Száz esztendővel ezelőtt, Limanowánál 1914. december 11-én a kassai születésű Muhr Ottmár ezredes és huszárjai örökre beírták magukat az ezeréves magyar vitézség aranykönyvébe. A megváltozott harci körülmények miatt lóról leszállt huszárok itt mutatták meg, hogy a lövészárokháborúban mire is képes a magyar huszár.
A lovasság alkalmazásának kérdései
1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia lovassága mintegy 11 lovashadosztályból állott, ezen belül a lovasság legmagyarabb csapatnemét jelentő huszárságot 16 császári és királyi, valamint 10 honvéd huszárezred jelentette. A közös huszárok zöme a temesvári 1., a pozsonyi 2. és a budapesti 10. közös, míg a honvéd huszárok a budapesti 5. és a debreceni 11. honvéd lovashadosztály kötelékébe tartoztak. A hadosztályokba szervezett ezredek alkották a sereglovasságot, míg a gyalogos seregtestekhez beosztott alakulatokat csapatlovasságnak nevezték. A lovasság alkalmazását tekintve már a Nagy Háború kitörését megelőzően igen élénk vita alakult ki. Egyesek a sereglovasság klasszikus rohamának döntő szerepét hangsúlyozták ki, azaz a kétsoros, zárt rendbeli, meglepetésszerű, nagy tömegben végrehajtott rohamot preferálták, lényegtelennek ítélték a lovasság gyalogsági harcra való kiképzését és ragaszkodtak a színes egyenruhákhoz. Ám a búr és az orosz-japán háborúk eseményei, illetve a modern sorozatlövő fegyverek nagyarányú elterjedése alapjaiban kérdőjelezte meg ezen nézet helyességét. A másik tábor a frontális lovasroham elhegyásával a lovasság praktikusabb alkalmazását szorgalmazta, támogatta annak gyalogsági kiképzését és a lovasság feladatai közül a huszárság korábbi feladatkörét tartotta fontosnak, így a közel- és távolfelderítést, az összeköttetési vonalak zavarását, az üldözést és a visszavonulás fedezését. A tárgyalóasztalok mellett folytatott vita azután 1914-ben a harcmezőkön dőlt el. Amíg a monarchiabeli gyalogságot, tüzérséget és a haditengerészetet igyekeztek kellőképp modernizálni, a lovasság ebből vajmi keveset érzett. Míg 1909-ben a gyalogságnál bevezették a csukaszürke öltözéket, addig a lovasságnál csak a géppuskások viseltek csukaszürke egyenruhát, a huszárok – a dragonyosok és az ulánusok – továbbra is színes mundérjaikban pompáztak. A fentiek alapján elképzelhetjük, hogy 1914 forró nyarán a Monarchia lovassága milyen lelkesedéssel, naivitással és a XIX. századból örökölt harcmodorral vetette bele magát a XX. századi fegyverekkel megvívandó Nagy Háborúba. Azonban már 1914 augusztusának közepén eldőlt a galíciai hadszíntéren, hogy a tűzgépek és tömegek háborújában a lovasrohamok ideje végleg lejárt.
A limanowai csata
Az 1914. decemberében lezajlott nyugat-galíciai hadműveletek alkalmával az osztrák-magyar csapatoknak sikerült megállítani a Krakkó irányába támadó cári hadsereget, ezzel megakadályozván azok Sziléziába történő betörését, sőt, a támadókat Dunajec folyó mögé szorították vissza. A Limanowa – Neu Sandez közötti Jabloniec-hegyvonulaton küzdött a 10. közös lovashadosztály, ahol a legelkeseredettebb harcok 1914. december 8-11. között zajlottak. A hiányos gyalogsági kiképzésű huszárok az oroszok rohamait gyalogsági ásókkal és puskatussal verték vissza. December 11-én, a hajnali órákban Muhr Ottmár ezredes lóról szállt soproni 9-es és jászkun 13-as közös huszárjai hajtották végre az alábbi haditettet: „(…) Muhr ezredes a magaslatra felért, ott csak oroszokat talált. Marcona szibériai lövészek szuronyai meredtek feléje. A hős huszártiszt egy pillanat alatt beleélte magát a helyzetbe. Harsányan kiáltott: „Előre fiuk!” „Éljen a király” buzdító vezényszóval huszárjaival az oroszokra rohant. A mindenre elszánt hős kis csoport, amely alig 250 huszárból állt, mivel szuronya nem volt, a karabély csövét markolta meg és a karabély agyával mért hatalmas ütésekkel pusztította az ellenséget. A ködből vad elszántsággal előrohanó huszárok és szokatlan viaskodási módjuk meglepte az oroszokat. A szibériai lövészek, az oroszok legjobb katonái vitézül harcoltak, de a huszárököl előtt nem tudtak megállni. Muhr ezredes huszárjai visszafoglalták a védelmi állások kulcsát, a jabloniaci magaslatot. Drága győzelem volt. Százával hevertek az állás körül a magyar huszárok és oroszok holttestei. A huszárok hőslelkű bátor parancsnokának, Muhr ezredesnek életét már az első percekben kioltotta egy orosz géppuska golyó. Kívüle még 12 tiszt és sok huszár halt itt hősi halált.” Muhr ezredesék önfeláldozó hőstette nem volt hiábavaló, ugyanis ezáltal lehetőség adodótt a felmentésükre küldött honvéd gyaloghadosztályoknak arra, hogy sikerrel visszaszoríthassák az oroszokat.
Muhr Ottmár ezredes post mortem limanowai előnévvel kapott nemességet, I. Ferenc József kitüntette a Lipót Rend kardos-hadidíszítményes lovagkereszjével, valamint a Tiszti Arany Vitézségi Éremmel. Négy fiúgyermeke közül kettő, Albert és Gyöző huszártisztként szolgált az 1920 utáni Magyar Királyi Honvédségben, s Albert 1914. szeptember 13-án, az ukrajnai Tomakowka mellett halt hősi halált, mint a nagyváradi 3. honvéd huszárezred gyaloghuszár-századának parancsnoka.
A Magyar Honvédség hivatásos és önkéntes műveleti tartalékos katonái, valamint a Bakonyi Poroszkálók Hagyományőrző- és Sportegyesület huszárjai november 28-án indultak el lóháton Várpalotából Felvidék több pontját is érintve a lengyelországi Limanowába, hogy a helyszínen emlékezzenek a csata évfordulójára.
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50478″}
