Az alábbiakban Heinrich-Tamáska Péter, kassai születésű levéltáros publicisztikáját közöljük, melyet a Magyar Hírlap május 29-i számában Surján László szlovákokat megkövető írásával kapcsolatban tett közzé.
Öreg barátom, Hábel György nem hagyhatta szó nélkül Surján László egy párbeszéd kezdetének szánt bocsánatkérését a szlovák féltől, amelyről lapunk május 21-i számában is szó esett. Az EU-s parlamenti magyar képviselő ugyanis megkövette a
szlovák nemzetet olyan történelmi pillanatokért, amelyek magyar részről egy mai szlovák szemével még mindig igen sérelmesek. Gyuri bátyám szerint a megkövetés szép, de történelmietlen megfontolásokon alapszik. Amikor 1938-ban visszatért hozzánk a Felvidék magyarlakta sávja, az nagyhatalmi, angol, francia, német és olasz hozzájárulással történt. (Akkor még Galántától Királyhelmecig húzódott az a szlovák-magyar néprajzi, nyelvi határ, amely mára alaposan elcsúszott dél felé.) A visszatérésről Bécsben végül a két tengelyhatalom döntött, de döntésüket a függetlenedőben lévő, a csehektől autonómiát kapó szlovák kormányzat is elfogadta, bár Kassa elvesztését a szlovák népvezér, Tiso páter nagy fiaskónak fogta fel.
Agresszióról viszont aligha beszélhetünk. Ami 1968-at, a Varsói Szerződés csapatainak invázióját illeti, a szlovák vezetők, olyanok mint Gustáv Husák vagy Vasiľ Biľak nemcsak egyetértettek a szovjet beavatkozással, de ki is használták a pillanatot, hogy Szlovákia megint léphet egyet a függetlenedés útján: társállami státust kaptak saját kormánnyal. A magyar csapatok csak statisztáltak a megszállásban, s gyorsan ki is vonták őket. Ami viszont a felvidéki magyar kisebbséget illeti, tíz éves patthelyzet után újra ránehezedett az az asszimilációs nyomás, amely töretlenül tart napjainkig.
Egyetértve Hábel Gyurka bátyánk fenti megjegyzéseivel, örülök, hogy a képviselő úr bocsánatkérése legalább a Felvidék 1919 évi felszabadítására nem terjedt ki. 1919-ben ugyanis a magyar vörös hadsereg és a cseh legionáriusok közötti háborúban – amely a legnagyobb jóakarattal sem tekinthető magyar-szlovák háborúnak – a tét a cseh hegemónia kiterjesztése vagy visszaszorítása volt. Ha az utóbbi agressziónak tekinthető, akkor ez esetben ugyanis nem a szlovákoktól, hanem a
csehektől kellett volna bocsánatot kérnie. S hogy milyen is volt az új, a cseh uralom a Felvidéken? Erről csak annyit, hogy 1938-ban húsz év után a cseh telepeseket és hivatalnokokat a szlovákok és a ruszinok kaszával és kapával készültek kiverni,
s az őket Csehországba szállító vonatokat nemegyszer fenyegető tömeg várta, megtagadva az élelmet, sőt néha a vizet is. Visszatérve 1919-re, egy érdekes könyvecske került a kezembe a felvidéki hadjáratról Egyszer mégis győzünk címmel.
A szerző a gyulai vörös ezred egyik tisztje, s 1959-ben Gyulán adták ki, amikor a tanácsköztársaság negyven éves évfordulójára a Kádár-rezsim némi hazafiasságot is hagyott becsempészni a nagy számban megjelent visszaemlékezésekbe.
