Ismét egy közülünk valótól vettünk búcsút – május 16-án, délután négy óra tájban önakaratából ért véget Bohák Béla küzdelmes, évtizedeken keresztül túlfűtött élete. Szülőfalujában, Érsekkétyen döntött úgy, hogy véget vet földi pályafutásának, hatvanhárom évesen.
Bohák Béla 1950. március 12-én született. Korunk sajátos hőse volt. Dacolt a tőle függetlenül alakuló sorssal, küzdött mesteremberi rátermettséggel, akarattal, önerejével. Gépésztechnikusként mérnököket lepipáló ügyességgel szerkesztett és alkotott – 1969-től a párkányi papírgyárban, majd 1993-tól saját üzemében, amit mi Valéria Műveknek neveztünk el. Annyira együtt élt szakmájával, hogy még a bensőséges családi együttlétek alkalmával is az esztergapadra gondolt – ezt vallotta egyszer szégyenlős őszinteséggel. Sokoldalú volt a szakmájában is, hiszen nem csak fémmegmunkálással és gépgyártással foglalkozott, de egy időben öntödéje is volt, mangalica farmot létesített, földet művelt, mint egy kisbirtokos, faluja számára fűrésztelepet épített.
Pályafutásának kezdetén, éppen negyven éve, (1973. július 7-én) kötött házasságot Tóth Valériával, a parasztpolgár származékkal, aki új családjába magával hozta nem csak a politikai rendszer okozta korábbi megpróbáltatások tapasztalatát, hanem kitartó jellemét és valóságlátó okosságát is, amit hozzá adott férje elszántságához és nagyban segítette Béla balesetmentes földközeli, több évtizedes szárnyalását.
Bohák Béla fűtöttsége szakmáján túl kiterjedt egész életére. Vérbeli focista volt. Sorkatonaként is rúgta a bőrt, itthon az érsekkétyi csapat oszlopos tagja lett majd később edzője, és amikor tellett neki rá anyagi támogatója is. Évtizedekig tartotta pezsgésben a falu társadalmi életét. Tagja volt és felesége révén az 1970-es évek közepétől sugalmazója lett a Csemadok tevékenységének. Nem tűrte volna, hogy március 15-én ne emlékezzenek meg a magyar forradalomról.
A kommunisták politikai-hatalmi rendszerébe nem is próbált, nem is tudott volna beilleszkedni – nem engedte ezt sem meggyőződése, sem megrögzött kálvinista hite, sem magyar nemzete iránti elkötelezettsége. Az 1980-as években saját döntéséből az akkori magyar ellenállás, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának oldalára állt. Kihasználva a munkahelyének lehetőségeit, titokban ezerszámra sokszorosította a jogvédő bizottság dokumentumait és terjesztette egész alsó-Garammentén. A rendszerváltozással a politikai meggyőződése előtt szabad út nyílt közösségszervező politikai szerepvállalásra is. Községében megalapította az Együttélés helyi szervezetét. Tagja lett a párt járási és országos tanácsának, de elsősorban helyi politikusként dolgozott. Helyi elkötelezettségét azzal is bizonyította, hogy soha nem vállalt olyan feladatot, ami elszakította volna őt faluja közösségétől és a szakmájától. A helyi önkormányzatban azonban tizenkét éven át képviselőként dolgozott, ebből négy évig alpolgármesterként.
A magyar egység híve volt. Szívvel-lélekkel értett egyet az Együttélésnek az 1990-es években a felvidéki magyar politikai élet egyesítése érdekében kifejtett tevékenységével. A Magyar Koalíció Pártjának megalakulásával 1998-ban ő lett a párt helyi szervezetének az elnöke és továbbra is a párt országos tanácsában dolgozott. Lelki csapásként érte őt 2009-ben a bekövetkezett pártütés és a felvidéki magyar politika egységének megszűnése, amit annál szörnyűbbnek tartott, mert érezte, hogy ezt eddig is sokan csak színlelték. A magyar egységet Kárpát-medencei méretekben élte át, ezért az egyetemes magyar nemzetpolitikának volt a lelkes híve. Ez a meggyőződés vezette őt 2002 áprilisában a budapesti Kossuth téri nagygyűlésre is – az ő kezében ékeskedett a „Viktor, veled vagyunk, Felvidék” feliratú tábla.
Élete eddig felfelé ívelt. Hitte, hogy földi viszonyok között is lehet álmokat megvalósítani. A valóság azonban kegyetlenebb volt, mintsem gondolta. Nem csak a nemzetpolitika került válságba, nem csak a felvidéki magyar politika vett szemmel láthatóan rossz irányt, eltérve a közösség szolgálatától, nem csak nemzetének felvidéki részét sújtó szétesés jelei rémisztették, hanem annak a térségnek a gazdasági hanyatlása is, ami létét és napi életét meghatározta. Vállalkozásai akadozni kezdtek, mert elmaradt a kereslet – nem tudott beépülni érdekcsoportokba. A fokozatos leépülés megtörte őt lelkileg és anyagi csődbe is juttatta. Gyakorlatilag elvesztette mindenét. Addigi életének eredményei és reményei szertefoszlottak. Elhatalmasodó lelki betegsége egyértelműen a romló gazdasági helyzetnek, vállalkozása tönkremenetelének a következménye. Csak akkor élénkült fel, ha a magyar politikáról beszélhetett, beszélgethetett, és várta a kedvező választ a kérdésre: ugye jobbra fordul az ügyünk. Élete végéig a szlovák-magyar testvériség az összefogás és a magyar egység elkötelezettje volt. De május 16-án végleg úgy látta, hogy erre már nincs remény.
Élete mégsem volt hiábavaló – halála azonban legyen figyelmeztetés mindnyájunknak! Ez az ő utolsó küldetése. Béke Veled Béla!
Végső búcsút május 19-én Pünkösd vasárnapján vettünk tőle az érsekkétyi temetőben.
Duray Miklós, Felvidék.ma
