Már régebben hozzám került ez a kétoldalas szlovákul megírt cikk, de mostani elolvasása után úgy döntöttem, hogy megosztom a tisztelt olvasóimmal is. Mivel a szerző nem nevezte meg magát, így bátorkodtam szabad fordításban tálalni Önök elé.
Akik ettől a cikktől magyarellenes bujtogatást vártak, azoknak csalódniuk kell. Csupán azoknak szolgálok magyarázattal, akiket a téma érdekel és kíváncsiak rá.
Előre is elnézést, ha történelmi tényeket kapirgálok meg, mivel a történelem órákon nem tartoztam a legjobbak közé. Magyarázatom éppen ezért az egyszerű parasztlogikára épül, ahogy azt cseh nevű nacionalista pártunk elnöke mondta, aki nem bírja igazán jól még a szlovák nyelvet sem, az is megértse, ha egyáltalában meg akarja érteni.
Ezer éven át az Adriai tengertől egészen a Tátráig a valóságban nem voltak semmilyen határok (ne akarjanak szavamon fogni). És ebben a nagy országban mégis különböző nemzetek és nemzetiségek éltek békésen egymás mellett. Aztán kitört az első világháború, és helyette valamilyen politikai egyezkedés eredményeként új államok jöttek létre. Az adott területen élő embereket azonban senki sem kérdezte meg, melyik államhoz akarnak tartozni.
És így történhetett meg, hogy államhatárrá lett a Duna, továbbá az Ipoly és még sorolhatnám mi… Bizonyára ezek is természetes határok, és nagyszerűen láthatók, ezért nehéz, nagyon nehéz logikusan érvelni ellenük. Csakhogy, az érintett területen élő emberek nemzetiségi összetételét ezek a határok nem veszik figyelembe. Így történhetett meg, hogy a magyarok által lakott nagy területek Csehszlovákia, illetve Szlovákia részévé lettek.
És láss csodát, az az ember, aki egyszeriben Csehszlovákia polgára lett, továbbra is ugyanabban a városban vagy faluban él, ugyanazokkal a magyar szomszédaival együtt, akikkel azelőtt is élt. Ha üzletbe megy, ott a vele szemben lakó szomszédasszonya szolgálja ki. Ha a városi hivatalba megy, annak polgármestere magyarul szól hozzá, aki csupán négy házzal lakik arrébb tőle, de még a járási székhelyű városban is nagy létszámban élnek magyarok. Most pedig megkérdem magamtól, miért is kell nekem megtanulni a szlovák nyelvet, ha egész életemben nincs erre szükségem?
A szlovákok többségének, akik nem hajlandók ezt a helyzetet elfogadni, erre ez a válaszuk: Mert Szlovákiában élsz te bunkó! Nem tudom elképzelni, amennyiben más országban élnék, hogy ne tanulnám meg annak az államnak a nyelvét!
Most pedig itt az ígért magyarázat:
Képzeljük csak el, hogy Fico Robi, Slota Jani, Mečiar Vlado, Gyurcsány Feri, Orbán Viki és mondjuk Göncz Kinguska jól beiddogálnának, és ilyen hangulatban szlovákjaink komoly fogadások eredményeként elvesztenék Szlovákia nagy részét. Ennek következtében holnaptól a határ Szlovákia és Magyarország közt Malacka, Modor, Sered, Nyitra, Tolmács stb. felett húzódna. A lényeg az, hogy Pozsony (és még sok tiszta szlovák város) Magyarország legitim részévé válna.
Vajon milyen lenne a helyzet akkor? És mi változna meg? Én szlovák vagyok, szomszédaim szintén azok, és azok is maradnak. Ha bemegyek az üzletbe, továbbra is ugyanazokkal a szlovákokkal találkozom, mint tegnap. Ha a városházára megyek, ott Ďurkovszký Andy üdvözöl majd engem, kerületi szinten pedig Bajan Vlado. Vagyis mindenütt szlovákok, akik értenek engem. Gyermekeim továbbra is abba a szlovák iskolába fognak járni, ahová eddig jártak. Ugyanazok a tanítók tanítják majd őket, akik eddig is tanították. Egyedüli változás az lesz, hogy az iskolának a magyar nyelvvel eggyel több tantárgya és egyel több tanítója lesz.
Megmondom őszintén, eleinte nagyon féltem ettől a változástól, hogy immár Magyarországon élek. Csakhogy egyre inkább az az érzésem, hogy semmi sem változott meg. Továbbra is szlovák vagyok, és szlovákul értekezem, ezt teszik szomszédaim, rokonaim és ismerőseim is. A magyar nyelvre tehát nincs szükségem. A televízióban pedig a szlovák és a cseh adásokat nézem. Annak ellenére, hogy az iskolában gyermekeim magyarul is tanulnak, a nyelvet velünk otthon nem gyakorolhatják, mert számunkra ez egy idegen nyelv. Bizonyára így vagyunk ezzel mindnyájan. Vannak, akik egy nyelvet könnyebben el tudnak sajátítani, és vannak olyanok, akiknél ez valahogy nem megy.
Ami mégis megváltozott, amióta Magyarországon élek, az új polgártársaim véleménye velem kapcsolatban. A budapesti, szegedi és debreceni magyarok azért szidnak állandóan, hogy miért nem tanulok meg magyarul. Meg is tanulnám ezt a nyelvet, de mire mennék vele? Nekem nincs szükségem rá. Nélküle is jól boldogulok. Hogy Magyarországon élek? No és? Hiszen mondogatom Önöknek, hogy a magyar nyelv ismeretére nincs szükségem. És mivel nem bírom e nyelvet, nem taníthatom meg erre gyermekeimet sem!
Amennyiben pécsi polgártársam színtiszta magyarsággal érdeklődik majd nálam valami után, hát sorry, de nem értem. Sőt még a magyar többséggel való véletlen találkozások és esetek után sem (természetesen régiónkban elenyésző ez a kisebbség) fogok magyarul megtanulni.
Szlovák – Magyar földrajzi megnevezések regisztere:
Bratislava – Pozsony
Budapešť – Budapest
Segedín – Szeged
Debrecín – Debrecen
Päťkostolie – Pécs
Nitra – Nyitra
…
Jano, megértetted már, mit akarok ezzel mondani?
Hát ennyi, amit a kedves olvasónak szántam. Mert a dolgokat ilyen szemszögből is lehetne vizsgálni. Nem beszélve arról, hogy nem csak Janonak kellene mindezt megértenie, hanem az összes szlovák politikusnak is, és akkor a két ország közötti villongások kisebbségi ügyekben erejüket veszítenék!
egy szlovák blogbejegyzés nyomán Mészáros László, Felvidék.ma
