Bizonyára sokan ismerik azt a jelenséget, amikor valamilyen közéleti rendezvényt kultúrműsorral gazdagítanak, és ha a színpadon megjelennek a szereplők, közvetlenül az előadás megkezdése előtt még javában folyik a társalgás. Ám miután felcsendülnek az első hangok, lecsendesedik a közönség, mert az ember érzi, itt egy nem mindennapi produkció tanúi lehet. Ölvecky Andrásnak, a Felvidéki Rockszínház énekesének előadása láttán már többször átélhettük ezt.
Sokan mondják, egy nem mindennapi hanggal megáldott tehetség vagy. Csak úgy magától jön az éneklés, vagy képezed is magad?
– Tagja vagyok a komáromi művészeti alapiskola diákjainak, járok zongoratanárhoz, és korábban hetente az énektanárt is felkerestem, de mára ez háttérbe szorult más teendőim előnybevételével. Erős asztmás voltam, ami sokszor gondot okozott az éneklésben, de a zeneiskolában megtanultam lélegezni – mi ezt így mondjuk – az egész testemmel. Az előadásaimon szeretem, ha nem csak a torkomból, hanem a lelkemből is szól az ének.
A tehetségedre egy vérbeli profi, Koltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője is felfigyelt. Ennek eredménye egy közös cédé…
– Amikor csak tudok, elmegyek a Kormorán koncertjeire. Az egyiken Koltay Gergely megkeresett, szólt, hogy egy lemezt tervez, amin ismert magyarországi énekesek és zenészek mellett határon túli magyarok is szerepelnek – ezzel is szimbolizálva a magyar nemzet egységét. Mondta, hogy volna itt egy dal, amit ki szeretne próbálni, hogy hangzik az én előadásomban. Egy héten belül megkaptam az anyagot. Cseh Tamás emlékére íródott, egy majdnem teljes életpályát felállító dal Szűts István zenéjével, Télikabát címmel. Elmentem a stúdióba, és felénekeltem a dalt. Azóta született még egy lemez, amin közreműködök, Szűts István ötvenedik születésnapja alkalmából. Hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy Koltay Gergellyel és Szűts Istvánnal dolgozhattam együtt, és általam nagyon tisztelt és elismert zenészekkel énekelhetek a lemezeken.
A kultúra terén nem csak az éneklés terén gyűjtöd a trófeákat, hanem a vers- és prózamondó versenyek résztvevői is jól emlékezhetnek rád. Pl. a Tompa Mihály nevével fémjelzett versenyeken rendszeresen arattál. Ez akár egy színészi pályára is feljogosíthatna. Gondolkodsz ebben?
– Ha nem is jogosítna fel színészi pályára, nagyon jó ez a „baráti mérkőzés”, tapasztalatgyűjtés és kapcsolatépítés terén egyaránt. Ötször sikerült az említett versenyekről sikerrel hazatérnem. Úgy gondolom, érdemes foglalkozni az irodalommal. Én mindig csak a magyar írók tollából született szövegeket vittem magammal. Visszatérve a kérdéshez, feltett és féltett vágyam életem nagy részét profi színházban eltölteni.
A Felvidéki Rockszínház oszlopos tagja vagy. Hogyan kerültél bele a Karkó Henriett vezette társulatba, és mit jelent számodra ez a csapat?
– Karkó Henivel már nagyon régóta ismerjük egymást. Amit eddig elértem, azt mind neki köszönhetem. Ő volt az, aki öt évvel ezelőtt azt mondta a Napba öltözött leány rockopera bemutatója előtt, hogy szeretné, ha énekelnék a rockszínházukban. Akkor mint gyerek a szárnyai alá kerültem, és vezetgetett a zenei pályán. Mára igyekszem levenni válláról a technikai nehézségeket. Úgy gondolom, a Felvidéken nincs még egy olyan ember, aki annyit tett volna a magyar kultúráért, mint Karkó Henriett. Nagyon sokat jelent nekem a Felvidéki Rockszínház, és a legjobb döntésem volt csatlakozni hozzájuk.
Megkérdeztük Karkó Henriettet, a Felvidéki Rockszínház vezetőjét is:
Több felvidéki zenész neked köszönheti kibontakozását. Volt, akit jó nevű együtteshez „csempésztél” be. Andrást miért nem?
– Bandi érettségi előtt áll, és meggyőződésem, hogy azt követően a színművészeti főiskolán van a helye. Óriási tehetség, akihez ez mellé szerénység és egy sor további kiváló emberi tulajdonság párosul. Bízom benne, hogy mindaz, ami benne van, nem kallódik el, és ha ehhez csak egy kicsit is hozzá tudok járulni, az nagy öröm a számomra.
Oriskó Norbert interjúja a Szabad Újságban
