1918. október 28-án délelőtt nyilvánosságra hozták Andrássy Gyula grófnak, az osztrák-magyar közös külügyminiszternek Wilsonhoz szóló válaszát, amelyben közölte: kormánya kész külön megtárgyalni a fegyverszünetet, a békét, egyetért az amerikai elnök álláspontjával a birodalom nemzeteinek, különösképpen a csehek és a délszlávok jogait illetően. Noha e diplomatikus fogalmazást úgy is lehetett értelmezni, hogy Bécs még nem adta fel a reményét: a cseheket és délszlávokat megnyerni föderalista elképzelései számára – október 28-án, a Monarchia volt népei közül elsőként, a Cseh Nemzeti Tanács kiáltotta ki a csehszlovák állam megalakulását. Intézkedéseket tett a hatalom gyakorlati átvételére. Elfoglalta a hivatalokat – mindenekelőtt a prágai helytartói és a cseh közigazgatási hivatalt. A prágai katonai parancsnokság – feltehetően Bécs utasítására – kísérletet tett arra, hogy a Habsburg hatalmat visszaállítsa.
Október 28-án, majd 29-ről 30-ra virradóra Prágában kisebb fegyveres összetűzésekre került sor. Az ellenállást október 30-án Bécs leállította. A prágai csendőrség és rendőrség, valamint a cseh hivatalnokok első perctől támogatták a Nemzeti Tanács törekvéseit. Így a hatalom átvétele viszonylag békésen ment végbe. Október 28-án este a Nemzeti Tanács kiáltványban fordult a csehszlovák néphez: a csehszlovák állam – amelynek formájáról később döntenek – megalakult. A hatalmat ideiglenesen a Nemzeti Tanács gyakorolja.
Az eddigi jogrend egyelőre érvényben marad. A prágai események hírére október 28-án és 29-én Csehországban és Morvaországban mindenütt végrehajtották a fordulatot. Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács nyilvánította ki az egyesülést a csehekkel. Kárpátalja csatlakozását majd csak egy évvel később, 1919 májusában mondják ki.
November 14-én összeült az első csehszlovák nemzetgyűlés, amelyen a cseh és szlovák pártok képviselői vettek részt. Detronizálták a Habsburg-Lotharingiaiházat, kikiáltották a köztársaságot, megválasztották a köztársasági elnököt (Thomas G. Masaryk), megalakították a kormányt. Miniszterelnök Karel Kramař, külügyminiszter Eduard Beneš lett. A bizonytalan állapotok miatt a tervezett választásokat hosszú időre elhalasztották. Így a végleges alkotmányt az első nemzetgyűlés hozta létre (1924-ben hagyták jóvá). Az alkotmány rögzítette: az államhatalom egyedüli képviselője, a nép, a törvényhozást a nemzetgyűlésre ruházza. A nemzetgyűlés képviselőházból és szenátusból áll.
A képviselőket és a szenátorokat általános, egyenrangú, közvetlen és titkos választások útján választják. A nemzetgyűlés hét évre választja meg a köztársasági elnököt, akinek hatáskörébe tartozik többek között a kormány kinevezése és felmentése.
A nemzetgyűlés egy sor fontos törvényt fogadott el. Bevezették a 8 órás munkanapot; elrendelték a beteg-, rokkantsági segélyt, valamint a nyugdíjfizetést, gondoskodást a munkanélküliekről. Kerettörvényt fogadtak el a földreformról. Ennek természetesen nemcsak szociális, hanem politikai rendeltetése is volt: aláásni a határ menti német és magyar földbirtokosok erejét. Korlátozta az új csehszlovák állam a katolikus egyház korábbi hatalmát az iskolában és a közéletben.
Ebből is látható, hogy a Csehszlovák Köztársaság megalkotói a nyugati demokráciákat, az ottani parlamentáris rendszert vették alapul. Az 1918 novemberében létrehozott ún. Első Köztársaságot, amely 1938 októberéig maradt fenn, a történetírás Közép- és Délkelet-Európa leghaladóbb rendszereként tartja számon.