Kassát visszafoglalására Stromfeld Aurél vezérkari főnök a 46. gyalogezredet jelölte ki. A 10. század délnyugat felől nyomult előre a májusi esőben, abban az irányban, ahol ma a hatalmas amerikai-szlovák vasmű látható. Amikor elérték Buzitát, „a lakosság elmondta,hogy ebben a faluban is megszálló katonaság tartózkodott. Tegnap valami lakodalmas menet haladt keresztül. Több kocsi felpántlikázott lovakkal, nem idevalósiak voltak. Velük vagy utánuk a községbe vörös katonák kerültek, akik az ellenséget keresték. A faluban tartózkodó cseh katonák elmenekültek. Később a vörösök is elmentek.” Amikor a csehek visszalopakodtak, „szégyenükért a lakosságon álltak bosszút. A házakat felgyújtották, aki férfi eléjük került, agyonlövöldözték. Mielőtt eltávoztak, minden ablakon belőttek. Alig van ház, amelynek halottja ne lett volna.” Aztán jön egy švejki jelenet, amelyben a „marxista ismeretekkel egyáltalán nem rendelkező” politikai megbízottat Szabó százados hivatásos tiszthez illően a legénység legnagyobb örömére még támadás előtt leitatta. Kisebb környékbeli tűzharc után Kassát az olasz és francia tisztek vezette legionáriusok kiürítették. „Kassa Városi Tanácsának küldöttségét” – ahogy ez Bocskay és Rákóczi vagy akár Görgey idején is szokásos volt – a vörös katonák a város előtt egy-két kilométerre találták. Szabó „az ünnepi beszéd közben lecsúszott a lóról. A küldöttség nem vette észre, hogy (ő is) berúgott… A reggeli permet akkorra forró napsütéssé változott”, s a Dóm előtt álló cisztercita papok a katonákat megáldották. („Az áldás valóban használt, mert Szabó utána rendbe jött, a nyeregben nem billegett annyira.”)
Az „utca ünneplő tömeggel telt meg. Talán minden kassai a Fő utcán szorongott. A csehek lába nyomán még el sem ült a por, a házakat már nemzetiszínű zászlók borították el. Örömükben síró-kacagó emberek borultak egymásra és a bevonuló vörös katonákra. Helyenként a menet elakadt, asszonyok, leányok nekik estek, lelkesedve ölelték, csókolták a katonákat örömtől kipirult arccal.” (A lelkesedést némileg lelohasztotta, hogy kiadták: „Vörös zászlót a házakra! A Vörös Hadsereget ünnepeljük, vörös zászlóval!”) „Közben a kassaiak elmondták, hogy három-négy nap előtt a Kassán székelő francia tábornok egy 14 éves fiúcskát kötél általi halálra ítéltetett és kivégeztetett. Az volt a bűne, hogy az intervenciósokat szidta.” Stromfeld pedig kijelentette, hogy a „46-ik gyalogezred hősei előtt csak levett sapkával” állhat meg. A kassai nemzeti színházban tartott ünnepséget a csehek mozgolódása zavarta meg, s kiadták a parancsot, hogy „Tizedik század riadó! A színház mögött sorakozó! … A század a volt 2-ik honvéd gyalogezred hívójelét, „Nagy Bercsényi Miklós” dallamát vette át.” Kinn hosszú sor villamos várakozott, azon vitték őket harcolni a városszéli erdőkben megbújó legionáriusok ellen. Bájos történet, éppúgy beleillik történelmünk tarka képeskönyvébe, mint 1938 novemberében Horthy Miklós kormányzó bevonulása Kassára vagy a szabadságharcban Görgey tábornok feldunai hadseregéé, amelyért a Dómban Te Deumot mondtak.
A magyar-szlovák megbékélés előkészítőinél egy hibádzik: történelmünket is meg akarják osztani, hogy végre kiteljesedhessen az egy s másban még hibádzó szlovák öntudat. Egyszer régen, még a kilencvenes években azt mondta nekem egy azóta nagy karriert befutott történész kollégám, hogy ha a megegyezéshez csak ez kell, nem térhetünk ki előle. Én azért a politika csinálóknak az emigráns Cs. Szabó László még 1938-ban írott szavait vésetném a fejükbe, hogy elvtelenül ne engedjenek a holt lelkek ügyében. „Hivatalból nekem is hússal kell mérnem az igazunkat, de magamban a szellem hajszálmérlegére vetem” – írja. „Kassát és Pozsonyt akkor is visszakérném, ha már egy szál magyarja se volna. Csináljunk becsületes vásárt: ne csak eleven hússal mérjünk jelképeket, hanem azokkal a halottakkal is, akiket a századok magukba fogadtak. Százalékkal mérnek? Mérjünk temetőkkel.” Cinikusan hozzáteszem, a szlovákok hasonlítanak a mormonokhoz. A mormon hit szerint ugyanis mindazok, akik a hitükre térnek, egyben összes őseikkel együtt lesznek mormonok. Ezért folytatják gigantikus geneológiai adatbázisuk feltöltését: a kádári időkben például az Országos Levéltár családi adataihoz jutottak az adatfeldolgozáshoz szükséges új gépi berendezések fejében. (Amire nekünk nem volt pénzünk.) Nemcsak minket, az eleven húst, de a halottakat is lehet asszimilálni.
Vagy egyszer mégis győzünk, legalább a szellem hajszálmérlegén?
Heinrich-Tamáska Péter
{iarelatednews articleid=”39727,39907,39683,39709,39805,39814,39861″}
