A napokban egy estét töltöttem el egyik ősrégi ismerősömmel, aki az ország másik felében lakik. Ritkán tudom, mióta ismerek valakit, az ő esetében pontosan. 1976-ban, a II. Honismereti Kerékpártúrán találkoztunk először. Azóta ritkán.
Míg a többiek buliztak, addig mi félrevonultunk és némi bor meg pogácsa fogyasztása mellett majd éjfélig beszélgettünk, illetve eszmét cseréltünk csöndesen. Korábban nem volt erre alkalmunk. Nem beszéltünk össze, mégis egy húron pendültünk. A diagnózisban is egyetértettünk. Az ember örül, ha „rokon lélekkel” találkozik!
Munkásságára egy kicsit odafigyeltem, mely mindig is érdekelt, de elmélyedni nem tudtam benne. Most azonban alapos betekintést engedett szakmája viselt bugyraiba. Már ami a szereplők panoptikumát illeti. Szomorúan hallottam, az emberi gyarlóság öröklődik és szaporodik. Egy testület élére nem a legrátermettebb embert választják meg. Az egyik úriember feleségével együtt három fizetést szedett kettő helyett, majd egy olyan intézetet hozott létre, melynek ugyan csak egy alkalmazottja van, de ő igazgatónak címezteti magát, mert ez ugye milyen elékelően hangzik. A névjegykártyán is jól mutat. Az meg már külön imponáló, hogy a név előtt és mögött egy sor rövidítést lehet odabiggyeszteni. Ettől már vagyunk valakik! Felesége egy másik intézménynél parkol, így a két intézet együttműködik és konferenciákat szervez, pályázik és szép pénzeket lehet így „tisztességesen” lenyúlni. Szóval ügyes ember, jól menedzseli magát. Vagyis önző, mert a közösséget, melyet szolgálnia kellene, semmibe veszi és kifosztja. Ám nem ok nélkül nézi le, mert senki nem szól. Szólamokat, ha kell, tud vég nélkül mondani, még nyilván könnyeket is csal a szemekbe. Mindenki hallgat, a pénzeket lenyeli, elszámolja és minden látszólag rendben van. Mindenki úgy tesz, mintha senki sem látna semmit, illetve minden rendben lenne.
Az is szép trükk, hogy kiadok egy könyvet, melyben csak azokról írok, akiktől várok valamit. Pesten ugyan körberöhögték a kötetet, de nem történik semmi. Senkinek sem jut eszébe ezt világgá kiáltani, mert az kellemetlen. Jobb a békesség, meg hátha nekem is vaj van a fejemen és azt valaki leolvasztaná. Enyves fejű lennék. Kínos. Így kéz kezet mocskol be.
Hallgattam a sorjázó konkrétumokat. A nagy- és kishalakról, melyek posványos akváriumunkban lebzselnek. Ez a felvidéki magyar mucsai valóság. Ilyen teszetoszák vagyunk. Hajlamos vagyok rá, hogy azt higgyem, nincs különbség az ügyeskedő és mindent lenyúló elit és a begyepesedett agyú, orránál fogva vezetett többség, mely némán lassan kihátrál – asszimilációval és elvándorlással – szülőföldjéről. Hallgat mint a csuka és válogatás nélkül mindent bekap, amit tálalnak neki. …és eladja földjeit. Orwell Állatfarmjának utolsó sorai jutnak eszembe.
1989 óta pedig megmutathattuk volna, hogy mire vagyunk képesek. Megmutattuk! Hát erre! Van kiadónk, mely hibás néven van bejegyezve. Hibás kiadványok sorozatát adjuk ki és még azzal páváskodunk a nagyközönség előtt, hogy értéket teremtünk. Ma már amúgyis mindenki műfordító. A köteteket nem lektoráltatjuk, mert sajnáljuk a pénzt sorstársainktól. Már nehogy nekik könnyebb legyen! Ha van lektor, az lehetőleg legyen családtag. Hogy bele sem nézett? Mit számít! Én nekem jár az új kocsi, gyermekeimnek a lakás Budapesten. De azért nem szégyellek tarhálni becsületes emberektől. Utánam a vízözön! A fércművet kiadom, ahogy sikerül. Olyan szerzőtől is, aki ezt nem érdemli meg, mert – teszem azt – Esterházy Jánost pocskondiázza. Mit számít? Pénzt adott! Hogy én kereszténynek tartom magamat? Ennek ugyan mi köze az egészhez? Mi a bajotok velem? Nem értem! Hiszen én templomba járok. 1989 előtt nem tettem? No és! Én tisztességes ember vagyok, törődöm a családommal és nem utolsó sorban önmagammal. Aki önmagát szereti, rossz ember nem lehet! Kikérem magamnak a gyanúsítgatásokat és célzásokat!
