A Horthy Miklós vezette Magyarország az első világháború után nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között folytatott magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított, magyarok által lakott területek visszaszerzése volt. A magyar revíziós célok megvalósítására azután nyílt lehetőség, miután a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát – a Saar-vidék népszavazás általi visszaszerzése 1935-ben, 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálása, majd Ausztria bekebelezése (Anschluss) végül az 1938. szeptember 29-én elfigadott Müncheni egyezmény alapján a Szudéta-vidék megszállása 1938. október 10-én – Franciaország és Nagy-Britannia pedig feladta kelet-európai ambícióit.
Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország (tengelyhatalmak) képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában.
Az első bécsi döntés
A müncheni egyezmény záradékába olasz javaslatra bevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is rendeznie kell. 1938. október 9-13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra (Magyarországot Kánya Kálmán külügy- és Teleki Pál oktatásügyi miniszter képviselte) Komáromban. Kölcsönös megállapodás híján, a tárgyalások végeztével a két ország (1938. október 29-én) kérte a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, a döntőbírók Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek voltak.
Az I. bécsi döntés 1938. november 2-án született Magyarország és Csehszlovákia vitájában, és lényegében az etnikai revíziót valósította meg.
Magyarország, az I. világháborút lezáró trianoni béke által elvett területeiből visszakapott 11 927 km²-t, 869 ezer lakossal, közülük a magyarok aránya 86,5, a szlovákoké 8,5 százalék volt. 85 391 szlovák került át a magyar oldalra és kb. 67 000 magyar maradt a szlovák oldalon. A Bécsi Döntéssel Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét kapta vissza Magyarország, benne Kárpátalja déli részével (Ungvár, Munkács, Beregszász környéke). Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. (Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlás szerint a magyarok aránya itt 57% volt.)
Ekkor Csehszlovákiából 11927 négyzetkilóméternyi területet visszacsatoltak Magyarországhoz, (Emellett, a Szlovákiánál maradt 89 000 főnyi zsidók többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.)
A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el. (Csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.)
Az első bécsi döntés ítéletével teljesen nem volt megelégedve senki, 22 határincidens követette 1938. november 2. – 1939. január 12. között, melynek folyamán 5 csehszlovák vesztette életét, 6 pedig megsebesült.
Szlovákia miniszterelnöke, Jozef Tiso Berlinben, 1939. március 13-án találkozott Adolf Hitlerel, Joachim von Ribbentropal, Walther von Brauchitschal és Wilhelm Keitelel. Hitler teljesen világosan értésére adta a szlovák vezetésnek, hogy ha nem nyilvánítják ki azonnal a Szlovákia a függetlenségét a Harmadik birodalommal szövetségben, ő szabadkezet ad a magyaroknak az ország bekebelezéséhez. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amelyre válaszul Hitler deklarálta, hogy a nyugtalanság Csehszlovákiában veszélyt jelent a németek biztonságára nézve, ezért csapatokat küldött Cseh-Morvaországba, akik ellenállás nélkül megszállták az országot.
Az első bécsi döntés után kb. 4 hónappal, miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált, és másnap Hitler bevonult Prágába (létrehozva a Cseh-Morva Protektorátust), Magyarország március 15-18 között megszállta Kárpátalja fennmaradó, saját önállóságát március 14–15-én kikiáltó részét is.
A szlovákokat meglepte, hogy a magyarok már 1939. március 15-én elismerték új országukat, ez azonban nem jelentette azt hogy a magyarok elégedettek voltak a Magyarország és Szlovákia között húzodó határral. A szlovákoknak az alapjában véve hatástalan 20. gyalogsági regiment és határőrző egységével kellett visszavernie egy magyarországi betörési kísérletet, elfoglalva az Ungvárral szemben fekvő 212,9 m magas hegyet. A magyarok és a szlovákok egyaránt igényt tartottak a ruténok által lakott területekre, a határt szerződésben rögzítettek 1939. március 18-án. A szlovák vezetők Bécsben vonakodva aláírták a szlovák – magyar határkijelölő bizottság megállapodását. A csaták abbamaradtak, mind a két oldal megbarátkozott a helyzettel, és 1939. március 22-én a határkijelölő bizottság befejezte a munkáját.
Az 1938. november 2-i bécsi döntés után a Szlovákiában maradt magyarság nem maradt képviselő nélkül, Esterházy az első ízben önállóvá vált Szlovákiában maradt. A politikus továbbra is a kisebbségi sorsú 67 ezer magyar élére állt a Josef Tiso vezette országban. A diszkriminált Egyesült Magyar Párt egyetlen képviselőjeként és elnökeként nagy érdeme volt abban, hogy a magyar lakosság nem hódolt be a nemzetiszocialista eszméknek, és sajtóját keresztény szellemű antifasizmus jellemezte. A fasiszta szlovák bábállam – melynek rehabilitálását napjainkban egyes szlovák történészek szorgalmazzák – nemzetgyűlése 1942. május 15-én kézfelemeléssel szavazta meg a 68. számú alkotmánytörvényt, amely elrendelte a zsidó származású állampolgárok – számuk mintegy 90000 volt – haláltáborokba való deportálását.
