„Sokszor volt szerencsém a cserejátékosok bevetésekor. Az ember általában megérzi, milyen lesz a meccs kimenetele. Sohasem felejtem: egyszer Léván játszottunk egy nagyon küzdelmes, szikrázó tétmeccsen. (Lévával egyébként is nagy csatákat vívtunk.) Talán nyolc perc lehetett hátra, 1:1 volt az eredmény, de a házigazdák nagyon nyomtak. „Gyuri, csináljon valamit” – szólalt meg mellettem Weisz Misi bácsi a kispadon. Én pedig – meglepetésre – úgy határoztam, hogy a jobbhátvéd Sipost hozom le, s beküldöm helyette a csatár Ďuricát.
Nem a védelmünket erősítettem, hanem az ütőképességünket fokoztam – mert így két jobbszélsőnk volt a pályán, Audi és Ďurica. Elképzelésem bevált – mi kezdtünk el nyomni és belőttük a győztes gólt. Éreztem, hogy nem veszíthetünk: látszólag ugyan kockáztattam, a valóságban azonban a legjobb megoldást választottam – megleptük az ellenfelet, ismét mi kezdeményeztünk, beszorítottuk a meghökkent lévaiakat.
Ezen az eseten sokminden tanulmányozható a módszereim közül. Először is: fontosnak tartom, hogy az edző a lehető legtöbbet tudja az ellenfelekről. Én kéthetenként jártam Púchovba, mert a következő ellenfelünk mindig ott szerepelt. Mondták is a rendezők, hogy ilyen gyakran még senki nem járt náluk a megfigyelők közül. Ilyenkor magányosan ülök a tribünön, mert nem szeretem, ha zavarnak, hiszen mindent alaposan meg akarok figyelni.
Bevált továbbá a „füzetes rendszer” is. Minden egyes mérkőzés után jegyzeteket készítek, pár mondatban kiértekelem a látottakat, hogy legközelebb hasznát vehessem. Azt is rögzítem persze, ha azért játszottunk gyengébben, mert a csapat túledzett, tehát fáradt volt.
Ez később értékes tapasztalássá válik a formábahozás időszakában. Mindegyik meccsről vannak feljegyzéseim és újságkivágásaim, tehát a lehető legalaposabban felkészülök, s bevallom, azt szeretem, ha én magam nézem meg az ellenfelet, bármilyen kimerítő is a sok utazás, mert így nem másodkézből kapom az információkat. Persze, ez az elsőligában a nagy távolságok miatt nem mindig lehetséges.
Ezért működöm együtt például Viktorral vagy Daučíkkal, volt játékostársammal, aki a pozsonyi meccseket játssza fel számomra videokazettára. Tudatosítom persze, azt is, hogy nem kérhetek többet a csapatomtól, mint amire képes. Én vagy értük a felelős, világosan látom, hol követtem el hibát, hol futott vakvágányra az elképzelésem. Még a Szlovák Nemzeti Ligában történt, hogy tavasszal váratlanul egy-nullra kikaptunk Dubnicán.
Ideges, feszült volt az egész csapat, mert már akkor rebesgették, hogy megbüntet bennünket, pontokat vesz el tőlünk a szövetség. Utólag már világos: hiba volt az üggyel annyit foglalkozni! Az lett volna a helyes, ha tökéletesen felkészülünk, s megverjük a gyengébb Dubnicát is, s nem rajtunk múlik, ha nem kerülünk fel az elsőligába. Az edző a meccseken teljesen magára marad, nem remélhet segítséget senkitől, a vezetőktől sem, hiszen a csapat felkészítése és összeállítása csakis az ő gondja. A bajok ott kezdődnek, ha ez nem így van, ha mindenki bele akar beszélni.
Az igazi egyéniség ellenáll, hiszen ő tudja a legjobban, mit miért csinál így vagy úgy. Aki megalkuszik, az figurává válik, kicsúszik kezéből az irányítás, s a végén úgyis ő lesz a hibás, mert mindent a nyakába varrnak. Az elsőligában minden bajnokinak tétje van. Ha kell, többször is megnézem a meccs előtt a videofelvételt és a jegyzeteimet, elolvasom az újságokat, hogy minél eredményesebb taktikát eszelhessek ki, s meg tudjam tervezni a felállítást.
Ha az ellenfél csupa hórihorgas játékosból áll, természetesen lapos átadásokkal kell megközelíteni a kapujukat. Amikor a küzdelem már kezdetét vette, nem lehet „ledirigálni” az egész meccset, nyolcvan százalékban a csapaton múlik, milyen lesz az eredmény. Az a jó, ha a csapat annyira erős, hogy az ellenfél kénytelen alkalmazkodni a stílusához.
Egyszer – nem sokkal azután, hogy visszakerültem a DAC-hoz – átépülőben lévő csapatunk súlyos vereséget szenvedett az Ostravától. Hiába kértem, hogy játsszák fel az Ostrava bajnokiját, nem kaptam meg a felvételt, pedig tudtam, hogy új csapatuk van. Nem tudtam nyugodtan felkészülni a kilencven percre, s ez megzavart. Meg is lett az eredménye! Igaz, nekik minden bejött, nekünk meg semmi, de hát a foci már ilyen.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M.Nagy László felvételei.
Jelen felvételen: Szikora György autogramot ad Dunaszerdahelyen. Mellette Bugár Imre diszkoszvető világbajnokunk, távolabb Angyal Piroska, a nyárasdi kézilabdás lányok egyik legkiválóbbja.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
