Máté László június 28-án, szombaton mutatta be legújabb kötetét, melynek címe: Nagyapám Isonzón. Ez a nagyapa tragikus története, akit szintén Máté Lászlónak hívtak. A Csemadok kassai székházában a szokásos törzsközönség gyűlt össze. Az érdeklődőket első világháborús vidám katonadalok fogadták, azonban a valóság nemsokára sokkal de sokkal szomorúbb lett. A bemutatót Kövesdi Szabó Mária színművész néhány szavalata tette ünnepélyesebbé.
Prof. Dr. Fodor János, az Óbudai Egyetem rektora mielőtt a könyvről beszélt volna, bemutatta az általa vezetett intézményt, mely elsősorban mérnöki képzést biztosít. Egyetemük sokat tesz a határon túli magyarokért. Ahhoz hogy megmaradjon és boldoguljon, kell a magyar nyelvű oktatás. Szabadkán tanár mesterképzést indítottak. Az akkor indult diákok most fogják kézhez venni diplomájukat, s így otthon maradnak. Idén ősszel kiterjesztik az oktatást Székelyudvarhelyre is. Szlovákiában egyelőre nincs ilyen képzés, de szakembereik a Selye Egyetemen oktatnak és segítik az akkreditációk megszerzését. Tavaly ősszel volt egy új, még soha nem látott kezdeményezésük a Kárpát-Medencében. Kihasználva a kor lehetőségeit, hat helyszínen egyszerre internettel összekövetve egyidőben tartották meg a tanévnyitót. „Mindannyiunk kötelessége, hogy megőrizzük magyarságunkat” – szögezte le. Illyés Gyulára hivatkozott. Ennek érdekében próbálnak tenni. Ugyanakkor igyekeznek ébren tartani a nemzeti emlékezetet. Ehhez járul hozzá Máté László könyve. Tartalmáról nem kívánt beszélni, de a személyes vallomás hiteles, sokféleképpen ható mű. Kassára eljött az a kis csapat – mondotta -, amely dolgozott a könyv megszületésén. A rektor köszönetet mondott, hogy segíthettek.
A szavalat után Máté László következett. Szilice, Kassa, Budapest, Bécs, Lubljana, Nová Gorica, Tolmin, Klavže… – ezek a könyv helyszínei. Köszönetet mondott azért, hogy egy kánikulai hétvégén ennyien jöttek össze. Amikor Fábry Zoltán levelezését kutatta, kezébe kerültek az általa a frontról írt levelezőlapok. A kezdeti hangulat optimista volt. Még Fábry is így látta. „Győzünk és hazamegyünk” – gondolták általában az emberek. Ám később, amikor a háború elhúzódott, megváltozott a légkör. Doberdó és Isonzó százezreket darált le. Fábrynak is megroggyant az egészsége. De a stószi levegő megmentette. Máté nagyapja szálkás betűit olvasgatta a tábori levelezőlapokon. Tolmin Szlovénia legnyugatibb városa. Maga a táj környezet lenyűgöző. 100.000 magyar katona van ott eltemetve.
A szerző gyermekkora nagyapja hiányával indult. Az egyik visszajött, de fiatalon meghalt. Apai nagyapját csak a levelek és beszélgetések révén ismerhette. A háborúból visszaérkezettek is állandóan Galíciáról, Isonzóról, a srapnelek süvítéséről beszéltek. Ez megmozgatta a fantáziáját, de nem tudta elképzelni, hová került az ő nagyapja. Amikor már többet tudott a világról, térképeken igyekezte keresni a helyszíneket. Eléggé nehezen tájékozódott, inkább az első világháborúról szóló könyveket olvasta. Meg akarta érteni, hogyan került az ő nagyapja és másoké is erre a sorsra. Szilicéről már szólt egy kis monográfiában. A gömöri községről a fennsíkon, 500-600 méterrel a tengerszint fölött, ahol keményen kellett dolgozni. Az ott élő emberek nagy szeretetben tartották településüket. Nagyapja levelezőlapjairól aggodalom szól a család, az állatok miatt, hiszen azokon múlott a család élete. Egy egyszerű baka felveti, mi lesz az országgal családdal, jövővel. Halála után született meg Máté László édesapja. Apai nagyanyja 28 éves korában négy gyerekkel özvegyen maradt. Jött a jegyrendszer, az impériumváltás, Szilice új ország területére került. Hogyan próbáltak ezek között a körülmények között létezni? Sokan rokkantan jöttek vissza. Fél kézzel, fél lábbal, tüdővésszel tengették az életüket. De ezeknek az embereknek a második világháborút is túl kellett élniük. Talpuk alól kihúzták a talajt. Be kellett lépni a szövetkezetbe. Kemény sors. Két háború után jött az üldöztetés. A deportálás, a reszlovakizáció…
Különböző helyeken kutatott. Budapesten és Bécsben, természetesen az interneten is. Sokan segítették munkáját, hogy nem áll módjában mindenkit felsorolni. Reméli, ez a könyv ösztönözni fogja az embereket, dolgozzák föl családjuk erre vonatkozó történtét és tegyék közzé.