A parlament 80 törvényhozója közül csupán egyetlen, Esterházy János mondott nemet az említett törvényre, így bélyegezve meg a döntést.: „Szégyenletes dolog, hogy egy kormány, melynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakosságát Németországba deportáltatja, a hitleri koncentrációs táborokba”. (Ebben az évben a szlovák kormányzat mintegy 65 ezer zsidót átadott a német hatóságoknak.) Esterházyt a háború után, 1945 nyarán Pozsonyban a városi rendőrkapitányság letartóztatta, innen az NKVD Kempelen Farkas utcai pincebörtönébe vitték, ahol kegyetlenül összeverték. A titkosszolgálat később átadta egy szlovák népbíróságnak, amely halálra ítélte. Ezután évekre szovjet gulágra hurcolják, ahonnan 1949 tavaszán élőhalottként hozták haza, Csehszlovákiába. Nem kapta vissza szabadságát. 1957-ig tartották fogva. 56 évesen hunyt el a mirovi börtönben.
Az emberi és politikai bölcsességgel megáldott szlovákiai magyar államférfi 1957 március 8-án pusztult el vértanúként. Esterházy János életpályája példa és mérce ma is.
A második bécsi döntés
Miután a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, és mivel a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte.
A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án született meg.
A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.
Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.
A második bécsi döntés után kb. fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás után – 1941. áprilisban – a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát (a Bánátot a németek szállták meg). Fontos tény, hogy a magyar csapatok itt már fegyveres cselekményekbe is bonyolódtak – egyébként kisebb-nagyobb atrocitások az erdélyi bevonulás kapcsán is adódtak. A Délvidéki visszafoglalt terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, mintegy 1 030 000 lakossal, melyből 401 000 vallotta magát magyarnak (39%). Így a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, Csonka-Magyarország ha nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét.
Társadalmi fogadtatás
A revíziós sikereket mámoros öröm kísérte. A visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a magyarországi közvélemény egy emberként osztozott. Megrendítően és hitelesen tudósít az első bécsi döntés után a Pesti Napló:
„Alig ért véget Jacques Duval darabjának, a Francia szobalánynak első felvonása – a közönség már indult kifelé a foyerba –, amikor egyszerre újra szétcsapódott a függöny, mindenki sarkonfordult és a színpadra pillantott. A rivalda fényében Somlay Artúr jelent meg. Templomi csend lett s a művész megindult hangon jelentette be a közönségnek, hogy a magyar Felvidék újra egyesült az anyaországgal. Mint az imádságot, sorolta el Somlay Artúr a Magyarországhoz visszatérő városok neveit, s leírhatatlan jelenetek következtek. A közönség percekig tombolva ünnepelt, ismeretlen zsöllye- és páholyszomszédok szorongatták egymás kezét.” (Pesti Napló 1938. november 3., 8. o.)
Hasonló élményben volt része másnap a Zeneakadémia nagyterme közönségénk:
„Imrédy Andrea a Felvidék angyala: ő veszi kezébe a leszakított részt és illeszti vissza a csonka országhoz. {…} Ennél a jelenetnél kirobban a taps. Megszakad az előadás, a közönség tombol és hangzik az ütemes kiáltás: Min-dent visz-sza! Az emberek állva hallgatják végig a befejező szakaszt, amikor a kórus a Magyar hiszekegyet imádkozza.” (Pesti Napló 1938. november 4. 7. o.).
A visszacsatolt területeken maradt nemzetiségek természetesen nem örültek a fejleményeknek, és a bevonuláskor – főleg Erdélyben – volt néhány kisebb összetűzés is, de a magyar kormány a továbbiakban – az olasz és német kormányok fokozott figyelme miatt is – kényesen ügyelt arra, hogy a nemzetiségek polgári jogai ne sérüljenek. A háborús helyzet egyébként is beszűkített mindenféle mozgolódási lehetőséget, és a nemzetiségek többsége gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, és a hivatalokra a korábbi állami zászlók helyébe gyorsan magyar zászlókat tűztek.
Viták a bécsi döntések megítéléséről
A maga korában
A maga korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. Mivel a két bécsi döntés által visszaadott területeket többségében a magyar etnikum lakta, így a magyar szempontból igazságtalan trianoni béke következményeinek – ideiglenesnek bizonyult – enyhítése volt a két döntés.
A II. világháború után
A második világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat nem ismerték el, sőt, a pozsonyi hídfő területével Magyarország területét még csökkentették is. Mindez összefüggésben állt a nemzetiszocialista Németország által vagy közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodás semmissé nyilvánításával (egy kivétellel: az 1940-es craiovai megállapodás Románia és Bulgária között nem lett semmissé nyilvánítva a háború után sem). A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó, (így a leendő határok kijelölésében meghatározó szerepet játszó) Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.
A párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott.
A közvéleményben egyesek azt róják fel, hogy a visszacsatolt területeken nem tartottak népszavazást. Egyes nézetek szerint a népszavazások nagy valószínűséggel Magyarország mellett szóló eredménye legitimálta volna a revíziót, és nem lehetett volna melllőzni a magyar igényeket az 1947-es párizsi béketárgyalásokon.
NT, Felvdiék Ma
