak eredménye, példamutató. Ennek köszönhetjük a magyar szabadságharcot megjárt lengyel katona történetét, aki sebesültként nálunk megpihenve, családot alapított. Sírhelye a mi temetőnkben található. Vilmosnak köszönhetően vált hagyományossá az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos márciusi megemlékezésünk a szabadságharcos Kuczera József sírjának megkoszorúzása a magyar és lengyel nagykövetség, és a többi helyi szervezetek, intézmények képviselőivel. A másik nagyszabású emléknapunkat megalapozó kitelepítettek 50. évfordulóján rendezett találkozó megszervezésében nem csak mint vezetőségi tag, de mint Pozsonypüspöki polgármestere aktív szerepet vállalt. Itt jegyezzük meg, hogy városrészünkben 8 évig, 1990-től 1998-ig töltötte be ezt a funkciót, ezalatt az idő alatt hathatós segítségére volt szervezetünknek. A 60. évfordulókor állítottuk a megbocsátunk, de nem felejtünk mottó tárgyi jelképét a kopjafát, melynek helyszínén határozatunkhoz híven minden év októberében emlékezési ünnepséget tartunk. Sokrétű tevékenysége elismerése mellett most módunkban áll neki megköszönni a sok-sok tombola díjat, melyeket feleségével együtt ajánlottak fel, és ha szükség volt rá, nem zárkóztak el a szervezet anyagi támogatásától sem. Most mondunk köszönetet feleségének és lányainak, amiért biztosították neki a családi hátteret e felelősségteljes és időigényes munkához. Időhiány miatt lehetetlen felsorolni azt a rengeteg megvalósított rendezvényt, amelyeknél közreműködött, ezek emlékét a krónikáink, az Elindultunk 1950-ben, továbbá a Krónika tánclépésben kiadványaink őrzik, ez utóbbiaknak társszerzője is. Az eddig említett és többi máshol föllelhető program tervezésében, szervezésében, kivitelezésében — a hat év külföldi diplomáciai szolgálatot kivéve – aktívan résztvevő Nagy Vilmosnak a mai napon erkölcsi elismerésként a „Pozsonypüspöki Magyarságának Megmaradásáért” Csemadok-díjat adományozzuk.”
A délutáni programot a diószegi Dióhéj citerazenekar „Ide jöttünk muzsikálni” című műsora zárta.
Foglszinger Attila képriportja az eseményről ITT>> tekinthető meg.
Felvidék.ma