A Kelet-szlovákiai Múzeumban most nyílt meg egy kiállítás az első viágháborúról. 58 család adott kölcsön dokumentumokat. De a mi szempontunkból a tárlat kisajátító történelemszemlélete elszomorító. Szlovák utóneveket használnak.
Amikor sikerült kideríteni, hogy Máté László hol esett el, meg kellett keresni a helyet, ahol el van temetve. Kegyeleti ajándék hogy hetven éves kora után oda eljuthatott. Ez a keresés sok-sok érdekes helyzetet teremtett. Kapcsolatba lépett a lendvai Magyar Intézettel. A lubljanai (a kortársak Laibachként ismerték) szlovák nagykövetség nagyon készségesen segített. Így alapítványokhoz és múzeumokhoz fordulhatott. Szlovéniában érezhető, az osztrák, olasz, szlovák kultúra találkozása. Osztrákos a légkör. A helyiek végtelenül készségesek és kedvesek voltak. Miután 30-40 alagúton áthajtott útban a sírhely felé, némi késésben voltak. Megszólal a telefon, várják őket, mi történt? Sűrűn szakadt az eső. Szemben velünk monarchiabeli ruhában szalutált egy személy. Így fogadták őket. Lelja, egy kedves hölgy, olyan spontán vendéglátást rendezett csapatuknak, mely mesébe illő. Az emberek együtt éreznek azokkal, akik oda járnak.
A kormány által támogatott alapítványok kezelik a temetőket. Felső Isonzón 160 katonai temető található, melyeket gondoznak. 1915-16-ban a katonák saját elesett bajtársaiknak gyönyörű emlékművet emeltek. A terület akkor Olaszországhoz tartozott és feltételezhető volt, hogy lebontják, amikor a területet elcsatolták. Nem úgy történt. Nem mindenütt volt barbár szokás az emlékművek elpusztítása.
Mért ilyen profán a kötet címe? Mert lehetett volna poétikusabb is. „Az én nagyapám nemcsak ott harcolt, hanem ott is van. Családunknak a klavžei temetőhöz köze van. Szilice és Podmelec nagyapámon keresztül is kapcsolatban áll.” – mondotta.
Az Alpok lába alatti vidék gyönyörű. Két múzeum is ezzel a szörnyűséggel foglalkozik. Rettenetes, amikor ilyen kis területen a két fél csak azzal törődik, hogy a másikat elpusztítsa, hogy ő megmaradjon. Az Isonzón 12 csata zajlott. Az 5. volt a legvéresebb, amikor nagyapja elesett. Az utolsó a caporettói áttöréssel (Kobarid, Karfreit) ért véget. A Monarchia csapatai nem saját területen állomásoztak a háború végén, az országot mégis lekaszabolták.
Tegyük hozzá, az Osztrák Magyar Monarchia több mint 550.000, Olaszország egy millió katonát veszített 1915 júniusa és 1917 szeptembere között az isonzoi csatákban! A folyó neve szlovénül Soča, németül Sontig.
