Március 15-én Dunaszerdahelyen adták át az Ex Libris Díjakat. Balázs F. Attila díjazottat Kulcsár Ferenc méltatta. Alább olvasható a laudáció.
Kazinczy Ferenc óta tudjuk, hogy a nyelv ápolása, a nemzeti literatúra gyarapítása egyet jelent az európaisághoz, a legműveltebb nemzetekhez való kapcsolódással, ebből pedig egyenesen ered, hogy kultúránkat és nyelvünket szívünkkel együtt a magasba kell emelnünk, mert ő a mi felnevelőnk és megtartónk, minden időben.
S megfordítva is igaz: maga a nyelv, az anyaszó, a létnek, létünknek ez a meleget adó otthona az ember gondviselője és legvégső hazája. Mi, akik itt vagyunk, kitüntetett és ünnepelt barátunkkal, Balázs F. Attilával együtt tudjuk, hogy a magyar irodalom az elmúlt évszázadok alatt – Sütő Andrást parafrazálva – felnégyelteket, karóba húzottakat, akasztottakat, vasszögekkel veretett Jézust siratott; hazának, jobbágynak sorsán kesergett; tatárjárást, törökdúlást, Habsburgot, germán és szláv elnyomást átkozott; s még Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Petőfi Sándort is megsebzett katonaként szorította magához; majd 1848-at, 1956-ot ölelt át szerelmetesen; e nyelven kérte Kölcsey Ferenc a Teremtőt, hogy áldja meg nemzetünket, Vörösmarty Mihály meg bennünket kért e nyelven, hogy legyünk rendületlenül hűek a nemzethez; s még Arany János pásztortüze is e nyelv által ég a túlvilági őszi éjszakákon, őrizve drága halottainkat. Szóval e mindig feltámadó nyelv kezdettől a megtartónk, nemzetünk történelmét kezdettől a redőnyeiben hordozó: mindenesünk az ég alatt, a hajnaltalan virrasztások piros szemű pesztonkájaként, vagy ahogy Pilinszky János mondta: sírig hű cselédlányként.
Mindezt azért idéztem fel, mert Balázs F. Attila személyében a Magyar Művészetért díj átadása alkalmából KÖLTŐT köszöntünk, olyan Kárpát-medencei magyar költőt, akinek írásművészete Erdélyben csírázott ki és a Felvidéken szökött szárba, mintegy húsz verseskönyv és prózakötet alakjában. Olyan költőt és írót köszöntünk, aki belső szenvedéllyel „egyre az elveszni, elmerülni akaró szót, az Igét menti, aki felfedezni és megélni akarja a létet, a teljes életet, s azon túl a lelket is, mert tudja, hogy az Út, amelyen az Ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az Ember.
De Balázs F. Attila nemcsak költő és író, hanem – a magyar kultúra mindeneseként –MŰFORDÍTÓ és KÖNYVKIADÓ is. Mintha kimondatlanul is Márai Sándor gondolataihoz igazítaná tetteit, miszerint honfoglaló őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek, s a költőknek, íróknak, a Könyveknek, a könyvekbe menekített szavaknak kellett a legelőkből hazát, otthont teremteniük. Mert a magyar írók mindig tudták, hogy a szlávok és a germánok között egyetlen igazi otthonunk van: a könyvekbe menekített magyar nyelv. Minden más minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra kellett köszörülni, hogy szikrát vessen. A Könyv, a Szó hiányában értelmetlen maradt volna minden a magyar számára, és értelmetlen maradt volna ő is a világ számára. Ezért – is – alapította meg ünnepeltünk jó húsz évvel ezelőtt – külső és belső indíttatásból – az AB-ART kiadót, s e két évtized alatt mintegy hatszáz könyvet istápolt, felvonultatva a Legszebb versek sorozatban a kortárs magyar líra színe-javát, a Kortárs költők sorozatban Kelet-Közép-Európa költőit, a Start sorozatban s a Szőrös Kő című folyóirat hasábjain pedig két írónemzedéket indítva el.
Jó, ha Attilával együtt tudatosítjuk, hogy a nemzet az irodalommal kezdődik. Ezért íróinknak minden időben, sürgősen, írniuk kellett, írniuk, olvasniuk és más kultúrák irodalmát FORDÍTANIUK. Ezért bontotta ki az idegen nyelv sziklabörtönéből Károlyi Gáspár Isten levelét, a Bibliát, hogy azt se idő, se rozsda ne emészthesse meg, s ezért surrant be a „világirodalom úri társaságába frakkos zsebtolvajként” Kosztolányi Dezső, hogy fordítás közben folyton elcsenjen valamit a magyar nyelv számára. Ezt teszi az ő szellemi utódjuk, a számos nemzetközi díj tulajdonosa, a Magyar PEN Club, az osztrák Grenzenlose Literatur és a kolozsvári Dellart alelnöke, Balázs F. Attila is, román, spanyol és portugál költők verseinek magyar nyelvre történő tolmácsolása során.
Megérdemelné a békés halált minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol – mondja Pilinszky János. Persze, mondjuk. De mi – értelemszerűen – fordítsuk most meg eme tengermély gondolatot, s mondjuk azt: megérdemelné a békés, alkotó életet az, aki könyveket gondoz, verseket ír és tolmácsol, hozzájárulva az otthon, a haza s a népek együttélésének elmélyítéséhez.
Felvidék.ma, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44619″}
