Mozijainkban július 10-túl látható Juraj Jakubisko „Bathory” c. munkája. A hetvenesztendős, „Kelet Fellinijé”-nek tartott rendező 2005 végén kezdte forgatni a filmet. A sokak által várt alkotás közel 400 millió koronás költségvetésével a „Közép-Európa legdrágább filmje” címet máris magáénak mondhatja. A közönségsiker is borítékolható, hiszen a neves nemzetközi színészgárdát felvonultató, angolul beszélő történelmi thriller főszereplője, Csejte várának egykori úrnője, majd foglya, Báthory Erzsébet (1560-1614), nemcsak a történelmi Magyarország területén, hanem amolyan kétes csillogású „hungarikumként” a német s angol nyelvterületen is ismert.
A filmre várás izgalmát két dolog is fokozta. Egyrészt a film ismételten elhalasztott bemutatója – 2007 karácsonyán már a Szlovák Televízió is műsorára kívánta tűzni –, másrészt a rendezői koncepció. A szlovák filmgyártás nagy öregje ugyanis nem a nálunk s külföldön is élő, a vérszomjas és kegyetlen, szűz lányok vérében fürdő úrnő képét akarja a mozgókép nyújtotta lehetőségekkel tovább fokozni. Az utóbbi évtizedekben több tanulmány, könyv bizonygatta, hogy a Báthoryról alkotott kép hamis. Ezek közül kiemelkedik egy jogásznő, Szádeczky-Kardoss Irma oknyomozó könyve, amely 1993-ban jelent meg Báthory Erzsébet igazsága címmel. A jogászi gondolkodás eleganciájával, az apró tények és összefüggések feltárásával, több tudományág (jogtudomány, néprajz, orvostörténet) korábbi eredményeinek felhasználásával megírt monográfia szerzőjének végkövetkeztetése: „Báthory Erzsébet ártatlan volt. Nem volt sem szadista, sem gonosz, sem bűnös. Áldozat volt. Egy politikai indíttatású, de talán a személyes érdekektől sem mentes koncepció áldozata” (288. o.). Ez a kiindulási alapja a „Bathory” c. filmnek is és a sikeren túl az is megjósolható, hogy a film újra fellobbantja majd a „bűnös vagy áldozat” dilemma körüli vitát is.
E vitában ott a helye az orvostörténészeknek is, hiszen elsősorban az ő feladatuk lenne értékelni, minősíteni Báthory Erzsébet személyét, cselekedeteinek rúgóit, szaknyelven fogalmazva: kidolgozni a patográfiáját. Erre történt kísérlet az 1970-es években. Két budapesti orvostörténész, Antall József (1932-1993) – a rendszerváltás utáni évek első miniszterelnöke – és Kapronczay Károly 1974-ben a Magyarország hasábjain „Tűkkel szurkálta” c. alatt fejtette ki véleményét Báthory Erzsébetről. Egyértelműen szexuális pszichopatának minősítették a grófnőt. Egy korabeli definíció – az 1972-ben kiadott Orvosi Lexikon – szerint a pszichopátia „diszharmonikus személyiségszerkezet, melyben az intellektuális, emociális (érzelmi), affektív (indulati) és ösztönműködések nem állnak egymással helyes arányban, s vagy a beteg, vagy a közösség szenved a diszharmónia miatt” (1186.o.). A „szexuális” jelző pedig arra utal, hogy az ilyen diszharmonikus személy életében a nemi ösztöntendenciák kórosan nagy szerepet játszanak. A szerzőpáros véleményét a történész Nagy László – többek közt A rossz hírű Báthoryak (1984) c. könyv írója – bírálta, felróva, hogy többször pontatlan adatokra, korábbi szerzők kritikátlanul átvett érveire hivatkozva állították fel „diagnózisukat”.
Kevésbé köztudott – Szádeczky-Kardoss forrásai közt sem szerepel, – hogy Báthory Erzsébet személyiségének lélekgyógyászati (pszichiátriai) szempontból való értékelésére már jóval korábban is történt kísérlet. Magyarország egyik legrégibb, 1861-től Budapesten megjelenő, Gyógyászat c. szaklapjának hasábjain 1918-ban jelent meg a „Báthory Erzsébet (Patographia)” c. kétrészes „tárcza”. Szerzője Zsakó István, a dicsőszentmártoni (ma: Tirnaveni, Románia) kórház elmeosztályának főorvosa volt. A ma orvoszakíróként és orvostörténészként is számontartott Zsakó István (1882-1966) 1910-től volt a Kisküküllő megyei dicsőszentmártoni Elmebetegápolási Telep vezető főorvosa, később – áttelepülve a Trianon utáni anyaországba – előbb az Angyalföldi, majd a Lipótmezei Elmegyógyintézet igzgatójaként működött. Lassan – s méltatlanul – feledésbe merülő alakjáról Iványi János dr. söpörte le a port az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának egyik ülésén 2006-ban Csíkszeredán (az előadás szövege megjelent a budapesti Orvosi Hetilap 34. számában, 2006-ban).