Az új állam határai azonban hosszú ideig bizonytalanok maradtak. A Szövetséges Hatalmak, különösen Anglia és az USA még ingadozott a csehszlovák határok kérdésében. Már csak azért is, mert Masaryk és Beneš területi követeléseinek maradéktalan teljesítése azt jelentette volna, hogy szembehelyezkednek az általuk fennen hirdetett önrendelkezési joggal valamint etnográfiai érvekkel és visszautasítják az osztrák, a lengyel és a magyar jogos követelést a népszavazásra. Ez magyarázza, hogy Masaryk és Beneš a független állam megalakulása után is még sokáig nyugaton maradtak. (Masaryk 1918 decemberében a csehszlovák ideiglenes demarkációs vonalak kijelölése, Beneš 1919 tavaszán, a békekonferencia befejezése után tért véglegesen haza.)
Az 1918. október 28-a után kibontakozó diplomáciai harc megértéséhez szemügyre kell vennünk a korábbi cseh és szlovák nemzeti mozgalmakat.
A háború idején
Az első világháború kitörésekor a cseh nemzeti mozgalom valamennyi árnyalata az Osztrák-Magyar Monarchia integritása alapján állt. 1914-ig maga Masaryk is ezt a nézetet vallotta. „… Ha Ausztria egy európai konflagrációban szétesne, a csehek Németországhoz kerülnének” – érvelt. Ezért még a Monarchia államberendezkedését sem kérdőjelezte meg. Először 1914 októberében az angol kormánynak eljuttatott titkos memorandumában vetette fel a független cseh állam létrehozásának szükségességét. Igaz, a csehek és szlovákok egyesítését még nem említette, de tudjuk: e gondolattal a Monarchiával való szembefordulásának pillanatától kezdve foglalkozott.
1914-ben emigrációba kényszerült. Előbb Franciaországban, majd Angliában és végül az Egyesült Államokban fejtett ki széles körű tevékenységet a cseh, majd 1915 után a csehszlovák állam megalakításáért. Komoly támaszt jelentett számára az 1919-től ugyancsak emigrációban élő E. Beneš, a prágai egyetem docense. Erőfeszítéseik nyomán 1916 februárjában a Párizsban működő Cseh Komité Csehszlovák Nemzeti Tanáccsá alakult át. Elnöke Masaryk, főtitkára Beneš volt. A szlovákokat a Tanácsban Milan Štefanik képviselte, aki a háború elejétől önkéntes pilótaként szolgált a francia hadseregben. A Tanács komoly figyelmet fordított az Egyesült Államokban élő szlovákok megnyerésére. Ennek eredménye a pittsburgi egyezmény, amely a csehek és a szlovákok önálló államban való egyesítését tűzte ki célul.
A hazai cseh nemzeti mozgalom azonban nem volt egységes. A katolikus körök változatlanul a Habsburg monarchiát támogatták s csak a birodalmon belül kívántak bizonyos reformokat. A szociáldemokraták viszont a birodalom társadalmi berendezkedésének megváltoztatását akarták, megtartva annak területi egységét. Az otthoni nemzeti mozgalomra a Kramař vezette russzofil irányzatnak volt a legkomolyabb befolyása. Ők Csehország, majd később Csehszlovákia függetlenségének megteremtését Oroszország támogatásával képzelték el. Ez a mozgalom – egészen 1917-ig – jelentős mértékben ellensúlyozta Masaryk és Beneš nyugat-európai tevékenységét. Az 1917. februári forradalom azonban súlyos sebet ejtett a Bécs által is üldözött russzofil irányzaton (Kramařt letartóztatták). Ezután erősödött meg az emigráció és a hazai mozgalom kapcsolata, és radikalizálódott az utóbbi.
A fejlődés következő foka a cseh és a szlovák hazai mozgalom összekapcsolása volt. Szlovákia – illetve a Felvidék – Magyarországtól való elszakadásának követelése a cseh hazai politikai mozgalom egyik irányzatának programjában sem szerepelt. Ennek egyik oka az volt, hogy itt a nemzeti mozgalom társadalmi bázisa – a polgárság és a nemzeti értelmiség – nehezebben alakult ki. De lényeges különbség volt, hogy míg Ausztriában a nemzetek Béccsel való kapcsolatának lazítása különösebb konfliktusok nélkül ment végbe, addig Magyarországon – még 1918 októbere után is – a kormánykörök jobban tudták fékezni az önállósodási törekvéseket. Így, noha 1918 tavaszától ugyan valamennyi politikai mozgalom az önrendelkezési jogért szállt síkra, ezt alapjában – mindenekelőtt a szociáldemokraták – Magyarország határain belül kívánták megvalósítani.
