Hetvenöt esztendeje a Magyar Királyi Honvédség fegyverrel vette vissza Kárpátalját. Március 15-én szinte mindenki kizárólag 1848. március idusára gondol. Azonban a XX. századi magyar történelemben is volt egy dicsőséges március 15-e 1939-ben, amit a második világháború utáni kommunista államrendszer és történetírása mindinkább próbált eltorzítani és elbagatellizálni.
Hetvenöt esztendővel ezelőtti 1939. március 15-én volt, amikor a Trianonban összetákolt csehszlovák állam széthullott és eljött az idő Kárpátalja visszacsatolására. Állítólag maga gróf Teleki Pál miniszterelnök – aki egyben főcserkész is volt – mondta ekkor a Kormányzónak: ha nem tesz semmit Kárpátaljáért, akkor, ő fog a cserkészekkel oda bevonulni. Erre azonban nem volt szükség, tekintve, hogy a Magyar Királyi Honvédség 1939. március 15-18. között lefolytatott hadműveletei eredményeként magyar kézbe került Kárpátalja. A magyar törvényhozás az 1939. évi VI. törvénycikkel szentesítette Kárpátalja hazatérését.
Ezen törvénycikk a következő magasztos mondatokkal kezdődik: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy részének az 1938. év utolsó negyedében visszatérése után az 1939. év március havában immár a Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére az északkeleti Kárpátoknak az ezeréves határokkal szegélyezett területével együtt visszatért sokat szenvedett hűséges fiait.”
Felemás autonómia Kárpátalján
Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény aláírását követően Kárpátalja autonómiát kapott Csehszlovákián belül. A terület autonóm kormánya, mint a Csehszlovák-Ruténföld (Ruszinszko) kormánya, 1938. október 9-én alakult meg Bródy András vezetésével. Amikor Bródy bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez Kárpátalja függetlenségéről vagy területi hovatartozásáról, Prága azonnal 
félreállította, és helyére August Volosint nevezték ki. Időközben kihirdetésre került az első bécsi döntés és a magyar csapatok 1938. november 5-10-a között bevonultak a Felvidék déli, magyarlakta részére.
A honvédség Felvidéken állomásoztatott részei a magyar kormány november 19-ei határozata alapján megindultak volna Kárpátalja fegyveres visszafoglalására is, de ezen akciójukra a november 21-ei német és olasz tiltakozó jegyzék miatt nem kerülhetett sor. A magyar katonai vezetés elképzelése szerint a tervezett hadműveletben a lengyel és magyar szabadcsapatok – többek között a Rongyosgárda – a demoralizált csehszlovák erőkkel szemben fegyveres akciókat kezdeményeztek volna, melyekben a debreceni VI. hadtest gyorscsapatokkal megerősített részei is részt vettek volna.
A Felvidék déli részét megszálló másik három honvéd seregtest ezen támadásokat volt hivatott biztosítani. Kárpátalján 1939. január 21-én egypártrendszert vezettek be és minden településen létrehozták az Ukrán Nemzeti Egységpártot, amelynek német segédlettel szervezett, fekete egyeninget viselő fegyveres csapata volt a kétes hírnevet szerzett Szics-gárda, amely terrorcselekményeket hajtott végre a kárpátaljai magyarok, csehek és zsidók ellen.
A térségben lévő – 1938. december 1-jén hivatalosan feloszlatott – Rongyosgárda tagjai több ízben is harcba keveredtek a csehszlovák reguláris erőkkel. A november 21-i nagyszöllősi akciójukat követően 1939. január 6-án Munkács védelmében vettek részt. A két incidensben a Rongyosgárda mintegy 52 halottat és 380 foglyot vesztett.
Lengyel-magyar közös határ Kárpátalján
A Führer a szlovák és a ruszin szeparatizmusban lelte meg az utolsó eszközt, amellyel Csehszlovákiát véglegesen eltűntetheti a térképről. A csehszlovák válságot jól érzékelő magyar kormány március 10-én döntött arról, hogy Kárpátalját visszafoglalja. Két nap múlva Sztójay Döme berlini követen keresztül érkezett az a hír, amely szerint Csehszlovákia hamarosan szétesik.
