Bár nem olyan idők járnak mostanság, hogy magyarként nagy mellénnyel lehetne mondani bármit is a labdarúgásról úgy általában, de azért csak nem lehet szó nélkül elmenni a november 19-én játszott Gibraltár-Szlovákia „rangadó” mellett. S bár teljesen egyöntetű a szaksajtó véleménye (légyen az szlovák avagy magyar nyelvű) abban, hogy Szlovákia dupla nullás döntetlenje hatalmas „égés” a törpeállam teljesen amatőr hétvégi válogatottjával szemben, jómagam ezúttal egyetlen fél hangnyi negatív megjegyzést sem kívánok tenni a „mieink” (à la Bugár Béla) teljesítményére. A magyar-andorrai derbi feltétlenül önmérsékletre int…
Sokkal inkább a mérkőzést övező vélemények az érdekesek most számomra – különösen így a megyei választások második fordulóját megelőző, magyar kártyával játszott parti közepette. Aki esetleg megütközne azon, hogy mit keres már megint egymás mellett sport és politika, az kérdezze meg Michel Platinit, miről megy a duma a díszpáholyokban a világ vezető politikusaival…
No de vissza Gibraltárba, a brit imperializmus utolsó ékköveinek egyik legfontosabbikába. A Földközi-tenger kapujának számító nagy sziklát a görög mitológiából ismert Héraklész (egyik) oszlopával azonosítják, amelyet a jelek szerint jól megépítettek az olümposziak, ha még a szlovák ostromot is ily derekasan kiállta.
Pedig (ellen) drukkerből nem volt hiány. Igaz, a meccsen összesen négyszázan sem voltak – ez a szám töredéke annak, ahány ember például egy forgalmasabb londoni útkereszteződésben a zöld jelzésre egyszerre átkel a zebrán. Hanem a virtuális térben komoly szimpatizánsi kör verbuválódott a törpeállam „nemzeti” tizenegye mellé – nem találják ki: elsősorban is a magyar ajkúak köréből. Több, a meccs előtt olvasott előzetes vélemény átlagának tekinthető az a megállapítás, hogy „remélem, jól megszívatják a tótokat” – és akkor ez még a finomabbak közé tartozik. Ami utána jött, semmivel sem finomabb, csak az igeidő változott: „kár, hogy nem szívatták meg őket, de így is égés”.
Nos ez az, ami most egy pillanatra elgondolkodtatott: ez a mélyről jövő, spontán „gibraltárosodás”. Hogy miért is van, hogy sok-sok magyar kilencven percre gibraltárinak érzi magát, ha az ellenfél Szlovákia? És görögnek, ha az ellenfél történetesen Románia? Olyanok is, akik egyébként még a gibraltáriaknál is kevesebbet értenek a focihoz…
A kérdés természetesen költői, szükségtelen válaszolni rá, kilencvenhárom évnyi dokumentációja van ennek a „furcsa” életérzésnek.
Pedig nem így kéne lennie. Az egészséges versengést megőrizve igenis az lenne az igazi – az aranykor! – ha a magyarok, köztük a jelenlegi szlovák állam területén élő magyarokkal, őszintén tudnának örülni a szomszéd sikereinek is. Álom, ködös álom csupán, hogy egy jövőbeli szlovák-magyaron olyan hangulat legyen a meccsen, amilyen a tavalyi lengyel-ukrán közös rendezésű EB-n, azon a bizonyos emlékezetes spanyol-ír meccsen volt. Amikor ír szurkolók ezrei énekelték csapatuk 4:0-s veresége mellett egyik legszebb balladájukat – futballrajongók millióinak őszinte tiszteletét és szeretetét kiváltva ezzel. Így kellene ennek lennie szlovák-magyar viszonylatban is, mert az nem normális, hogy egy olyan régióban, melyben ennyire iszonyúan egymásra vannak utalva a nemzetek a boldogulásukat illetően, minden szinten mélyülnek az árkok. Egy-egy sportesemény és az azok körüli visszhangok ennek csupán hangos bemutatói. A bukaresti vagy a pozsonyi „pokol” ennek a beteg állapotnak a látványos tünetei.
De ez nem is lehet másként. Sok magyarral együtt mondhatom: inkább a kender tekeredjen a nyakam köré, semmint a fehér-kék-piros színű sál mindaddig, amíg:
– saját szülőföldemen másodrendű polgárnak számítok, vagy még annak se, mert az alkotmányt semmibe véve önkényesen, akaratom ellenére megfosztanak állampolgárságomtól;
– saját szülőföldemen nem használhatom mindenféle korlátozás és akadály nélkül anyanyelvem az élet valamennyi területén;
– jogszabály mondja ki háborús bűnösségem;
– az önrendelkezés helyett a nemzetközi jogi elveket is sértő módon szabdalják fel szülőföldemet a mesterséges közigazgatási beosztással, nyilvánvalóan a közösség szétaprózása céljával;
– felvidéki magyarságot tök alsónak nézik egy ocsmány kártyapartiban;
– a legfelsőbb álllami vezetők hazudnak bele szemrebbenés nélkül a televíziók kameráiba, éppen hazugsággal vádolva egy, a nemzetiségéért bántalmazott fiatal hölgyet;
– nemzetem történelmét, ahelyett, hogy a párhuzamok miatt közösen lennénk rá büszkék, menetrendszerűen lopják, hamisítják, erőszakolják.
És a sor a végtelenségig folytatható – sajnos. A változáshoz mindkét fél megfelelő hozzáállása szükséges. A magyar fél e gesztusokat már bőségesen megtette, a magyar diplomácia elmúlt negyed évszázada másról sem szólt, csak a gesztusok gyakorlásáról: elvtelen alapszerződésekről, megelőlegezett (és soha nem viszonzott) bizalomról. A Felvidéken élő magyarok részéről pedig hasonlóképpen: más, fejlett nyugat-európai államoktól s az ott élő nagy múltú kisebbségektől eltérően itt soha egyetlen bomba nem robbant, egyetlen élet nem hunyt ki, egyetlen láng nem lobbant fel a szabadságért, az autonómiáért, az alapvető jogok biztosításáért.
Épp ellenkezőleg: bármibe belementünk – bármibe – ami akár csak a leghalványabb esélyét (de legtöbbször inkább látszatát) jelenthette a békés megegyezésnek. Belementünk a közös kormányzásba, csak hogy Szlovákia megvillanthassa szebbik orcáját ország-világ előtt. Szavaztunk a kisebbik rosszra és támogattunk egy utolsó fajankót az elnökválasztáson, aki talán semmivel sem volt jobb választás, mint egykori kihívója lett volna. És most is, a csőbomba receptje helyett a közös nevezőt keressük, midőn a szlovák jelöltek támogatását hirdetjük az épp aktuális választásokon. Békés, nyugodt népség vagyunk és ez jól is van így, mert az erőszaknak semmi köze az erőhöz. Más kérdés, hogy utóbbival viszont hányadán is állunk. A lényeg mindenesetre az: ideje lenne már viszonoznia a másik félnek is e gesztusokat. Hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne így, együtt lenyomni Andorrát és Gibraltárt…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