A Báthory Erzsébetről publikált írás az első jele volt Zsakó patográfia iránti érdeklődésének. 1944-ben a Magyar Családtörténeti Szemle hasábjain publikálta „A kiválóság és a súlyos betegségi hajlam öröklése neves családokban” c. tanulmányát, ezt követte 1966-ban „A magyar kiválóságok és családtagjaik elmebajainak története” c. dolgozata az Orvostörténeti Közlemények-ben. Ez utóbbiban többek közt az 1878-tól 1914-ben bekövetkezett haláláig elmegyógyintézetben ápolt Madách Borbálának, nagy drámaköltőnk lányának patográfiáját dolgozta fel. Amíg azonban az 1966-i dolgozatban az általa igazgatott intézetek kórlapjaira, szakorvosi feljegyzéseire támaszkodhatott, a Báthory-patográfiához csak a történészek által feltárt foghíjas anyag állt rendelkezésére. „Kikben sokszor meg van ugyan a helyes érzék a kóros felismerésére, de a szakképzettség hiányával” – hárítja patográfiája hiányainak egy részét a történészekre. Persze, a történészek is csak azt tárhatják fel, ami megmaradt: „Nagy kár, hogy csupán tanúvallomások maradtak ránk, s így Báthory Erzsébet lelkivilágába közvetlenül nem tekinthetünk be” – sejteti velünk (szak)véleménye hiányainak másik fő okát Zsakó.
Zsakó jól ismerte Árva vármegye levéltárosának, az alsókubini Csaplovics-könyvtár gondnokának, Rexa Dezsőnek (1872-1964) 1908-ban kiadott Báthory Erzsébet, Nádasdy Ferencné (1560-1614) c. könyvét. Valószínűleg Rexa volt az első, aki felvetette a beszámíthatóság kérdését Báthory Erzsébet bűnösségét illetően, s kimondta: „Báthory Erzsébet bűne nem bűn, de szerencsétlen szörnyű betegség”. E jogászi véleményt – Rexa jogot is tanult – erősíti meg az elmeszakértő Zsakó is: „Tudatában volt tehát, hogy nem megengedett dolgokat művelt. Azonban nem volt ez igazi belátás cselekményeibe, a bűnösség tudata sem lehetett meg nála. Ez, továbbá, hogy ellentállani nem tudott szenvedélyének, és nem is törekedett látszólag erre, mind arra mutatnak, hogy tulajdonképpen beszámíthatatlan, és nem bűntethető egyén volt”.
De mi lehetett az a „szörnyű betegség”? A már említett okok miatt Zsakó is csak óvatosan fogalmaz: „Báthory Erzsébetnél a fölmenő ágban nagyfokú degenerációt (elkorcsosulást – K. L.) mutathatunk ki, s éppen ezért merülhet föl a kérdés, hogy nem szenvedett-e elmebajban… Tekintetbe jöhetnek epilepsziás aequivalensek, hysteriás alapon keletkezett megnyilvánulások, periodikusan jelentkező maniás állapotok, de biztos támpont egyik felvételére sincsen.”
Az elmegyógyász és elmeszakértő Zsakó tehát nem állít fel diagnózist, ám a sorai közül kiolvasható, hogy szadistának tartotta Báthory Erzsébetet. Egy „a fantasztikus és mágikus dolgokat elmegyógyász szemszögből” vizsgáló, 1968-ban megjelent cseh nyelvű könyv szerzőpárosa, a tapasztalt pszichiáter, V. Vondráček és F. Holub, a szadizmusnak nevet adó francia de Sade márki (1740-1814) női megfelelőjének tekinti Báthory Erzsébetet (103. o.). Mint említettük, Rexa sem bűnösnek, hanem betegnek tartotta a grófnőt, ám még ő is megjegyezte, hogy ha viselt dolgai hamarébb nyilvánosságra kerülnek, akkor ma nem szadizmus, hanem „báthoryzmus” lenne a szexuális indíttatású kegyetlenkedés elmegyógyászati neve.
A legfrissebb, Báthory Erzsébettel s korával komplex módon foglalkozó, Pavel Dvořák, a szlovák médiából jól ismert publicista, a tényirodalom sikeres művelője és Karol Kállay fényképész által írt/fotózott reprezentatív album, az 1999-ben kiadott Krvavá grófka (A vérengző grófnő) sem hoz újat Báthory Erzsébet lelkiállapotát illetően. Nem történt tehát újabb kísérlet – ami ezúttal a szlovák orvostörténet-írás részéről lett volna indokolt – Báthory Erzsébet patográfiájának kidolgozására. Az ok nyilvánvaló s nagyrészt azonos azzal, amit már az első patográfia-kísérlet szerzője, Zsakó közel száz évvel ezelőtt papírra vetett: nincs közvetlen betekintésünk Báthory Erzsébet lelkivilágába. Amíg nem kerülnek elő újabb, hiteles dokumentumok – a grófnő által írt levél, naplórészlet stb., vallomása (?), (Báthoryt ugyanis csak fogva tartották, de nem hallgatták ki, per nem folyt ellene) – addig nem várható, hogy hiteles, tényekre (s nem feltevésekre) alapuló patográfia szülessen meg orvostörténész tollából.
Jakubisko filmje bizonyára felébreszti a magyar és szlovák történészek, beleértve a medicina históriáival foglalkozók, érdeklődését is közös múltunk e rejtélyes alakja, a hol „bűnösnek”, hol „áldozatnak” tartott grófnő személye iránt. Nincs kizárva, hogy az igazság e két véglet közt lappang (s marad rejtve a „Bathory” után is).
(Dr. Kiss László)
