Sokan úgy érzik, s a gombaszögi táborban meg is fogalmazódott, hogy a Charta XXI Megbékélési és Együttműködési díjának átadása nyomán elhangzott nyilatkozatok, Štefan Hírbé és az enyém, elszálltak a levegőbe, s mint annyi korábbi esetben, visszhangtalanul maradnak.
Ezen persze lehet változtatni, s az internet világában nem is olyan nehéz egy-egy újabb követ dobni a vízbe, s mozgásban tartani ezzel a kérdést. Különösen sokat jelent a felvidek.ma ezen a téren, hiszen több reagálásra is lehetőséget adott.
Mostani írásomban vitéz Hábel György reakciójához fűzök néhány megjegyzést. Hábel két ponton szállt vitába velem, de előbb leszögezte, hogy ezektől eltekintve egyetért mondandómmal. Van tehát egy erős pillér, ami közös, s ilyenkor van értelme ha tetszik vitába szállni, ha tetszik pontosítani, illetve továbbfejleszteni gondolatainkat.
Nézzük ezek után, mi a helyzet 1938 és 1968 körül. A díjátadás során a következőket mondtam: „1938 után, a Trianonra vezető okok ki nem tárgyalása miatt, erősebb volt bennünk az uralkodási, mint az együttműködési vágy.”
Sajnálom, hogy túlzott tömörség elfedte a lényeget. Eszem ágában sem volt a bocsánatkérést a bécsi döntésre is kiterjeszteni. Ezzel meghazudtoltam volna Hírb Trianont igazsá gtalannak minősítő szavait. Úgy érzem azonban, hogy bár a politika az 1938-as bevonuláskor kedves szavakat mondott az ismét magyar uralom alá kerül szlovák nemzetiségű polgároknak, a visszacsatolással kapcsolatos és teljesen érhető lelkesültség mellett nem tettünk meg mindent, hogy a Magyarországhoz került szlovákok őszintén szerethessék régi-új hazájukat. Ezért és nem a határmódosításért kértem bocsánatot. Ennyit akartam csak mondani, s ha ebben tévedtem, akár vissza is vonulok, mert a dolgok lényegét ez a megjegyzés nem érinti. Még ifjú koromban olvastam, hogy Teleki Pál mennyire elkeseredett azon, hogy a magyar közigazgatás nem viselkedett kellő tisztelettel a nem magyar ajkúakkal. Igaz az ő példája nem szlovákokra, hanem ruténekre vonatkozott.
Teljesen egyetértek egyébként azzal, amit Hábel György által is idézetten Masaryk mondott: „Ha a népszavazással történő határmegvonásba beleegyezünk, a kkor sose jöhetett volna létre Csehszlovákia!” Egy füleki fórumon éppen Štefan Hríb emlékeztetett arra, hogy ha a szlovákok népszavazással döntenek, akkor inkább egy magyar-szlovák államalakulatot láttak volna szívesebben, mint egy Csehszlovákiát. Csehszlovákia tehát bűnben fogant, s a kilencvenes évek megmutatták, hogy nem kell Hitler nyomása ahhoz, hogy ketté essen.
Nézzük a másik nézeteltérést. „Harminc évvel később, 1968-ban ismét egy nagy hiba: nem lett volna szabad részt vennünk a Prágai Tavasz katonai felszámolásában.” Ezt nemcsak vitéz Háber György kifogásolja, mások is rámutattak: nem voltunk önállóak. Ez igaz. Hogy a magyar emberek többsége nem értett egyet a Prágai Tavasz eltiprásával, arra magam is jól emlékszem az akkori hangulatból. Prága akkor a mi reményünk is volt, a Varsói Szerződés tankjainak döreje minket 56-ra emlékeztetett. Szóbeszéd terjedt, hogy katonáink mennyi baráti gesztussal fordultak a lakossághoz. Igaz volt-e, vagy csak a szervek dobták be, hogy csillapítsák a hangulatot? Nem tudom. Kádár rendszere nagy volt a suttogó propagandában. Ha igazam van, hogy hibáztunk, a hibát nem a magyarság követte el, hanem az akkori vezetés. Ha Románia meg merte tenni, hogy kimarad, mi miért nem voltunk elég bátrak? Trianon éppen elég lett volna hivatkozási alapnak. De mondhatta volna Kádár azt is, hogy 12 évvel 56 után túl nagy a kockázat, hogy a magyarok akár a csehek mellé is állhatnak, különösen, ha az ígéretek ellenére mégis lenne fegyveres összecsapás. Magam tehát hibáztatom Kádárékat, nagy lehetőséget hagytak ki: egy igazi közép-európai identitást megerősítő lépést. Hiba volt. Kritikusaimnak annyiban igaza van, hogy nem tettem világossá, nem a magyar nemzet hibázott, hanem a nemzetietlen, szovjetbérenc kommunisták.
Végül megemlítek egy gondolatot. Hábel György írását azzal fejezi be, hogy „Egy ezredév köt össze bennünket, ezt nem lehet politikai akciókkal felszámolni.”
Itt én érzem úgy, hogy pontosítani kell. Egész gondaltmenetem azokra az évszázadokra támaszkodik, amelyek összekötik a magyarokat és a szlovákokat. De ezen boldog időket és korunkat elválasztja az elmúlt kétszáz-kétszázötven év. Az 1945 utáni Csehszlovákiában durva magyarellenes hangulat volt és kőkemény szlovákosítás zajlott. Elég csak megnézni, hogyan szorult vissza a magyarság még a korábbi színmagyar területeken is. Jogunk és kötelességünk, hogy ez a folyamat ne érje el végső célját, a szlovákiai magyarság eltüntetését. Ez a magyarság kiszorítására való törekvés azonban reményem sőt meggyőződésem szerint nem a szlovákok összességéből ered, hanem a politika gyalázatosságából fakad. Ez ellen lehet valamit tenni politikai szinten, akár a kétoldalú kapcsolatokban, akár nemzetközi fórum okon. De a politikai csillagállások változók. A kő, ami marad, az együtt élő emberek összessége. Reményeim szerint a Charta XXI mozgalom túlnéz a politikai kocsmán, és meglátja a szomszédban a szeretetre méltó és talán szeretetre is vágyó embert. De amíg ez nem lesz tömeges, addig lehet és kell tartanunk a politikai akciókkal való felszámolástól, a történelemhamisítással átmosott agyaktól, a gyűlölet parazsától.
A politika jelenleg teszi a dolgát. Köszönet érte. De a tartós megbékélés csak az emberek között jöhet létre, ezt szolgálja a saját hibáink elismerése, ami nem teszi semmissé a másik hibáit. Biztos, hogy a szlovákok közül sokan nem kérnek a barátságunkból. Ez nem ok arra, hogy ne fogjunk kezet azzal, aki maga is kinyújtja felénk az övét. Ahogy ez megtörtént Štefan Hríb és köztem.
Jó kézfogást kívánok mindenkinek!
Surján László{iarelatednews articleid=”39907,40786,39814,39709″}