Munkájával, szorgalmával és elsősorban tehetségével tartós helyet biztosított magának nem csak a szlovák zongoraművészek toppjában, de egész Európában is. A 80-as évek elején végzett a pozsonyi konzervatóriumban és ettől az időtől datálódnak az első róla megjelent híradások, interjúk, cikkek, amelyekből kiderül, hogy amellett, hogy sikereket siker után halmoz, sokoldalú, rátermett pianista, zeneszerző, zenekarvezető, – még szerény, barátságos és közvetlen is. „Közülünk” való, annak ellenére, hogy a szakmájában elért sikerek, kritikák a világ legszínvonalasabb, leghíresebb zongoraművészei közé emelték. Erről az interjúnk kapcsán magam is meggyőződhettem, amelynek végső konklúziója, hogy mérhetetlenül szerencsés a mai kor embere: hiszen bármilyen éra zenéjéhez könnyen hozzáférhet ma már s hallgathatja azt, de a felvidékiek még inkább szerencsések, mert az ő földijük a ma élő egyik legjobb Bach – interpretátor. Skuta Miklóssal, a komáromi születésű „uomo universale”-val beszélgettem, aki a legújabb találmányát, a világon egyedülálló projektjét is bemutatta.
A 2010-es Arcus Temporum, Pannonhalmi Összművészeti Fesztiválon Bach és Sosztakovics darabot játszott, melynek hallatán Malina János, a Revizor kritikai portálon azt írta, hogy több mint bűn: hiba volt Önt eddig nem ismerni. Merre jár mostanában? Mi az oka annak, hogy az elmúlt 15-20 évben a komáromiak nem hallhatták a város „csodagyerekét”, a közben felnövekvő generáció miért nem ismerhette meg Önt és a művészetét?
Nem csak engem nem ismernek, számtalan más jó kvalitású művészt nem ismernek. Sajnos a rendszerváltás óta nincs komolyzenei közélet Szlovákiában. A 90-es évek elején nem a kultúra jött be az országba, de a reklámok, bankok és a multik. Akkora lendülettel, olyan erőszakkal, hogy nem maradt hely a kultúrának. Sajnos ez globális probléma, a Nyugatot is érinti, csak ott nem volt több évtizedes kommunizmus, tehát ott megmaradt a kontinuitása a kulturális fejlődésnek. Ma a hazai művészek vagy önmagukat menedzselik, vagy súlyos kompromisszumok árán tudnak a pályán maradni.
Magamról elmondhatom, hogy soha nem helyezkedtem. Lehet, hogy kevesebbet koncertezhetek, mint szeretném, de önmagam előtt tiszta vagyok és ez nekem fontos, jobb így. Én művész vagyok, nem tisztem és nem is értek a menedzseléshez. A szülővárosomban többször is felajánlottam, hogy fellépek, még a honoráriumomról is lemondtam, mégsem jött össze. Ennek talán az is oka lehet, hogy – teszem hozzá, nem csak Komáromban – nincs elfogadható minőségű koncertzongora. Ennek ellenére játszom például Dunaszerdahelyen, jelenleg Illésházán, a dunaszerdahelyi járásban élek. Egyébként rendszeresen fellépek Nyitrán a Városi Galériában, Kassán, Pozsonyban és Zsolnán. De koncerteztem Európa szinte valamennyi államában, főként Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban, Angliában.
Angliáról jut eszembe: 2004 -ben, a világ legolvasottabb komolyzenei lapja a londoni BBC Music Magazine hasábjain Nicholas Anderson az elérhető legmagasabb pontszámmal jutalmazta a Goldberg -variációk előadását. Mit jelent ez?
Bach Goldberg-variációit hangversenytermekben ritkán hallani. Hosszú mű, óriási koncentrációt igényel. Magát a darabot nagyon jól ismertem, 10-15 évig hallgattam, tanultam, játszottam, mielőtt rögzítésre került. Lehet, hogy véletlen konstelláció, hogy a Szlovák Filharmónia nagytermében, remek akusztikával, egy kiváló zongorán játszhattam el ezt a rejtélyes, megfejthetetlen, felfoghatatlanul komplex, ellenállhatatlanul gyönyörű darabot. Több mint ötszáz felvétel készült belőle különböző előadóktól. Glenn Gould kétszer rögzítette, egyszer huszonhárom évesen, 1955-ben, egyszer pedig a halála előtti évben.
Az említett kritika Glenn Gould 55-ös felvételéhez hasonlította, illetve annak a jelentőségéhez a Goldberg-variációk előadásomat. Johann Sebastian Bach legnagyobb szabású billentyűs darabja – amelyet nem mellesleg csembalóra írt – az emberi kultúrtörténet egyik csodája.
Van még olyan esemény, a történelem-tárában, amely büszkeséggel tölti el?
Talán egy-két dolog, igen. Szívesen emlékszem vissza Bohdan Warchal tanáromra, a Szlovák Kamarazenekar megalapítójára, aki egészen magas színvonalra emelte azt. Egyik beszélgetésünk során elmondta: ha egy kicsit fiatalabb volna, velem járna koncertezni, duettezni. Ez nagyon jól esett. Vagy megemlíteném a Robert Dimery szerkesztésében megjelent „1001 lemez, amit hallanod, kell, mielőtt meghalsz” zenés kézikönyvet, amely 1955-től 2005-ig megjelent albumok listáját tartalmazza.
