Az új esztendő első napján Fazekas Lászlónak, a Szlovákiai Református Egyház január elsején hivatalába lépő püspökének újévi gondolataival kívánunk olvasóinknak békés, Isten kegyelmében gazdagon megáldott új esztendőt.
Az elmúlt polgári esztendőt lezárva, az új esztendőbe lépve mindenki elsősorban számot vet magával. Teszi ezt azzal, hogy visszatekint az előző esztendőre, s próbálja átgondolni azt, hogy milyen lehetőségei voltak, minek örvendezhetett, mit használt ki, vagy mik azok, amikben elmarasztalja önmagát. Majd következik az előretekintés: tervez, latolgat, próbál belekutatni a jövőbe, s megállapítani azt, hogy vajon mi várható az új esztendőben.
A keresztyén ember mindezt Isten Igéjének fényében teszi. A múltat tükörül veszi, s abból okulva, hibáit látva próbál továbblépni a még ismeretlen esztendő napjaiban. Nem szükségtelen ez a zárszámadás, hisz sok mindenre fény derülhet, amit lehet, hogy csak így, az idő távolságában látunk tisztán és helyesen. S ha erre nem figyelünk, lehet, hogy ugyanazokat a hibákat követjük majd el, s életünk nem változik.
Isten az Ő megismerése, majd pedig saját magunk megismerése által kívánja, hogy változtassunk életünkön úgy, hogy alkalmasak legyünk az Ő dolgainak befogadására. Azt akarja, hogy ne legyen dacos, neki ellenszegülő életünk, hanem hajlandóak legyünk cselekedni az Ő akaratát. Az Ő akarata pedig az, hogy szeretetben megszentelt életet éljünk
Ezért tanít minket Pál apostol is, amikor azt mondja, hogy : „…változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,2b).
Ezt az új esztendőt tehát akkor kezdjük jól, ha engedjük, hogy Isten az Ő Igéje által megújítson. Így ez az esztendő nekünk örömteli, de az Úrnak is kedves lehet.
A megújulás mindenképpen személyes. Csak úgy magától semmi sem fog változni, jó irányt nyerni, mert ez mindig személyfüggő.
Miben kell tehát megújulnunk?
A családról való gondolkodásunkban.
A társadalom alapsejtje a család. Isten egymásra bízott bennünket, egy kis közösséggé formál minket, amely közösségben mindenkinek helye és szerepe van. A szülők, nagyszülők, gyermekek csak a családi közösségben kaphatják meg azokat az ajándékokat, motivációkat, amelyek szükségesek az öntudatos, értelmes élethez.
S a magányosan élők is kapcsolódhatnak családokhoz, s a családok azzal a szeretettel fordulhatnak feléjük, amely elégséges arra, hogy körülvegye azokat melegséggel – mert egymásra bízattunk.
Becsüljük meg a családot, mint Istentől kapott lehetőséget szeretetünk megélésére. E nélkül az élet szerencsétlen vándorai vagyunk csupán.
Meg kell újulnunk a nemzetről való gondolkodásunkban.
Nem élhet nemzet Isten nélkül. De nem élhet nép, vagy nemzet a másik nép, vagy nemzet nélkül sem. Szükségünk van egymásra. Isten az ő csodálatosan szép, tarka világában mindannyiunknak feladatokat adott. Egyáltalán nem azt, amit esetleg az elmúlt hónapokban tapasztaltunk, hogy önös érdekből szűkítsem a másik nép életterét. Vagy megpróbáljam rafinált módon elsorvasztani nyelvét, elvenni értékeit, hanem lássam meg a másikban annak lehetőségét, hogy a másik nép engem gazdagíthat. A Példabeszédek könyve 14. részében azt olvashatjuk, hogy: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet; a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.”
A másik nép értékeinek felfedezése által a saját értékeink is drágábbak lesznek. Őrizzük tehát egymást, hogy gazdagnak mondhassuk magunkat, s ezért a gazdagságért Istennek adjunk hálát. Legyen békesség és megértés, jóság és jogosság, nem pedig úgy, mint Ézsaiás napjaiban, amikor Isten a népe között „várt jogőrzésre, és lett jogorzás; és irgalomra, és lőn siralom.” (Ézs 5, 7b)
Meg kell újulnunk az egyházról való gondolkodásunkban.
Ezzel az esztendővel egy hatéves választási időszakot kezdünk. Az elmúlt esztendő a választások éve volt. Egyházmegyei és egyetemes egyházi szinten új vezetőség állt fel, amelynek egymást támogatva, egymásra nagyon odafigyelve, de főként Isten Igéjére figyelve, azt szívünkben forgatva kell végeznie szolgálatát. Ez a szolgálat nem könnyű, hiszen készen kell lenni megfelelni mindenkinek a mi hitünkről. Ezt nemcsak szóban, hanem cselekedeteinkben is meg kell mutatnunk. Egyszóval: világítanunk kell!
Meg kell mutatnunk, hogy Kiben van ennek a világnak a reménysége és hol van a mi sokszor megoldhatatlannak látszó problémáinknak a megoldása.
De ezt egy vezető, vagy vezetőség sem tudja önmagában megtenni, ha nincs ott a háttérben az Isten Igéjét komolyan vevő, arra odafigyelő hívek imádsága és szolgáló élete.
Ebben a gyorsan változó, sok talmi értéket kínáló világban nem könnyű az evangéliumot hirdetni. Egyre nagyobb feladat hárul a keresztyénekre. Felettébb szükséges az összefogás, a hitbeli egység, a missziói szándék, és a lehajló segíteni akarás. De szükséges a jó rend, a fegyelmezettség, és ezzel együtt az Ige tekintélyének hangsúlyozása, amely alázatossá teszi az embert.
Amennyiben ez egyházi életünk minden szintjén meg lesz, akkor tudunk előre haladni, és Isten kegyelmével erőnket nem szétforgácsolni, hanem szolgálni.
Tudom, hogy ezek nagyon szép szavaknak tűnnek. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet ezeket megvalósítani?
A kettős tüzes lángnyelvek csodája óta ez nem lehetetlen. Isten azért küldte el az Ő Szent Lelkét, hogy legyen Vigasztalónk, az igazságnak Lelke, Aki megtanít minket mindenre. Tanuljunk hát élni.
Az új esztendő első napján is kérhetjük Istent, hogy Szent Lelkével munkálkodjon köztünk, és szívünkből feltörő legyen mindaz, amit egyik énekünk így fogalmaz meg:
„Adj minékünk megújult szívet És új indulatot,
Tehozzád mindenben hívet, És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed, Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped, Élvén szeretetben.”
(285. dics. 4.)
Ezzel kívánok minden kedves rádióhallgatónak Istentől áldott, békés új esztendőt.
Felvidék Ma, sk