Máté köszönetet mondott az Óbudai Egyetemnek, mert hónapokkal ezelőtt nem is merte remélni, hogy könyve megjelenik. Köszönetet mondott a Kassai Polgári Körnek és a Csemadoknak segítségükért. Az alapítványok visszautasították, mert nem jogi személy. Már a korábbi rektor is mindent megtett annak érdekében, hogy a kötet napvilágot lásson. Ez egy csepp a tengerben. Egy nép sorsa egy családon keresztül. Mi is felelősek vagyunk nagyapáinkért, szüleinkért, akiket a tisztesség a szülőföld és anyanyelv szeretete jellemzett. A kultúrához való ragaszkodás megkérdőjelezhetetlen volt. Ma devalválódnak ezek az értéket.
Szilicéről, e kis faluból 39-en estek el a frontokon és még hányan lettek rokkantak! Ez a háború a férfi lakosságot letarolta. Ezt kell megismerni és tovább adni. Elmenni és megismerni a helyet, ahol száz évvel ezelőtt életüket áldozták. Ők azzal mentek harcba, hogy országunkat meg kell védeni. De ez nem sikerült. Elveszítettük területeinket, lakosságunkat…
Kolár Péter, a Csemadok Városi választmányának elnöke elmondta, szívszorító kötetről van szó, mely három részből áll. Az első a nagyapa története, a második az isonzói utazást foglalja össze, a harmadik a tábori levelezőlapok üzenete.
Sok mindent nem tudatosítunk – folytatta Kolár. – Kevés a lehetőség, hogy ilyen kiadványok megjelenjenek. A Csemadok 65 éves tevékenységéről szeretnének egy kötetet kiadni, mely bemutatná, min ment át a felvidéki magyarság. „Hogyan épültek le szervezeteink, hogyan próbáltunk tenni ellene. Sajnos, nem találunk megértést, nincs fogadókészség.” Így egyelőre a kötettel várni kell.
Máté rózsaszirmokkal avatta föl a könyvét és háborús emléket is magával hozott. Egy művészileg megmunkált töltényhüvelyt.
A kötetet elsőként a 97 éves Béres József vehette át, aki a jelenlevők közül egyedüliként már élt abban az időszakban.
Ezután a kötetlen beszélgetések során, Szaszák György és Duncsák Mária szintén családi történeteket elevenítettek föl a Nagy Háborúval kapcsolatosan.
Amikor a szerző első kötetét bemutatta, kijelentette, többet nem fog írni. Azután most napvilágot látott negyedik munkája. Most is azt mondta, ez az utolsó. Így kíváncsian várjuk a következő hármat!
Az eseményről készlült képeket megtekinthetik a Képgalériánkban.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
Hosszú adatgyűjtés/tanulmányozás után nagy gonddal papírra vetett gondolatokat tartalmaz Máté László párját ritkítóan egyedi könyve, melyben örökéletű „fejfát” állít az I. világháború olasz frontján, az isonzói harcokban hősi halált halt szilicei Máté László nagyapjának.
A négy gyermeket hátra és parancskényszerrel magára hagyott Nagyapja egyéni sorsának ecsetelésén keresztül bemutatja a kort, a többszázezer háború mészárszékére kényszerített ember, valamint egy falu Szilice, egy megye Gömör, egy ország Magyarország és végül egy monarchia az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát.
A 161 oldalnyi könyv öt nagy fejezetre tagolódik: I. Nagyapám és családja, II. Utazás Isonzóra, III. Tábori levelezőlapok, IV. Szlovák nyelvű összegzés, V. Dokumentumok, fotók.