A könyv két részből áll: az egyik egységesen a zenei kínálat egészét próbálja feldolgozni a progresszív rocktól, blues, country, popig, a másik pedig a komolyzenei műfajjal, komolyzenei feldolgozásokkal foglalkozik. Ez utóbbiban Bach Goldberg-variációit ajánlja a szerző csembalón, zongorán pedig Skuta Miklós előadásában. Ez nem rossz.
Ha már szó esett a különböző műfajokról, tudom, hogy a komolyzenén kívül komolyan veszi a jazz és a pop műfaját is. Mesélne erről bővebben?
Legmeghatározóbb és egyben a legszebb 2 évem kötődik Komárom városához, a gimnáziumhoz. Nagyon szerettük egymást, az akkori osztálytársakkal a mai napig összejárunk. A gimnáziumban alapítottunk egy zenekart Gymnasium Hungaricum néven és ennek köszönhető, hogy a popzenei életben is sikereket tudhatok magam mögött. Ez alapot adott a rock, illetve a popzenéhez. Ez végül úgy sült el, hogy Pavol Hammel engem kért fel két lemezének a hangszerelésére, amelyben nagy örömet leltem, élveztem minden percét. A „Kreditka srdca” és a „Hammel v aréne”c. albumok teljes egészében az én munkáim, természetesen Pavol Hammel énekhangját kivéve. Aki egyébként remek zenész, kiváló, mélyen szántó gondolatokkal, elképesztően lírai dalszövegekkel.
Ugyanilyen szeretettel gondolok vissza a Kaszás Attilával közös munkákra. Egyetlen popzenei lemezére 6 dalt írtam, Presser Gábor és Gerendás Péter mellett nekem van a legtöbb számom a lemezen. Erre a munkámra is büszke vagyok. A jazz műfajában is azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy sok mindent elértem. A 90-es évek elején több jazz-zenekart is alapítottam, Szlovákia szerte szép eredményeket értünk el. 1995-től jártam ki Ausztriába és játszottam világhírű jazz-zenészekkel, sok koncertet adtunk.
Úgy tudom, van még valami korszakalkotó a tarsolyában. Mesélne erről a Felvidék.mának?
Igen, ez egy nagyon friss dolog. Hogy korszakalkotó-e, az majd elválik, bár én nagyon hiszek benne. Zongoraversenyekről lesz benne szó, ahol egy az egyben megszólaltathatók lesznek zongoraversenyek például Bachtól, Csajkovszkijtól, Mozarttól, Beethoventől stb. A lényege az egésznek az, hogy én élőben játszom, és a zenekar pedig a számítógépből hangzik fel. Ez azért érdekes, mert a zenekarnak az összes szólamát én programozom és mondom meg, hogy hogyan játszanak. Fantasztikus minőségű hangminták állnak a rendelkezésemre a Bécsi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Azonban én határozom meg, hogy mikor szólaljanak meg, hogyan, milyen dinamikával, hogyan csinálják a frázisokat. Egy komplett szimfonikus zenekarnak a hangjai egyenként, kettesével, négyesével lettek feljátszva, a vonósok még többen és mindenféle artikulációban. Ezek után jön a hatalmas munka, mert ugye, ha látunk egy kottát, az még nem szólal meg. Időigényes: egy zongoraverseny egy részét körülbelül egy hónapig tart elkészíteni.
Feltölt ez a munka, egyrészt, mert mindig is szerettem számítógépen zenét „csinálni”, hiszen hatalmas lehetőségek vannak benne. Másrészt azt gondolom, hogy ennek széles piaca lehet, mert ahogy korábban már említettem, akár Szlovákia esetében, nagyon behatárolt a szimfonikus zenekarok fellépése. Élőben hallani csak Pozsonyban, Kassán és Zsolnán van rá lehetősége a közönségnek. Ehhez utazni kell, amit ma már egyre kevesebben tesznek meg. Ennek a programnak viszont éppen az a lényege, hogy a szimfonikusok „házhoz mennek.”
Én magam teljesen élőben játszom és a kíséretemre sem mondhatom, hogy gépi kíséret, hiszen a zenekar úgy szólal meg, ahogy én azt akarom, mert legalább egy hónapig „próbáltam velük”, hangról hangra, mondhatom azt is, hogy én voltam a karmesterük. Azonban félreértés ne essék: ez nem pótolja a szimfonikus zenekart; azonban a hangzása, amely természetesen hangfalakon, erősítőkön át jön, az olyan minőségben lesz hallható, mintha a szimfonikusokat hallaná az ember. De ma már nem csodálkozunk azon sem, ha egy operaénekes mikrofonba énekel, vagy egy szimfonikus zenekar egy amfiteátrumban hatalmas hangfalakon szólal meg. Eladhatóságát ennek a projektnek olyan helyeken látom, mint pl. kiállítás megnyitók, különböző konferenciák megnyitói, de akár művelt, tehetős emberek részére házi koncert formájában. Tudomásom szerint ilyen projekt még nincs a zenei piacon.
Utolsó kérdésem: mit jelent az Ön számára a származása, nemzetisége?
Ide születtem, itt nőttem fel magyar családban, alapműveltségemet Komáromban szereztem az anyanyelvemen. A mai napig magyarul olvasok, nagyon ritkán olvastam más nyelven. A távirányító egyes gombjához máig a Magyar Televízió egyes csatornája van rendelve, a rádióban mindig a Kossuth Rádió szól. Az biztos, hogy az a kultúra, az a történelem, amit megkaphattam ezen a nyelven, annak nagyon-nagyon örülök. Fontos, mert ez az életem.
Szalai Erika, Felvidék.ma
a szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”48058,47803,47748,46283″}
