Bori, a már korán kisnemesi rangú település, mely Bars és Hont határán, Lévától délkeletre, Ipolyságtól északnyugatra fekszik, a XIX. és a XX. század fordulóján még sokszínű hagyományokkal, különböző társadalmi rétegződéssel rendelkezett.
Az 1930/1940-es évek fordulóján Ravasz János gyűjtött a faluban, illetve vizsgálta meg Bori társadalmi rétegzettségét. A Boryak alapította községről a kutató feljegyezte (EA:7688), hogy az 1940-es években legnagyobb földbirtokosa Lestár István s az Osvald család volt a maga 300, illetve 200 holdjával. A jobb gazdák közé tartoztak még a Pomothyak, a Dalmadyak, a Horváthok, a Dálnokyak, a Szúdyak és a Nagybányaiak. Az utóbbi két családot nemesként is jegyzi Ravasz János. Az utóbb felsorolt boriaknak 90, 70, 50, 45, 20, 15, 10 hold földjük volt.
A cselédek kapcsán megemlíti a falukutató, hogy „ezek a családok mikor bevándoroltak, mind szlovákok voltak”. Cselédházban laktak, amely a gazdáé volt, s melyért 30 napot szolgáltak koszt nélkül. Ebbe az aratás nem számított bele. A gazdák otelló szőlőik művelését is kiadták a cselédeknek felesbe. A cselédek és a gazdák közt összeházasodás természetesen nem állt fenn. A gazdák legtöbbje református volt, a cselédeké pedig katolikus, ám több cseléd is a református templomba járt. Az is előfordult, hogy a cseléd a gazda házában lakott, akinél dolgozott, s ilyenkor fizetett a házért.
Bori elöljárója egykor (még az 1850-es évek közepén is) a hadnagyi címet viselte, nem pedig a bíróit. A hadnagy természetesen birtokos volt, de tud Ravasz János arról is, hogy a cselédek is választottak bírót.
Arról is olvashatunk a szóban forgó jegyzetekben, hogy a Boryak, Dalmadyak, Szemerédyek bár „szabad nemesek voltak, de nem a nemesi földjeiken, hanem a földesúr földjén gazdálkodtak, s 1848-ban az ő ügyüket nem rendezték”. Továbbá elmondja a kutató, hogy az újabb zsellér-cseléd családok 50-60 éve kezdtek bejönni a faluba. Természetesen régebben is voltak ilyen társadalmi állású egyének, de azok mind tovább mentek. Az 1880-as évek előtt kommenciós cseléd még nemigen volt.
1859-ben volt az első tagosítás. A telkek eleinte egyenletesebben voltak elosztva. Később további osztódás volt, ellentétben a jobbágyfalvakkal, ahol nem volt szabad osztani. A Lestár családnak már 1918 előtt is voltak kommenciós cselédjei, körülbelül 12 család.
Egykor nem volt ritka Boriban a 9, 8, 7 gyermekes család sem, de a fiatalok újabban csak két gyermeket neveltek, s az is előfordult, hogy gyakran „beütött az egyke”.
Kovács Árpád (1928) úgy emlékszik, hogy a Lestáréknál, illetve azok cselédházában 8 család is lakott. Ők befogadták a legszegényebb cselédeket is, akik magyarok voltak. A háború alatt azonban jöttek a szomszéd községekből is szlovákok, s azok itt is maradtak. Volt még cselédházuk s 5-6 cselédcsaládjuk a Horváthoknak, de akadt néhány cselédjük Osvaldéknak s Dalmady Gyulának is.
Hengerič József (1954) adatközlőm ősei is mint cselédek jöttek ide Osvaldékhoz. Édesapja, aki zsemberi születésű volt, még kisgyerekként érkezett ide nagyanyjával. Később mesterember lett, gépész, traktort, autót is vezetett. A nagyapa „Mikor idekerült, még magyarul se tudott, halála elött meg alig beszélt már szlovákul.” Édesanyja, Racsko Eszter itt született. Az ő anyja Korpona mellett volt férjnél egy erdőkerülőnél, aki meghalt. Akkor jött ide a nagymama szüleihez, akik juhászok voltak a Macskási majoron. Nagyapjuk evangélikus volt, aki szintén özvegy maradt. „A fiú aztán az apja vallására ment, a lányok meg az anyjukéra. A magyarok alatt a katolikusok Deméndhez tartoztak, édesanyámék is ott esküdtek. A vámon fölvettek egy financot, mer Szántón keresztő nem vót szabad megállni, az Szlovákiához tartozott.” Hengeričné Racsko Terézt ügyeskezű asszonyként ismerték, aki jól rajzolt s a tányérfestéshez is értett. A nagymama szintén szorgos és talpraesett asszony volt, kis házát maga tapasztotta, maga meszelte. A család ugyanis kiemelkedett a cselédsorból, s először egy zsellérházhoz jutott a faluban.