Ennél is nehezebb feladatnak bizonyult a rutén politikai mozgalom megszervezése, illetve megnyerése a cseh elképzelések számára. A cseh vezetők egészen 1918-ig nem is gondoltak arra, hogy ez a terület csatlakozzon a megalakítandó Csehszlovák államhoz. Erre csak azután gondoltak, miután Masaryk az Egyesült Államokban élő rutén vezetőket megnyerte. Az ő segítségükkel próbálta befolyásolni a hazai mozgalmat. A jelentősebb erőt képviselő hazai mozgalom azonban nem kívánta elszakítani Kárpátalját Magyarországtól. Táboruk különösen akkor erősödött meg, amikor 1918 decemberében Kárpátalja autonómiát kapott a Károlyi kormánytól. S végül ott volt a hazaiak másik irányzata, amelyik egy nagy ukrán állam létrehozása esetén az Ukrajnához való csatlakozást tervezte. Ez is magyarázza, hogy Kárpátalja csak 1919 májusában nyilvánította ki Csehszlovákiához való csatlakozását, amikor már a cseh hadsereg birtokba vette a területet.
A csehszlovák emigrációs mozgalom aktivitását, a hazaiakkal való együttműködés kialakítását sürgette az a tény, hogy az oroszországi februári, de még inkább az októberi forradalom után az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában megerősödtek azok az irányzatok, amelyek kezdettől fogva ellenezték a Monarchia feldarabolását. Ezt a felfogást tükrözte az amerikai Thomas Woodrow Wilson és az angol Lloyd George 1918. januári nyilatkozata, amely, mint ismeretes, csak a Monarchia belső struktúrájának megváltoztatását kívánta.
Masaryk és Beneš azonban fáradhatatlanul dolgozott. Előadásokat tartottak, agitáltak, tárgyaltak, ostorozták a hazai mozgalom passzivitását. Beneš Clemanceauval, Masaryk Wilsonnal tárgyalt. Ennek is nyilvánvaló része volt abban, hogy 1918 májusában Clemanceau nyilatkozatot tett közzé, amelyben hangsúlyozta az Osztrák-Magyar Birodalom széttörésének szükségességét, és 1918 tavaszán hivatalosan elismerte a csehszlovák nemzet államalakítási jogát. Pichon, a francia diplomácia vezetője, 1918. június 30-án kelt – Benešhez intézett – levelében kifejtette, hogy a végleges csehszlovák kormány megalakulásáig a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot tekinti a létrehozandó Csehszlovákia képviselőjének. Franciaország állásfoglalása befolyásolta szövetségeseit is. A különbékéről folytatott tárgyalások kudarca után ugyanis megnövekedett Franciaország szerepe a háborúban, és az antanton belül. Ennek célja a független „nemzeti államok” létrehozása.
Amíg Beneš Párizsban fáradozott, Masaryk az Egyesült Államokban tárgyalt, aminek eredményeképpen az USA elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Így a csehszlovák kérdés az Osztrák-Magyar Monarchia széttörésének kulcsa lett. 1918 nyarán a Monarchia államegységét még elismerő wilsoni pontok elvesztették aktualitásukat.
Kész helyzetek teremtése
Az elmondottak nem jelentik azt, hogy a győztes hatalmak körében egységes, vagy egyáltalán határozott álláspont alakult volna ki Közép- és Délkelet-Európa jövőjét illetően. A rendezési tervek különbözőségében az eltérő hatalmi érdekek jutottak kifejezésre. A hagyományos angol–francia ellentét például szinte valamennyi vitás kérdés megoldására rányomta bélyegét. A marakodás, amely a fegyverszünet utáni napon a győztesek között megindult, utat nyitott a térségben az önkényes akciók, a fait accompli megoldások előtt.
Csehszlovákiának – új államról lévén szó –, eltérően a többi utódállamtól, minden egyes határért elkeseredett küzdelmet kellett vívnia. Még Csehország történelmi határaiért is, például Lengyelországgal és Ausztriával. Mivel Románia magának követelte Kárpátalja egy részét, kiéleződött a viszonya Romániával is. Magyarországgal pedig – mint ismeretes – hosszú hónapokig tartó diplomáciai, politikai és katonai csatározást folytattak.