Eszed-nem eszed, nem kapsz mást! Mit játszod az eszedet? Vegyed csak meg a hibás árut. A multik is ebből gazdagodnak, akkor én meg miért ne!? Nekik lehet, nekem nem? Ne légy már finnyás!
Közben még azt is elhiteti magával ez a sügér, hogy ő jó keresztény. Ki merné ezt kétségbe vonni? „Kaparj kurta, neked is lesz.” Családtagjainkat elvtelenül bárhol elhelyezzük, de a másikon segíteni nem szoktunk. Dögöljön meg! Kisebb lesz a konkurencia, no meg nem fog a lelkiismeretemben vájkálni! Szemfülesnek áll a világ. A másikat is hasznos lerántani a posványba, mert akkor nem lesz erkölcsi joga, hogy bíráljon minket. Tiszta sor.
Két néven pályázunk. A szlovákosítotton és a soha hivatalosan nem rendezett magyaron. Éljen! Közvetve így elismerjük a reszlovakizáció pozitív utóhatását! Ha jobb úgy, akkor szlovákok vagyunk, ha más az előnyös, akkor magyarokként nyúljuk le a pénzeket. Aki ezt szóvá teszi, annak rendezvényeiről többet nem tudósítunk. Ami nincs az újságban, az nem létezik. „Elegánsan” bosszút álltunk. Mindenkit körbelihegünk és -udvarolunk, a kommunista múltunkról meg nem akarunk tudni. Szőnyeg alá söpörjük, mint korábbi disznóságainkat, ízléstelen nőfalásunkat és következményeit. Ki kéri számon? A Jóistenke meg megbocsát, mert jó, ha egyáltalán létezik. Ki bizonyítja be!? Elég néhány őszintétlen, kiszámított ima. Hogy vallásomat nem gyakorlom? Fölösleges időpocsékolás. Nagy bárdolatlanság, ha valaki azt hiszi, az Istent átverheti. Sancta simplicitas!
Sajtószabadság? Ugyan! A laptulajdonos szabja meg, mit lehet és mit nem ildomos közzétenni. Máskülönben az újságíró mehet legelni. Ki mer kockáztatni? A lelkiismeretet meg majd valahogy lefizetjük, majd leszereljük egy kis alkohollal, szipóval, mellébeszéléssel. Pénzzel, igénytelenséggel. Kiadunk egy újságírói panoptikumot, ahol egekig magasztaljuk szellemi életünk megrontóit. Azokat, akik félrevezettek, becsaptak, szellemileg csonkoltak bennünket. Nem tesz semmit. 1989 után elég, ha csatos imakönyvvel megyünk a templomba és szöges ellentétben a korábbi kinyilatkoztatásainkkal, már nem Marxot, hanem Jézus Krisztust tartjuk megváltónak. No nem lelkünkben, csak írásban. A papiros mindent elvisel. Most ez a trendi, a gerinc meg hajlik, mint szélben a fa. Régi vicc, de ma már nemcsak a kommunistákra, hanem a posztkommunistákra is érvényes, nevezzék magukat bárhogyan. Ez csak ködösítés. Cápák beszélgetnek arról, hogy kit ettek meg legutóbb. Az egyik azt mondja, hogy kommunistát. – Honnan tudtad? – kérdik tőle. – Onnan, hogy nem volt gerince! De ez eszmeileg és „genetikailag” öröklődik. Az ökrök tanfolyamokon és a média agymasszázsával szaporodnak.
Rövid ideig tartott az illúzióm, hogy az 1989-ben kapott eséllyel tisztességgel és alázattal tudunk élni. Nem. Nem érdemeltük meg ezt a nagy kegyet a Történelem Urától! Ezt tülekedéssel elszabotáltuk! Nem azokat engedtük, segítettük érvényesülni, akik erre alkalmasak, felkentek voltak, hanem szűk csoportok csordaszelleme győzött – fölöttünk. A legtöbben cinkelt kártyákkal játszottak és nagy részben kiszorították azokat, akiknek vezető szerepük kellett volna, hogy legyen. Mindent megtettek azért, hogy erkölcsi hitelüket és presztízsüket lejárassák. Saját kárunkra!