Cselédek laktak az Árnyékboriban álló Horváth-ház alsó szintjén is. Dálnoky Ernőnek ugyancsak volt három cselédje, „fönt volt a parton a cselédház” (Dalmadyné Dálnoky Gizella, 1933). A volt bíró 42 hold földön gazdálkodott; volt 3 pár lova, 6 tehene, juhai stb.
Találunk társadalom néprajzi adatokat Manga János 1939-es gyűjtésében is. A falu társadalmi rétegződése megmutatkozott például a táncmulatságok szervezésében is. Így ír erről a kutató: „20 évvel ezelőtt még voltak a dudabálok. Az öregebbek szerint nemes ember nem ment a dudabálra, csak az ablakon keresztül nézte meg. A dudabálon csak a cselédek vettek részt. A legutolsó dudás Zuzin István tehenes volt. Kb. 20 évvel ezelőtt még citerabálok is voltak. A nemes családok fiai ezeken vettek részt. Táncmulatságokat külön rendeztek a gazdalegények és külön a zsellérek és cselédek. Gazdalegény a zsellérek, illetve cselédek mulatságára nem megy el.” (EA:000903)
Jelentős esemény volt a faluban a legényavatás is. A 15-16 éves legények vendégségkor, október utolsó vasárnapján, táncmulatság alkalmával éjfél körül keresztapát választottak maguknak, a lányok közül pedig keresztanyát. A legény áldomást fizetett a keresztapának meg a többi legénynek, a keresztanyát pedig táncra kérte. A keresztanya is többször elvitte őt táncolni, hogy rendesen megtanítsa. (EA:000903) Kovács Árpád (1928) szerint az ő korában a legények „tizennyolc éven fölő keresztőködtek be a mulatságokon”, ahol ők is választottak keresztapát és keresztanyát. „Tizennyóc éven aló a leginy még a faluba se mehetett ki este, mer a fiatalabbat megfogták és a patakba dobták”.
Az itteni házassági szokásokról is gyűjtött Manga János adatokat 1939-ben. Megemlíti, hogy a legények 28-30, a lányok 24-25 éves korukban házasodnak. (EA:000923) Az ismerkedések leginkább a táncmulatságokon és a kukoricafosztásnál kezdődtek. Ha a legénynek megtetszett a leány, megkérdezte, elmehet-e hozzájuk. A legények szombat és vasárnap este jártak a lányokhoz, ahol együtt voltak a család többi tagjaival. Mikor a legény elment, a lány kikísérte a kapuba, ahol egy kicsit még beszélgettek. Az is előfordult, hogy egyszerre két legény volt a lánynál. Ilyenkor azonban csak azt kísérte ki, aki tetszett neki.
A házassági szándékot a fiatalok beszélték meg, s bejelentették a szülőknek. A legény szülei csak ritkán mentek megkérni a leányt. Újabban már a kézfogó sem volt divatban. A legény és a leány a választott násznagyokkal együtt ment a paphoz, s a legény ott adta át a gyűrűt a lánynak.
A lakodalmakat leginkább ősszel tartották, szombaton vagy vasárnap, később egyre gyakrabban csütörtöki napon is. Délután két óra tájban volt az esküvő. A lakomára általában ott került sor, ahol nagyobb hely volt. Éjfélkor, mielőtt bekötötték a menyasszony fejét, egy asszonyt felöltöztettek cigányasszonynak, aki a karján egy pólyát hozott, s odaült a vőlegény mellé. Mikor az újmenyecskét bevezette a vőfély, a vőlegény ellökte a cigányasszonyt, elkapta feleségét, s azzal táncolt a Csörög a kocsi… dallamára. (EA, 000923:3-4.l.)
A reformátusok házassági szokásairól Sz. Kiss Károly is írt Monográfiai vázlataiban 1879-ben . Azt olvassuk könyvében, hogy a házasságot régen a kézfogó előzte meg, „néhol a lelkész előtt”. Az esketés ünnepélyesen, násznép előtt történt szerdai napon, hétköznapi istentisztelet alkalmával. Költséges volt a három napi lakodalom, ahol a zene és a „pisztoly durrogatás el nem maradhatott”. A fiatalok kihirdetése kötelező volt, s mint szerzőnk írja: „Dispensatio mellett (hirdetés alól) csak kivételes a nősülés, s akkor minden sallang nélkül mint egy >suttyomban< esik meg.” Aztán a törvénytelenségekről is szól, hozzátéve, hogy: „Vad házasság s így a törvénytelen gyermekek száma is ritka, többnyire kompossessoratus helyeken fordulnak elé, – úgy látszik ez a nemesi kiváltságok közé tartozik.” (226-227.l.)