A csehszlovák politikusok előtt világos volt, hogy az az állam, amelyik kész helyzet elé állítja a békekonferenciát, óriási előnnyel rendelkezik. Elhatározták tehát a mai Szlovákia azonnali birtokba vételét. Sikerüket annak köszönhették, hogy a szövetségesek elrendelték a terület kiürítését. A Károlyi-kormány, ha nem is azonnal és nem is maradéktalanul, de végül is eleget tett e felszólításnak.
Nehezebb feladatnak bizonyult Szilézia megszerzése. A lengyel kormány ugyanis komoly lépéseket tett a terület beolvasztására. (Választásokat írt elő a varsói parlamentbe. Eskütételt követelt a hivatalnokoktól. Toborzásokat rendelt el a lengyel hadseregbe.) És Lengyelország a szövetségesek oldalán állt, győztes ország volt, sőt Franciaország támogatására is számíthatott. Nem is szólva arról, hogy a terület lakosságának többsége lengyel volt. Mégis: 1919. január 24-én – minden katonai felkészültség nélkül – a csehszlovák kormány elrendelte Szilézia megszállását. Könnyű győzelemre számított, mivel tudta, hogy Lengyelország képtelen lesz komolyan ellenállni: Csehszlovákiához hasonlóan Lengyelországnak is valamennyi határa vitatott volt, emellett erejét és figyelmét az ukránokkal, illetve a szovjet hatalommal vívott harca kötötte le.
Versailles termeiben
1919. január 18-án Versailles fényes termeiben megkezdődött a békekonferencia. A Párizs környéki szalonokban hosszú hónapokig tartó küzdelem kezdődött Európa felosztásáért. A Tízek Tanácsa azonnal napirendre tűzte a csehszlovák–lengyel viszályt. Meghallgatva a két állam képviselőit, kompromisszumos döntést hozott. Új demarkációs vonalat jelölt ki. S noha Csehszlovákia számára ez az új határ kedvezőbb volt, mint az 1918-as demarkációs vonal, a döntés aláírását a csehszlovák békedelegáció vezetője, Kramař, visszautasította. Történelmi és gazdasági elvekre hivatkozva az egész területet követelte. Franciaország azonban most Lengyelország mellé állt. Természetesen nemcsak igazságszeretetből. „Amikor Lengyelországról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak azért hoztuk létre, hogy egyik legnagyobb igazságtalanságot helyrehozzuk, hanem azért is, hogy válaszfalat emeljünk Németország és Oroszország között” – jelentette ki Clemanceau.
A sziléziai ügy miatt változás következett be a csehszlovák delegáció politikájában. Amíg ugyanis Kramař a merev és győztes vezér pózában tetszelgett, Beneš a maga hajlékonyságával felismerte, hogy Csehszlovákia számára a legfontosabb Franciaország szimpátiájának visszaszerzése. Magához ragadta a tárgyalásokon a vezetést, szembeszállt a döntést visszautasító cseh politikusokkal, tudomásul vette a sziléziai kérdésben elszenvedett vereséget. Így azután a csehszlovák–jugoszláv korridor vitáját leszámítva, szinte mindenben érvényesíteni tudta eredeti elképzelését. Ebben kétségtelenül segítségére volt az a tény, hogy a Lengyelországgal való vita után Csehszlovákia és a „legyőzött államok közötti határok megállapításáról volt szó. Beneš február 5-én háromórás beszédben adta elő Csehszlovákia követeléseit. Mint mondotta, a csehek rendelkeznek leginkább ama nemzeti tulajdonságokkal, amelyek szükségesek egy állam vezetéséhez. Magyarázta a csehek történelmi jogait, s azt, hogy miért nem lehet figyelembe venni a cseh németek illetve Ausztria követeléseit. Itt ezt elsősorban közlekedési szempontokkal indokolta.
Megfeledkezvén az önrendelkezési és etnográfiai elvekről, amelyekkel Masarykkal együtt harcba indult a soknemzetiségű Monarchia ellen, hol néprajzi és történeti, hol pedig gazdasági, közlekedési és stratégiai érveket sorakoztatott fel érdekeik védelmére.
