Alábbiakban Samu Istvánnak, az MKP országos elnöksége tagjának beszédét tesszük közzé, amely elhangzott Szímőn, június 4-én, a nemzeti összetartozás napján rendezett megemlékezésen.
Tisztelt Szímőiek! Egybegyűltek! Emlékezők! Tisztelt Polgármester úr! Áldozatok!
Nem véletlen az utolsó megszólítás kedves nemzettársaim, barátaim. Áldozatok vagy bűnösök vagyunk 94 év elteltével? Olyan kérdés ez, amely közösségünk, a felvidéki magyarság belső lelki vívódását tükrözi kimondatlanul, Trianon óta! Mert sajnos 94 év elteltével a közösségünk nem csak politikailag megosztott, hanem lelkileg is. Bűnösnek érzi magát az, aki megpróbálja Trianon emlékét teherként és a mi bűnünkként való fizetségként értelmezni. Fizetségként, amely szerinte valahol jogos és jó lenne már elfelejteni, nem beszélni róla, elfogadni sorscsapásunkat, amely „biztosan megérdemelt” és ennek egyik útja, hogy szlovák állampolgárként Szlovákiát tekinti hazájának, és szlovákiai magyarként úgy akar gondolkodni, hogy a közösségére bélyeget mérő szlovák társadalom jó hazafiként tekintsen reá, lépcsőzetesen elfelejtve akár nemzeti kulturális – történelmi – közjogi kötödéseit.
Nekik segítséget nyújtanék Duray Miklós gondolatival: -„ Az állam még nem haza: szervezési körlet. Az ország szerves történelmi egység. Ha nem szerves: tákolmány.
A haza mindettől sokkal több: érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári egyenrangúság a nemzet sorsával való azonosulás és az emberi lét végéig viselt kötelezettség. Ettől Szlovákia nagyon távol van, tehát aki nem érzi hazájának közülünk az nem beteg, nem nacionalista, nem irredenta, hanem ÁLDOZAT! Trianon áldozata!
Az a szlovákiai magyar, aki az asszimilációt választja tudatosan, vagy csak rosszul értelmezi az alkalmazkodást, magát lelke mélyén bűnösnek érzi, számára a sors mérte ránk e katasztrófát, amelyet a történelmi szerepünkért megérdemeltünk. Ez a bűnösség érzése a magyarságáért egy tudathasadás, amely Trianonnal kezdődött.
Ma azok emlékeznek itt, és szerte a Kárpát-medencében, akik magukat és közösségüket áldozatnak tartják. Trianon nekik, nekünk nem azért fáj, mert az I. világháború vereségét zárja le, és Magyarországot vesztes államként, országként könyveli el, hanem a világháborút lezáró békediktátum a magyar nemzetet csonkította meg. A darabolás fantomfájásokat okoz az új generációknak is, sok esetben nem is tudják miért, csak amikor magyarságuk őszinte, naiv vállalás kapcsán a megbízhatatlanság érzése tapad rájuk a többségi társadalom részéről. Szóval a fájdalom érzete az áldozatok ismérve, ezért vagyunk itt ma mi, minden áldozatok!
Az áldozatoknak pedig joguk van a lelki öngyógyításra, vagyis a nemzet egységének helyreállítására, az identitásuk egészséges megerősítésére, joguk van jogorvoslatra, vagy legalábbis a helyreigazításokra, és főleg a megértésre!
Ezért született meg a nemzeti összetartozás napja, amely nemzetközösségünk sebeit gyógyítani kívánja, hogy egészséges, egységben gondolkodó új generáció nemzetközössége következzen utánunk, akiknek a Trianon és a határok csak történelmi emlékké fakul. Magyarságunkért nem szabad, hogy bűntudat terheljen minket, a Trianonért pedig szégyelljék magukat azok, akik így vagy úgy, de nap mint nap legitimizálják!
Lassan az áldozati helyzetünk kiinduló pontjává válik megerősödésünknek, ehhez adjon erőt nekünk a magasságos. Mert ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?
Isten áldd meg a Magyart!
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46206,46186,46205,46183″}