Az első fejezet a legterjedelmesebb. Itt részletesen bemutatja a Máté család, és Szilice falu társadalmi, gazdasági, politikai és művelődés-kulturális életét, visszanyúlva egészen az 1858-ban született dédnagyapjáig, aki ugyancsak a László nevet viselte. A család sorsának ecsetelésén keresztül képet nyerünk egy gömöri fennsíki falu különösen nehéz mindennapjairól, a fennmaradásért folytatott küzdelméről. Arra is jut figyelme és annak is emléket állít, hogy milyen csodálattal/tisztelettel fogadták az 1910-es még „béke években” Kodály Zoltán tanárt, népzene gyűjtőt, aki azóta már a világismerté vált, a fennsík alatti Sajó völgyi Szalócon felgyűjtött dal zenéjéhez/dallamához , a „Felszántom a császár udvarát”-hoz a szöveget itt, Szilicén találta meg. Az idősebbek emlékezetében a mai napig él, és büszkék rá. ( Megj. Az „Isten veled Szilice föld…” , a 21. oldalon közölt dalt az 1952-es gyűjtésünk alkalmával az akkor 68 éves Bokros János énekelte Ág Tibornak , lásd: Édes anyám rózsa fája… c. könyvében, 54. old.) Majd elvezeti az olvasót az első világháború kirobbanásáig, a falu férfiainak hadba szólításáig. Nagyapját több falubelivel -, akikről ugyancsak szól, amíg a sorsukat követni tudja – Olaszországba, az isonzói borzalmas hadszíntérre vitték, ahol 1916-ban egy támadás alkalmával életét vesztette. „…az összesen tizenkét isonzói (1915-17) nagy csatákban /…/ a sokszor mészárlásokig fajult ütközetekben nagyok voltak a veszteségek. A Monarchia részéről kb. 500.000 halott, sebesült és eltűnt”. A nagy ütközetek részletes ismertetésével párhuzamosan leírja a falu sorsát, a férfilakosság fokozatos elvesztésével a mezőgazdasági munkák elvégzésének napról-napra nehezebbé válását, az egyre erősödő nyomort. Szilicéről 38-an maradtak holtan az első világháború harcterein és sokan megnyomorítva jöttek haza. Fényképen mutatja be az elesetteknek a református templomban elhelyezett emléktáblán olvasható névsorát. De rámutat arra is, hogy a „világégés” sem mosta el a hagyományokhoz, a valláshoz, a kultúrához, az iskolához ragaszkodásukat. E területen még a második háború után is gyorsan magukra találtak. A kultúra területén befogadók is voltak, de erősen ragaszkodtak a saját hagyományaikhoz is. Azt tartották, hogy annál jobb, ha minél többen megismerik. Minden korban szívesen fogadták a hazai néprajzkutatókat, Ág Tibort, Hemerka Olgát, Quittner Jánost, Méry Margitot, e sorok íróját, meg sok másokat, de az anyaországiak előtt is szívesen megnyilatkoztak, így lett barátjuk Martin György, Pesovár Ernő, Kiss Lajos, Olsvai Imre tánc és dalkutató, de még a nagy irodalmár Czine Mihály is azzá vált.
Értékes, főleg a Kárpát medence nyugati részét és Olaszország északi részét érintő helyzetképet rajzol meg Az utazás Isonzóra… második terjedelmes fejezetben. Olvasmányosan leírja nagyapa sírjának/nyughelyének felkutatása körüli bonyodalmakat, eseményeket. Tényszerűen közli a hazai és a magyarországi hivatalok immel-ámmali segítő szándékát, ezért akár vádló panasznak is felfogható a summás megállapítása:…”Meggyőződésem volt, és a mai napig az is marad, hogy ha egy állami intézmény munkatársához (netán vezetőjéhez) fordul az elesett leszármazottja, aki az ország valamikori katonájaként életét áldozta, az egy minimális eligazítást mindenképpen megérdemel”. Ellenkezőleg csak dicsérő szavakkal tud szólni a szlovén és az olaszországi, valamint tolmini helyi segítőkről, a szlovák nagykövetasszonyról és az útjára is elkísérő Malasics barátjáról. Megtudhatjuk, hogy a volt ellenséges országban milyen gondos odafigyeléssel ápolják az 1914-18-as háborúban elesett ellenséges katonák sírjait, a sírkerteket, a temetőkben található emlékműveket, pedig csak az alsó isonzói területen van belőlük vagy 170….”Az emlékmű közel száz éve áll, miközben a terület egy negyedszázadon át olasz fennhatóság alá tartozott/…/És még valami, az emlékmű előterében tulipán erdő van, de micsoda tulipánok. Még a hollandok is megirigyelhetnék őket”, állapítja meg a Most na Soči-ban, az isinzói csatákban 1917-ben Ostrák-Magyar hősi halottak tiszteletére emelt emlékműnél. Szól a gondosan elkészített múzeumi tárlatokról, az eseményeket feldolgozó irodalomról, pl. a …”Tolmini hídfő II. c. könyvben több mint húszezer elesett katona neve, köztük Kecsőből és Páskaházáról is, a környékbeli községekről valók is találhatók”. Bőségesen jellemzi az utazás közben látott vidéket, az egyszerű emberek barátságát, tehát úti leírást is ad. Végül tanulságlevonó összegzéssel zárja le ezt a fejezetet is.
