Lópici Gáspár a megmondhatója, hogy aki az utca hírmondójának szerepére vállalkozik, a népművészetnek is kiteszi magát. Ne menjen utcára az, aki nem viseli el a bírálatot.
Amikor Somorján, a betonkerítésen hónapokon át díszelgett a felirat Mečiarról, hogy „Rendőrállam kell a f…nak!”, az akkori kormányfő ügyet sem vetett rá, ahogyan Orbán Viktor sem küldött diplomáciai jegyzéket a miatt, hogy Ján Slota önmagával hozza hírbe őt.
A mimózalelkű önjelölt országfelelős sem hangoskodik azon, ha pozsonyi plakátjait telefirkálják „Gorila”, vagy „Stačilo! Odstúpte! (Elég volt! Lépjetek le!)” feliratokkal, legfeljebb póznatetőre illesztett „bigboardon” kelleti tovább magát, mert oda nem ér fel a nép keze és a véleménye. Itt persze nem írták fel a plakátjára, hogy „Áruló!”. Itt őt szeretik, sztárolják, minta-magyarként mutogatják, elvégre ugyanazt hirdeti, mint a többségiek, mégha szlovák partnerei a háta mögött per „čipóši” emlegetik is. Pozsonyban legfeljebb Püspökin meg a rajkai határkelőre vezető oroszvári út mentén van néhány ambivalens szövegű magyar nyelvű plakátja, a többi csupa „Zodpovedne” meg „Alternatíva” és „Áno”…
A „Júdás” vagy az „Áruló” ott kerül fel népköltésként az utca hírmondójára, ahol azok élnek, akik röpke három év alatt megtapasztalták – mert megtapasztaltatták velük! -, hogy a magyar nemzetrésznek a nagy megbékélési és együttműködési humbuk ténylegesen nagy kárt okozott. Először is: azt hitette vele, hogy a nemzetiség nem fontos. (Meg is lett az eredménye.) Azután hitette azt is: fontos, hogy legyen néhány, magát magyar nemzetiségűnek mondó főhivatalnok, állami és közalkalmazott, s ha csak lehet, ő ossza az állami pénzt a magyaroknak. A saját szempontjai szerint, alattvalói hálát elvárva érte.
A „Júdás” vagy az „Áruló” ott kerül fel még népköltésként az utca hímondójára, ahol azok élnek, akik röpke három év alatt megtapasztalták, hogy felaprózott, gyengécske képviselettel semmit nem lehet elérni. Akik már tudják: a megbékélés, az együttműködés a rovásunkra – és egy, a sorainkból is verbuválódott csoportocska hasznára – történik. Joga van utólag belátni a szlovákiai magyarnak, hogy tévedett, amikor a simulékonyságra szavazott, mert elhitte, hogy a járható út a nemzetiségi semmit nem akarás. Joga van a csalódottságát közhírré tenni. Az utca hírmondójává vált arcnak meg ideje lenne viselnie az ezt tükröző véleményeket. Nem méltatlankodni, siránkozni, pártkiáltványokat fogalmazni kell, hanem elgondolkodni az elmúlt három esztendőn.
Nem a három éve sértődötten faképnél hagyott magyar párt keze pingál. Az három éve is tudta, hogy megosztás, meggyengítés, árulás következett be. S míg 2007-ben egy vezetőségváltással sikeresen megelőzte a gorilla-alapú belső pártszakadást, a sértett hiúság ellen nem tudott mit tenni. Demokratikus maradt, még ha vesztett is rajta. Árulót, Júdást ma az emleget, aki csalódottan tapasztalta meg az elmúlt két évben, mivé is lett a bálványa, akiről egészen más kép élt a lelkében. Akinek most kellett szembesülnie azzal, mennyire félrevezették a látszatok.
És akinek azzal is szembesülnie kell: a husáki érába szorul vissza nemzeti léte, egzisztenciája, teljesen elveszíti a súlyát, ha szombaton – március 10-én – nemzettársai közül sokan döntenek úgy, hogy egy nagy hátra arccal és a választásoktól való távolmaradással fognak tüntetni a megosztottságunk, a kilátástalanságunk ellen. Pedig a magyar kisebbség érdekeinek és hátrányos helyzetbe szorított régiónk problémáinak megoldását felvállaló magyar párt talán megérdemelne még egy esélyt tőlünk.
ngyr, Felvidék.ma