Németország el fogja ismerni az új szlovák államot, de a ruszin állam esetében ezzel még 24 órát vár, addig Magyarország rendezheti a kárpátaljai kérdést.
Március 14-én Pozsonyban Josef Tiso kikiáltotta Szlovákia függetlenségét, amelyet a németek még aznap sietve elismertek.
Másnap, március 15-én Huszton Volosin proklamálta a Kárpát-Ukrajnai Köztársaság (Podkarpatszka Rusz) függetlenségét, a Wehrmacht bevonult Csehországba, amelyet Cseh-Morva Protektorátus néven csatolt a Harmadik Birodalomhoz.
Miután a csehszlovák állam szétesése következtében a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze visszacsatolhatóvá vált, a honvédség csapatai március 15-én megkezdték önálló vállalkozásukat a kérdéses területek elfoglalására. Az előkészületek nélkül, zömében február 1-je óta szolgáló újoncokkal végrehajtott vállalkozás egyáltalán nem volt kockázatmentes.
A hadműveletben a Kárpát-csoport parancsnokságnak átnevezett kassai VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt elsősorban az 1. és 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizó dandár, a VIII. hadtest ungvári 24. gyalogezrede, valamint e hadtest területén állomásozó határvadász- és kerékpáros zászlóaljak vettek részt. Néhány dunántúli seregtestet is mozgósítottak – ezek a 8., 9. és 11. gyalogdandárok voltak – , hogy azok majd Kárpátalján csatlakozzanak az előrenyomuló ún. gyorsan mozgó (huszár, kerékpáros, gépkocsizó, páncélos) alakulatokhoz.
A hadműveletek március 15-én, a hajnali órákban kezdődtek meg, amikor a gyorscsapatok Ungvárnál, a Tisza völgyében és Munkács körzetében benyomultak Kárpátaljára. Az időközben mozgósított szegedi V. és debreceni VI. hadtest Románia, míg a székesfehérvári II. és miskolci VII. hadtest alakulatai Szlovákia felé biztosították az országhatárokat. A hivatalosan feloszlatott csehszlovák hadsereg Prchala tábornok vezetésével visszavonuló alakulatai nem tanúsítottak ellenállást, viszont a Volosin-féle Szics-gárda annál inkább.
Az első nap magyar kézbe került Szolyva és Nagyszöllős, március 16-án Huszt és Técső, majd március 17-én Kőrösmező. A Vereckei-hágót március 16-án, az Uzsoki-hágót pedig másnap vették birtokba a magyar csapatok. A Vereckéhez kijutó honvédek ünnepélyes fogadtatásban részesültek, ugyanis az ottani lengyel határőrök díszkapuval, lengyel és magyar zászlókkal és sóval-kenyérrel fogadták őket. A hadműveletekben résztvevő csapatok végül április közepén tértek vissza békehelyőrségeikbe.
A március 15-18. közötti harcok magyar vesztesége 37 hősi halott 114 sebesült volt. A huszárok és a „gumihuszárok” – azaz a kerékpárosok – mellett főként a 24-es határvadászok verekedtek derekasan. Az említett határvadászok 1940 őszétől a háromszéki Kézdivásárhelyen állomásoztak és az 1941. március 15-i ünnepségen Krisanich Andor alezredes, zászlóaljparancsnok így emlékezett vissza a kárpátaljai hadműveletekre: „A zászlóalj Beregszászon, béke állomáshelyén, március 14-én, este kapja a távirati parancsot, hogy másnap, azaz 15-én, a cseh határon áttörve, vegye birtokába Nagyszőllőst.
A zászlóalj békelétszámon – soraiban 80%-ban hat- és kéthetes újoncokkal, a kapott feladatot, magyaros virtussal végrehajtott támadással fényesen megoldotta és még e napon délután fél három órakor a lakosság örömujjongása közepette elfoglalta Nagyszőllőst és ezzel kaput nyitott a Felvidék további felszabadítására.