Érinti még a házassági szokásokat Kiss Károly akkor is, amikor a stóláról ír. Megemlíti, hogy hajdan az esketésért 25 denárt fizettek, 1793-ban pedig a házasulók hirdetése és bizonyítványa 30 krajcárba került. 1859 után aztán az esketés díját egy és fél forintban szabták meg. Arról is olvashatunk munkájában, hogy „Mint régi kor maradványa, máig is fennállanak a következő kegyeletes népszokások. /…/ Esketéskor a pint bor s a fonott kalács elmaradhatatlan. A lakodalomba a vőfély első sorban a lelkészt s tanítót invitálja meg, de melybe az illetők egyáltalán nem szoktak elmenni.” (188.l.)
Hogy törvénytelen születések a Bori Egyházközségben is előfordultak, azt a századforduló tájáról fennmaradt adatok is bizonyítják. 1899-ben például három ilyen esetet jegyzetek az anyakönyvbe. Ha megvizsgáljuk az 1897 és 1922 közti időszakban házasságot kötöttek korát, látjuk, hogy a fiatalok általában 19-28 év közt házasodtak. A boriak legtöbbször helybelivel léptek frigyre, kisnemes a kisnemessel, szegényebb társadalmi állású a szegényebbel, de előfordult egy-egy dalmadi, kisszecsei, barsendrédi házastárs is. Gyakori volt a Pomothyak, Nagyok, Szabók, Szúdyak, Boryak, Dalmadyak, Aggok, Szemerédyek, Kovácsok, Horváthok, Huszárok keveredése.
Vannak lakodalomra vonatkozó ma gyűjtött recens adataink is. Innen tudjuk, hogy a templomból haza igyekvő lakodalmi menet betért a lelkészlakba is, előttük pedig, mikor innen tovább mentek, a falu legényei láncot feszítettek ki, s csak akkor engedték őket tovább, ha a vőlegény kifizette a váltságdíjat. (Fuchsné Szúdy Ella) A menyasszony hosszú évek óta fehér ruhában esküdött e faluban is. Fennmaradt egy-két esküvői kép is, melyeken jól látható a hófehér hosszú ruha, az ugyancsak hosszú fátyollal, a magasított fejkoszorúval vagy a homlokot is átfogó koszorúpánttal. A vőlegény általában polgáriasodott ruhában látható: fekete öltönyben és fehér ingben. A jobb módúkanál nem hiányzik a csokornyakkendő s a fehér kesztyű sem. A kabát hajtókáján kis csokrot látunk, s előfordul, hogy a legény hosszú szárú fekete bőrcsizmában van. A lány staférungja ágyneműből, törülközőből, abroszokból, lepedőkből, szakajtóruhából, dunnahuzatokból állt. Nagy Béláné Horváth Aranka gazdalány staférungjában volt 2 tollas dunyha, 4 vánkus, 6 darab ágylepedő, 12 törülköző, 12 kenyérruha, több kihímzett gyolcsing. Néhány szép kép őrzi Bory Etelka staférungjának szőtteseit, melyeket édesanyja, illetve a bori takácsok készítettek.
A keresztelési szokásokról ugyancsak Kiss Károly könyvében találunk általános református szokásleírást, ami részben Borira is jellemző volt. Mint írja: „A keresztelés a születés után 1-4 napra szokott eszközöltetni, többnyire hétköznap az esti órákban, 2-6 keresztapa s anya jelenlétében, kik rendre beíratván, lefizetik a több helyütt szokásos 2-3 kr. >penna pénzt<. Ezt költséges lakoma követi, melyben rendszerint a beteg anyának is kell részesülni igen sokszor egészsége nagy veszélyeztetésével. Jellemző, miszerint veszély esetén lelkendezve hozzák a beteg kisdedet, nehogy kereszteletlenül haljon meg.” (1879:223) A keresztelőért járó stóla egyébként a XVII. századig 1 tyúk és 1 kenyér volt. 1793-ban pedig a „nemes és nemtelen egyaránt egy márjást” fizetett, 1859-ig ugyanez fél forint volt. 1896-ban Boriban 12 újszülöttet, 3 fiút és 9 lányt anyakönyveztek. 1897-ben az újszülöttek száma 10 (7 fiú, 3 lány), 1898-ban 8 (3 fiú, 5 lány), 1899-ben 9 ( 5 fiú, 4 lány), 1900-ban 10 (5 fiú, 5 lány), 1901-ben 15 (7 fiú, 8 lány), 1910-ben 14 (7 fiú, 7 lány). Az 1930-as évig átlagban évente 10 gyermek született a református gazdák körében. Természetesen a faluban a szaporulat nagyobb volt, hisz a zömmel katolikus cselédség gyermekeit nem itt anyakönyvezték.