A békekonferencia eme szakaszában Lloyd George és Wilson még ragaszkodott ahhoz, hogy a határok megvonásánál lehetőleg minél kisebb idegen népcsoportok kerüljenek az új államba. „Nem lesz soha béke Európában, ha az új államokat megterheljük irredentizmussal” – hangzottak Lloyd George előrelátó szavai. Ekkor azonban már Clemanceau, illetve Franciaország álláspontja érvényesült, aki biztonsága növelése érdekében fontosnak tartotta egy erős Csehszlovákia létrehozását. Csehszlovákia győzelmében a békekonferencián nagy szerepe volt a Jugoszláviával és Romániával kialakított szoros együttműködésnek is. Noha a három állam között a tárgyalt időben még jelentős ellentétek voltak, a közös érdek ezeknél erősebbnek bizonyult. És ez a közös érdek a magyar békedelegáció követelésének visszautasítása volt. Különösen tartottak mind a hárman a népszavazásra vonatkozó magyar kéréstől.
A hadszíntéren
Beneš elérte azt is, hogy a békekonferencia nem vitatta meg a szlovák kérdést. Szerinte Szlovákia hovatartozása nem képezheti vita tárgyát. Noha Lloyd George-nak ezzel kapcsolatban voltak fenntartásai, a Tízek Tanácsa megszavazta a terület egyesítését Csehországgal. Miután a magyar kormány megtagadta a súlyos békefeltételek aláírását s kísérletet tett arra, hogy a Csehszlovákiának ítélt területeket megmentse, Prágában nemzetközi akciókat indítottak, hogy a jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező Károlyi-kormányt megbuktassák. De Károlyi távozásával, a Tanácsköztársaság kikiáltásával sem könnyebbedett helyzetük, mivel Magyarország integritásának kérdésében a Tanácsköztársaság vezetői kezdetben formailag folytatták elődeik külpolitikáját. A tartalmi változás az volt, hogy Kun Béláék a Kárpát-medence átrendeződését a nemzetközi proletárforradalom részének tekintették.
A Duna-völgyi nemzetek szocialista együttélésének megvalósítását kívánták, amely program már világnézetileg is szemben állott a csehszlovák kormánykörök elképzeléseivel. Ezért tíz nappal a Magyarország elleni román támadás után a prágai kormány is megtámadta a Tanácsköztársaságot. A háború két hónapig tartott. Megszállták Kárpátalját s kísérletet tettek arra, hogy Magyarország legjelentősebb szénmedencéjét Salgótarjánnál – amire igényt tartottak – elfoglalják.
Mint ismeretes, a magyar forradalmi kormány a csehszlovák hadsereget megállította, majd kiszorította Magyarország területéről, átlépve a demarkációs vonalat elfoglalta a többségében magyarok által lakott Kelet-Szlovákiát, majd Eperjestől északra elérte a lengyel határt. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Kun Béláék ellentámadása, valamint a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása következtében Csehszlovákia helyzete kritikussá vált. Ismét a szövetséges hatalmak segítettek. Közbelépésükre a két állam közötti hadiállapot megszűnt. 1919. június 13-án Párizsban véglegesen megállapították a Magyarország és Csehszlovákia közötti demarkációs vonalat, amely, noha Magyarországra nézve kedvezőbb volt, mint az 1918-as, mégis Kárpátalját Csehszlovákiához csatolta. (Figyelmen kívül hagyva Románia erre vonatkozó aspirációit is.) Ezzel végleg kialakultak Csehszlovákia határai. A határokat a versailles-i (1919. június 28.) a saint-germaini (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette.
Ellentmondások, feszültségek
Az új állam területe 140 508 km2. (Ebből Csehország 56 062 km2, Morvaország és Szilézia 26 808 km2, Szlovákia 49 021 km2, Kárpátalja 12 617 km2, összesen 13 612 244 lakossal. Ezek nemzetiségi megoszlását lásd poszter-mellékletünk hátoldalán.)
Hogy az új állam mennyire magán viselte évtizedekre kihatóan a létrejöttében szerepet játszott ellentmondások jegyeit, s hogy a nemzeti, társadalmi belső szintkülönbségek mennyire gyengítették az államalakulatot – az már az önálló Csehszlovákia történetéhez, külön tanulmány keretei közé tartozik.
Ádám Magda, História folyóirat (1982/45)