A zászlóalj ennek során március 16-án elfoglalta Husztot, majd a továbbiakban az ezeréves és trianoni oláh határon 320 km-es kiterjedésben látta el a határvédelmet. Szám szerint 36 községet szabadított fel a mi zászlóaljunk, többé-kevésbé harc árán a cseh uralom alól. Az eredményes harcoknak véráldozatai is voltak. 24 hősi halottja és ugyanennyi sebesültje volt a zászlóaljnak a kárpátaljai harcokban. Amikor e napon hálás szívvel és kegyelettel gondolunk hős bajtársainkra, akik életüket és vérüket adták a szent ügyért (…)”
Szlovák-magyar légi háború
A balszárnyon előrenyomuló honvéd seregtestek az Ung völgyének biztosítása, valamint a természetes határ kialakítása érdekében március 23-án behatoltak az alakuló szlovák állam területére, átlépvén a korábbi szlovák-ruszin belső határt. Berlin azonnal tiltakozott, s a magyar katonai vezetés másnap Kelen-Végaszó vonalában megállította a csapatok előretörését. A levegőben viszont ekkor kezdődtek el az összetűzések.
A szlovák légierő március 23-án magyar gépesített alakulatokat támadott meg Szobráncnál, melyek légvédelme két vadászgépet leszedett. Másnap az Ungvárról felszálló magyar 1/1. vadászszázad CR-32 vadászgépei Szobránc-Nagymihály térségében – saját veszteség nélkül – kilenc szlovák vadászgépet lelőttek és egyet súlyosan megrongáltak.
A Debrecenből startoló 3/4. és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel Igló, a bombázókat kísérő 1/2. vadászszázad C-32-esei pedig Zsebes repülőterét támadták. A légi harcok során a szlovákok tizenhat gépet vesztettek el a levegőben és tizet a földön. Március 26-án aztán német nyomásra beszüntették a további ellenségeskedést. Magyarország és Szlovákia március 31-én aláírta a kétoldalú határszerződést, amellyel Szlovákia elismerte az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását.
Ekkor – hivatalosan is – 12.171 km² és 670.000 fő tért vissza a Magyar Királysághoz. Kárpátalja lakosságának csupán 12,7 %-a volt magyar, a jelentős többséget – az 1918 őszéig – a „leghűségesebb nemzetiség”, a ruszin etnikum jelentette. A kezdeti katonai közigazgatást 1939 nyarától a polgári közigazgatás váltotta fel, melynek első vezetője báró Perényi Zsigmond kormányzói biztos volt. Történelmi tény, hogy a Magyar Királyság Szlovákia viszonyát alapvetően a területi konfliktus határozta meg a későbbiekben.
Hitler több alkalommal, mindkét félnek utalt az első bécsi döntés felülvizsgálatára, annak a félnek a javára, akivel éppen tárgyalt. Az biztos, hogy a Führernek ezzel egyetlen célja volt, vagyis a politikai revolverezés ezen eszközével élve rábírja mindkét államot arra, hogy a Harmadik Birodalom érdekeinek megfelelően vegye ki részét a háborúból.
A mai ukrajnai helyzet ismeretének birtokában akár párhozamot is vonhatnánk a hetvenöt esztendővel ezelőtti és a mostani események között. Az biztos, 1939-ben a Kormányzó és miniszterelnöke mögött ott állott a Magyar Királyi Honvédség és a csonkaország teljes lakossága.
2014-ben már jóval szomorúbb mérleget állapíthatunk meg, hiszen amit a második világháborút követő kommunista éra elkezdett, azt a rendszerváltozás utáni időszak befejezni látszik, vagyis az anyaországi magyarságtudat szinte teljesen elsorvadt.
Az elmúlt negyedszázad magyar külpolitikai téren elhibázott lépések sorozata volt, elegendő, ha csak arra gondolunk, Románia kivételével gyakorlatilag széthullottak a körülöttünk lévő trianoni államok és mi nem tettünk komoly lépéseket a trianoni határokon kívüli magyarokért. Bár a magyar állampolgárság megadása jelentős momentum volt az elszakított magyarság számára, félő, hogy a magyar kormány megelégszik a „szellemi nemzetegyesítés” tényével, és ezzel betetőzi a trianoni diktátumot, vagyis lemond arról a lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarságot a valóságban is újból egy államba tömörítse.
S ami még nem elhanyagolandó tény: hetvenöt esztendővel ezelőtt ütőképes hadserege volt a Magyar Királyságnak, ma már csak NATO-kompatibilis haderőnk van.
Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma
