Kvarda József írása indította arra Dániel Erzsébetet, hogy saját tapasztalatait összegezze, s közreadja, hiszen életét mindenkor kultúrával foglalkozó emberként élte és éli.
Kvarda Józsefnek Kulturális és regionális azonosságtudat problémái Nagyszombat megyében címmel jelent meg írása a Felvidék.ma-n, melyben a Nagyszombati megye problémáit boncolgatta, elsősorban a kultúra területén, lévén szó olyan megyéről, ahol erőteljes a magyar jelenlét.
Míg Kvarda József a Nagyszombati kerület problémáiból indul ki, jómagam saját régiómban, Párkányban és környékén foglalkozom a kulturális és regionális azonosságtudat problémáival. Húsba vágó számomra ez a téma, hiszen több mint harminc évig voltam a Csemadok szolgálatában járási szinten (szakelőadó, titkár, elnök és nyugdíjba vonulásom előtt mindenes), jelenleg pedig a Csemadok helyi szervezete és – már 11 éve – egy regionális társulás elnökeként is megtapasztalom a számunkra jó és nem jó dolgokat.
Mint Kvarda cikkében is olvashattuk: a nagy járások létét még az 1960-as években sulykolták belénk, s hogy mennyi hátrányát éltük meg ennek az elmúlt több mint 60 év alatt, az talán egy külön könyvet megérne. Ám kulturális téren – konkrétan a Csemadok vonatkozásában – inkább volt ez előny, mint hátrány, hiszen a magyar összefogás könnyebben ment a nagy járásban, főleg egymást erősítve. Igaz, akkor, a szocializmus éveiben a mai rendezvényekhez képest a negyede nem volt a járási tevékenységnek (kiutazásoknak), mint 1990 után. A járási pártrendszer, na meg a felsőbb szervünk ezt nagyon pontosan „szabályozta-korlátozta”, irányította. (Ha csak arra gondolok, hogy minden – kevéske! – rendezvényünket valamelyik szocialista évforduló jegyében kellett beharangozni, megrendezni – s volt évente 2-3 nagy évforduló –, magunk építésére energiánk alig-alig maradt.)
1993-ban, a Mečiar-érában ezt az összetartozást, összetartást próbálták újra szétzilálni. Megkísérelték szétverni az országos és járási Csemadok-szerveket abban a reményben, hogy ezzel aztán tényleg elvágják a nyakunkat. Na ez segített abban, hogy országos viszonylatban összefogjuk. Igaz, minden járásban a régi emberek maradtak, konok elhatározással, hogy „akkor is megmaradunk”, fizetés nélkül, napi 100 km-t utazva a járási székhelyre (ez az én esetem volt), itt és ekkor csak azt tudtuk, hogy a járási szervnek és egy személynek maradni kell. Semmilyen nehézség nem tántorított el bennünket! Több mint húsz éven keresztül csináltuk, csak a munkamódszerek változtak meg. Napi utazások – már nem az irodába, hanem a falvakba, hétvégi rendezvényekre, szervező- és adminisztratív munka, este és otthon is. Mert a falvakat éltetni kell, s azt csak személyes kapcsolattal, jelenléttel lehet. S hogy meddig? A kifulladásig! Mert ez is megtörténik napjainkban, nemcsak tájainkon, a régiókban, hanem az országos vezetéstől kezdve a járási vezetésen át a legkisebb alapszervezetig. Már a nagy, országos fesztiválokat, versenyeket is át kellett hogy vegyék a járások (sokféle oka van ennek), már nincs pénz a még meglévő szolgálati kocsi futtatására sem, megszakadtak a kapcsolatok országos és járási szervek között, de a járásokon belüli szinteken is. A mi járásunkban (az Érsekújvári) legalábbis.
S hogy helyben maradjak: a párkányi régióban a legmagyarabb falvakban 2008-ban még 18 működő szervezet volt, mára már csak 12-nek van elnöke, működni pedig évi egy rendezvény erejéig (nemzeti ünnep, fesztivál) 5- 6 működik. Ezért is indult el ősszel a régióban 11 szervezet kezdeményezésével, hogy Csemadok-vonalon egy kisebb területen, a párkányi régióban hozzuk létre a területi választmányt, és egymást segítve erősítsük meg az itteni aprófalvak azonosságtudatát, a hagyományok mentését és a magyar kultúra éltetését, nemzeti ünnepeink megtartását minden faluban.
A Csemadok alapszabálya ezt nem tiltja, ezért is gondoltunk arra, hogy a most meglévő járást két régióra kell osztani, és teljes összhangban együttdolgozva, de minden falura odafigyelve kell tovább munkálkodnunk. Ez sem több pénzbe, sem több vezetőbe nem került volna. Ezért is fordult ennek a tizenegy Csemadok-alapszervezetnek a vezetője az országos elnökséghez segítséget kérve. Sajnos, még a meghallgatásukra sem került sor, sem országos, sem járási szinten. Helyette megindult egy nagy ellenhadjárat, és Csemadok szétverésének vádjával meghiúsult a kezdeményezés. (Megjegyzem: volt ilyesmiről szó, már a 90-es évek elején is a járási vezetőségben, de akkor sem volt senki, aki ezt felvállalta volna.)
Nos, egy régiós szervezet elnökeként elmondhatom, hogy a kulturális és regionális azonosságtudat saját berkeinkben nem létezik. Merem állítani: önkormányzati szinten sem, de még Csemadok-vezetőink sem tudatosítják azt a tényt, hogy gyönyörű és sok szempontból igen gazdag régiónk, a szülőföldünk csak úgy gyarapodhat minden téren, ha összefogunk. Anyagi-pénzügyi oka van annak, hogy már csak egy kisebb régióban tudunk egymáshoz eljutni, elutazni, egymást segíteni. Valahogy leragadtunk annak a ténynek a tudomásul vételénél, hogy amíg bírunk, kapirgálunk a mi kis „szemétdombunkon”, s ha már nem, hát széthull nemzetünk. Pedig egymásra figyelve, egymás sikerének örülve, közös programokkal még ebben a pénzhiányos világban is csodadolgokat tudnánk művelni kultúránk területén is. Itt az idő, hogy erről elgondolkozzunk (a Csemadok, az MKP országos ülései előtt), mert ma már ott tartunk, hogy helyben sem megyünk el egymás rendezvényeire, nem még a régióban! Megelégszünk egy egyszeri falunappal vagy egyre divatosabb helyi (valamilyen) fesztivállal (ezek közösséget összehozó értékét nem vitatom), s úgy gondoljuk: lám, mindent megtettünk településünk és nemzeti kultúránk érdekében. Helyi és regionális értékeink pedig maradnak valahol a lelkek mélyén, vagy elvisszük magunkkal azt a másvilágra.
A bevezetőben Kvarda József cikkére utaltam, aki politikai és szakmai értelemben elemezte a régiók kulturális problémáit, én viszont az 1990-es változások óta a gyakorlatban adódott problémákra igyekeztem rámutatni, elgondolkoztatás céljából.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35430″}