Nagyon értékes részét jelentik a könyvnek a III., IV., és V. részben található levél-dokumentumok, a szlovák nyelvű összefoglaló, a korabeli és a jelenlegi állapotokat ábrázoló fényképek. Az egy levél és pár katonai levelező lap, amelyek megmaradt a családi hagyatékban mindent elmond a háború megnyomorította korról, a falutársadalomról, a családról, és az egyének életváltozásiról, nyomorúságáról.
A szlovák nyelvű tömör összegzés hűen és sikeresen tolmácsolja a könyvet, és ez nagy jelentőséggel bír, mert a duális monarchia hadseregében a Magyar Királyság területén lakó szlovák nemzetiségűek is nagy számban szolgáltak. Éppen ezért nehezen érthető a szlovák kormány csúcsvezetői által 2010. november 11-én a tolminkai temetőben leleplezett, a jelenlegi SzK által felállíttatott emlékmű felirata…”Na pamiatku všetkých slovenských vojakov/…/ktorí v rokoch 1915 – 1917 padli v bojoch na Sočskom fronte”. Szegény további magyar, vagy más nemzetiséghez tartózó katonák, akik az akkori Magyar Királyság Felső Magyarország-i területéről /ma Szlovákia/együtt szolgáltak a szlovákokkal, azokra az emlékmű nem vonatkozik, csak a halál vonatkozott rájuk is. Ennyire aljas tud lenni az elvakult nacionalizmus?!? No coment!
A tárgyalt, és a jelenkort ábrázoló fényképek tökéletesen lefedik a könyvben leírtakat. Bemutatják a nevezettet, a felkutatásban részt vett személyeket, a vidéket, az Isonzó folyó és völgy kies tájait, az emlékhelyeket, az emlékműveket, a temetőt, a katonaélet és -kórház eseményeit, az otthon maradottakat. A közölt térképrészek a helyszínt, a frontvonalak elhelyezkedését ábrázolják.
Az egész könyvön átsugárzik a köszönet. A köszönet a munka előkészítését, a kézirat előkészítését, az öreg fényképek közölhetővé tételét segítők felé, és végül a kutatást a sírhelyek megtalálását elősegítő ismerősök és ismeretlenek felé.
A könyv magánkiadásban az Óbudai Egyetem közreműködésével készült. Ajánlom minden Kárpát medenceinek, magyarnak és nem magyarnak, de egyáltalán minden embernek, mert a könyv mindenkit érint.
Zárom soraimat az író a könyv hátsó borítóján közölt gondolatával, nagyapám …”arra sohasem gondolt, hogy elszakadhat szülőfalujától,templomától, különösen pedig családjától, három gyermekétől/…/Amikor a háború váratlanul kiszakította szülőhelyéről, akkor tudatosodott legnagyobb óhaja, viszontlátni a szülőhely templomtornyát,szülőfaluját és benne szeretteit. Nem láthatta többé, áldozata lett egy értelmetlen öldöklésnek. Teste sem került hazai földbe/…/Amikor közel száz év után hazai földet szórtam a sírhalmára, úgy éreztem, hogy ezzel jelképesen a szülőhely földje is befogadta”.
Gratulálok a szerzőnek, engem az arról a vidékről elszármazotat különösen megérintett a könyv, édesapám, az 1883-ban született sajótibai Takács András sorkatonaként, az első naptól az utolsóig ugyancsak végigharcolta az említett világháborút.
A könyv beszerezhető a szerzőnél, és a magyar könyveket is árúsító könyvesboltokban.
Takács András, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32956,43641″}