Csöndben a pártkönyvecskét leadtuk – persze, azért kivártunk egy kicsit, mert ki tudja? Meg ugyebár gyermekeink is vannak, akiknek biztosítani kell a fényes jövőt. Egy konkrét esetre gondolok most, ahol „biztosították”. A gyermek a gerinctelenség reflexét látva, olyan tisztséget vállalt, ahol magyarellenes becstelenségeket kellett mentegetnie. Öntudatos önbizalommal tette. A szülők büszkék lehetnek torszülötteik életstratégiájára! Éljen a pénz!
Mellszobrot állítunk nagy csinnadrattával egy nemzetközi szélhámosnak, aki újpogányságot hirdet és átírná a Bibliát, amelyet szerinte meghamisítottak. Szerencsére nem tehette, mert elhalálozott. Figyelmeztetésem süket fülekre talált. Válaszra sem méltatják. Református lelkész istenkáromló kötetét osztogatják, hogy a Kárpát-medence minden könyvtárába eljusson. A család így óhajtja! Osztogatták botor módon, mert nem olvastak bele!
Egy úriember hajmeresztő előadásokat tart, melyek a józan ésszel állnak ellentétben. Mert a rendszerváltozás után hirtelen megvilágosult. Azelőtt a nők és a foci, most a félremagyarázott Szent Korona „vezérli”. Ne közöljük a kritikát erről, mert nem érdemli meg, hogy – úgymond – belerúgjunk. Pedig nem kötelességünk figyelmeztetni embertársainkat, hogy szakadék felé menetelnek!? Hadd essenek bele saját csapdájukba? Legszebb öröm a káröröm. De azért sírjuknál majd szép beszédet fogunk tartani és sablonos fogadkozásokból sem lesz kevés, hogy megőrizzük emlékét, útmutatását. Majd többet nem emlegetjük, hisz eleve eszünk ágában sem volt. Szerencsére. De hogy ő belerúg az Úristenbe, az már valahogy az agygumók egy részének figyelmét elkerüli. Nyilván ő megsértődik, mert esze ágába sincs tanulni a kritikából. Ez meghaladná kényelemzónáját és érdekeit, hiszen „furcsának és idejétmúltnak hathat olyan értékekről vagy meggyőződésekről beszélni, amelyek nem kötődnek termékekhez és profitokhoz.” (David Croteau és William Hoynes) De az Úr ne sértődjön meg, hogy nem vettük védelmünkbe?
Szekértáborok osonnak, de nem elvi alapon szerveződnek, inkább a kollektív önzéscsoportok igénye szerint. Így nincs milyen elvi szempontokat tisztázni. De valamit csak azért kitalálunk, hogy ez fennkölten nézzen ki és mi az igazság bajnokaiként tetszelegjünk az akváriumban. Mert mi a fenének vitatkozzak másokkal, ha „nem elég intelligensek ahhoz, hogy egyetértsenek velünk”? (Lányi András)
Egyeztetés nincs, mindenki féltékenyen ül szemétdombja akváriumában. Mi végezzük el a kontraszelekciót mások helyett. Így a szlovák kormányzat strébereivé válunk. Ha kritizálni merem magatartásunkat, akad egykori kommunista párttagjelölt, aki ezért nemesen lehülyéz.
Néztem múltkoriban a budapesti Tropicariumban a halakat. Cápák cikáztak fejem fölött. Pöffeszkedtek felsőbbrendűségi tudatuk és erejük birtokában. Néhány narcizmussal megvert közéleti szereplőnkre ismertem rá. Nem hiába mondta valahol Szabó Dezső, hogy az állatkertet azért szereti, mert ott kristálytisztán láthatja az emberi tulajdonságokat megnyilvánulni.
Azon az estén beszéltünk az újságírókról kiadott panoptikumról is, mely szegénységi bizonyítványt állított ki erkölcsi és szellemi képességeinkről.
Beszélgettünk hát azon az estén, de hiába volt a harmónia közöttünk, kicsit fanyarul értettünk egyet abban, hogy megérdemeljük sorsunkat. A jelenlegi helyzetbe mi hoztunk magunkat. Dalolva és önkéntesen/önkényesen meneteltünk a süllyesztőbe. Idáig, ebbe a mélységbe jutottunk. De senki sem óhajtja félreverni a harangot. Akváriumunkban úgy sem hallaná senki. Igaz, lehet még mélyebbre is süllyedni, csak nem érdemes.
A liberális Kis János 1988 májusában mondotta: „Az elfojtott rossz lelkiismeret rosszhiszeműséget szül, a rosszhiszeműség rossz tetteket.” Így igaz Orwell Állatfarmjának utolsó sorai is eszünkbe jutnak.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
