Meghallgatást tartottak szerdán az Európai Parlament (EP) brüsszeli székházában a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni közmunkára hurcolásáról, „egy elfeledett igazságtalanságról”, mint arra a rendezvény meghívójában kérdőjelesen utaltak.
A rendezvényen – amelynek többek között katalán és belga EP-résztvevője is volt – Krivánszky Miklós, a deportálás áldozatait és a leszármazottakat tömörítő, kassai székhelyű szervezet (DÁLESZ) elnöke felidézte, hogy a csehszlovák hatóságok a világháború után két elnöki rendeletet hoztak az általános munkakötelezettségről. Ezek egyike azokra vonatkozott, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, ám e rendelet hatálya csak a cseh-morva és a sziléziai területre terjedt ki, Szlovákiára nem. Ennek dacára a szlovák országrészből is vittek közmunkára magyarokat.
A nemzetközi összefüggéseket ismertetve Krivánszky kitért arra, hogy Potsdamban a szövetségesek nem járultak hozzá a magyarok tömeges kitelepítéséhez – szemben a németek jóváhagyott kitelepítésével -, így a csehszlovák hatóságok „lakosságcserét” ajánlottak. Mivel a magyar fél késleltette annak kivitelezését, csehszlovák részről nyomásgyakorlás céljából – valamint a cseh országrészekben előállt munkaerőhiány miatt – a tömeges deportálás egyoldalú eszközéhez folyamodtak. Amikor 1947 februárjában Magyarország elfogadta a lakosságcserét, a magyarok módszeres közmunkára hurcolását leállították.
A volt Csehszlovákia belügyi irattárában található adatok szerint mintegy 44 ezer magyart deportáltak az országon belül.
A DÁLESZ elnöke hangsúlyozta: nem kifogásolják önmagában a közmunkarendeletet. Erkölcsi, valamint anyagi jóvátételre tartanak azonban igényt mind a Cseh Köztársaságtól, mind Szlovákiától azért, mert a csehszlovák hatóságok eljárása az akkor hatályos jogi előírásokat is sértette. A lebonyolítás során fegyveres erőszakot alkalmaztak, nem biztosították a közmunkára hurcoltaknak a megfelelő szállást és élelmezést. A deportálás alatti időt később nem számították be a nyugdíjalapba. Az elhurcoltak 85-90 százaléka ugyan utóbb visszatért eredeti lakóhelyére, de lakóingatlanába sokszor csak úgy tudott visszaköltözni, hogy azt megvásárolta az időközben oda beköltöztetettektől.
Krivánszky felhívta a figyelmet arra is, hogy a cseh állam jelentős jóvátételi összegeket szavazott meg azoknak a cseheknek, akiknek a világháború során távozniuk kellett a háború előtt Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljáról.
Schöpflin György fideszes EP-képviselő hozzászólásában egyebek közt utalt a csehszlovák állam létrejöttét övező ellentmondásos szempontokra – a „történelmi hagyományok” és a „szükséges terület igénye” keveredésére. Felhívta a figyelmet arra, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia korántsem volt tökéletes demokrácia, hanem etnikai alapú megkülönböztetés hatotta át. Az „etnicizált” csehszlovák állampolgársági felfogás bizonyos mértékig ma is tovább él a Cseh Köztársaság és Szlovákia állampolgársági felfogásában – mondta.
A második világháború utáni tömeges közmunkára hurcolás tényét Schöpflin a „kollektív stigmatizálás” általánosabb összefüggésébe helyezte, és idézett olyan véleményt, miszerint Eduard Benes egykori csehszlovák elnök voltaképpen magáévá tette a nácik etnikai szempontú gondolkodásmódját. Feltette az EP-képviselő azt a kérdést is, hogy vajon a cseh és a szlovák állam utóbb mit tett azért, hogy elősegítse az országban élő, korábban kollektív bűnösként megbélyegzett magyarok állampolgári lojalitását.
Kárpáti János, MTI, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31271″}
