A Pecze Károllyal 1993-ban és 1994-ben folytatott beszélgetések utolsó mozaikja következik.
– Miképpen győzi le rossz hangulatait az edző? Miként nyeri vissza harci kedvét egy-egy kudarc után? Hogyan lazít ön? – kérdeztem. Íme a felelet:
„Amikor a legkínzóbb gondok marcangolnak, akkor töltöm a legtöbb időt a családommal. Van egy fiam, aki a Slovan kölyökcsapatában játszik, s aki szinte ostromol „szakmai” kérdéseivel. Válaszolgatok neki, foglalkozom vele, s közben megnyugszom én is. Persze, a válságok nem érhetik váratlanul az embert! Mindig előre gondolkodom egy-két lépéssel, keresem a kivezető utat már akkor, amikor még nincs a nyakunkon a baj. Ami pedig a lazítást illeti: annak idején a művészeti népiskolában zenét tanultam, több hangszeren játszom.
Ha a szüleimnél, Szepsiben járok, a zongorához ülök és máris jobban érzem magam!” Most pedig ejtsünk szót néhány meghatározó játékossal a DAC „fényes” korszakából. A dunaszerdahelyi közönség – de nemcsak az – szívesen emlékszik vissza az Audi-Tóth-Majoros hármas fogatra, erre a szélsebes trojkára, amely a szellemes és tetszetős csatárjáték megtestesítője volt. Ráadásul mindhárman a környék szülöttei: Audi Diószegről, Tóth Alistálról, Majoros Várkonyról indult el, hogy végül a DAC-ban kössön ki egyszer. Tóth és Majoros jócskán lőtte a gólokat is, a középcsatár a Szlovák Nemzeti Liga többszörös gólkirálya volt.
Mondatai már dokumentumnak számítanak, mert Tóth Laci közlekedési balesetben két esztendeje életét vesztette…”Nyitrán két évig játszottam az elsőligában, ebben a városban szereztem agrármérnöki diplomámat. 1978-ban hazajöttem Dunaszerdahelyre. Az edző akkor Vlado Hrivnák volt, a DAC a divízióban szerepelt. Álmomban sem gondoltam, hogy ifjúságom városában egyszer elsőligás mérkőzéseket fogok játszani!
Mondanom sem kell, hogy itt merőben más feltételek mellett működött a klub, mint Nyitrán, de ennek ellenére nagy kedvvel játszottunk. Összetartó csapatunk volt, Majthényi, Bajcsi, Domonkos, Tősér volt az első időkben meghatározó kerettag, némelyikükkel együtt rúgtam a bőrt annakidején az ifiben. Mire belelendültem volna a játékba, elvittek katonának. Ott – nem az én hibámból – egy évet álltam, vagyis a leszerelés után elölről kellett kezdenem mindent. 1980-ban viszont már ígéretesen alakulgatott a csapat. Hazajött Majoros, hozzánk igazolt Kristof meg Audi is. A Hrivnák-Szikora edzőpáros ekkor rakta le játékstílusunk alapjait.
Aztán jöttek a tétmeccsek. A Szlovák Nemzeti Ligában mindegyik forduló fontos volt, hiszen fel akartunk jutni. A sors iróniája, hogy amikor végre bajnokok lettünk, nem volt olyan nagyszerű csapatunk mint az előző idényben – ez persze, csak a magánvéleményem. A mérkőzések előtt én kétszeresen izgultam, mert számomra a DAC a szülőföld képviselője volt, nem pusztán egy klub a sok közül. Jól ismertem a szurkolókat, tudtam, mennyire várják a győzelmeket, de tudtam azt is, hogy az ember nem gép, képtelenség éveken át csúcsformában ontani a gólokat. Bizakodtam, hogy felkerülünk a legfelsőbb bajnokságba, ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogyan történhet a feljebbjutás, hiszen az ehhez szükséges feltételek zöme hiányzott még. A vezetők, szerencsére, mellénk álltak, támogatott a város és a járás. Számomra nagyon kellemes élmény volt Majorossal egy csatársorban játszani.
Mivel a magánéletünkben is sok időt töltöttünk el együtt, valóban ismertük egymás gondolatait is. Az ellenfelek általában igyekeztek felkészülni semlegesítésünkre, de ez ritkán sikerült nekik. Ha háttal álltam is Majoros felé, időben megérkezett hozzám a labdája, kitűnően időzítve és hajszálpontosan. Kettősünk 1981-ben alakult ki, amikor hazajöttem a katonaságtól.” (1988) (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