A temetési szokásokkal ugyancsak foglalkozik könyvében Kiss Károly. Mint említi: „Temetés konfirmáltaktól kezdve predikació és bucsuztatóval megy végbe, megkívánván a lelkészi kikisérést, a rövid sirbeszédet s imát is. Az egyszerű imával v. oratioval temetés nem tudott szokásba jönni. A temetést költséges, többnyire dorbézolássá fajuló tor követi. A 48 óra ritkán tartatik meg, kivált a kémrendszer óta.” (1878:226) A temetési stóla a XVII. századig a predikációs halottól 25 denár volt, a rector énekléséért 12 denárt fizettek. 1793-ban a prédikációs temetésért 1 forintot kellett fizetni, az énekszósért 15 krajcárt. 1859-ben halotti ima kikísérés nélkül fél forintba került. S mint a továbbikaban olvassuk Kiss Károlynál: „Temetéskor a toros háztól némely helyütt a lelkész s tanítónak is visznek élelmiszert, s az élők közül >kitörlésért< néhány krajcárt. A stólárékot legtöbbnyire utólagosan fizetik. Az egyszerü ima vagy oratioval temetés csak egy helyen (N.-Sarlóban) van érvényben, egyebütt a predikáció s bucsuztató járja, megkívánván a lelkész kikísérését is.” (1879:188)
Olvashatunk Kiss Károly összefoglalójában a reformátusoknál szokásos énekdiktálásról is. Ezt a szokást az egyház már régen meg akarta szüntetni, ám nem volt egyszerű dolga e tekintetben. Mert, mint olvassuk: „erről leszoktatni a gyülekezeteket szintén nem kis munka volt s nem egyszer zavará meg a lelkész s gyülekezet közti békés viszonyt. Második bibliáját s a hozzá forrott szokásokat nem egy könnyen engedé megsemmisíteni a nép.” (1879:191) Majd így foglalja össze a régi temetési szokásokat a szerző: „A koporsó a templomba s a felette mondott tanítás után a temetőbe vitetett. Majd eltiltván a hulla templomba vitele: az udvaron tartá a lelkész a beszédet. 1785-ben kir. rendelet eltörölvén a templomon kívüli predikáció v. oratio tartást; oda módosult az eljárás, hogy elébb a halott eltemettetett s aztán a templomban tartatott meg a tanítás, vagy elébb elvégeztetvén a templomban a szertartás – mialatt a hulla a templom előtt maradt – aztán következett nyomban a temetés.”(1879:197)
Boriban, mikor háztól temettek, végigvitték a halottat a falun. A diktálás itt is sokáig szokásban volt, akárcsak a népes temetési torok. Az énekes diktáló a lelkész megjelenése előtt érkezett a házhoz. A búcsúztatás szintén szokásban volt. A faluban tevékenykedő halottkémről is említést tettek. Szokásban volt az évfordulós emlékharangozás is.
(A faluról részletesebben olvashat az érdeklődő a Nemesbori sorsfordulói (Őrhely a történelem sodrában) c. könyvemben. Pozsony, 2009)
Irodalom
BOROVSZKY SAMU szerk.
é. n. /1906/ Magyarország vármegyéi és városai. Hont megye és Selmecbánya sz. kir. város. Budapest
2003 Visszaemlékezések a kitelepítésre. In: Szarka László, szerk. 36.p. Komárom
BOTIK, JÁN red.
1988 Hont. Tradície ľudovej kultúry. Banská Bystrica
CSÁKY KÁROLY
1985 Honti barangolások. Bratislava
2004 A Dunától a Szitnyáig. Komárom
2008 Bori. Falu a történelmi Hont és Bars határán. Komárom
CSATÁR ISTVÁN – ÖLVEDI JÁNOS
1939 A visszatért Felvidék adattára. Budapest
GYÖRFFY GYÖRGY
1987 Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest
KISS KÁROLY,Sz.
1879 Monográfiai vázlatok 4. Bars. Pápa
MANGA JÁNOS
1979 Palócföld. Budapest
1939 Bori 1939.júl. 30. – Kéziratos gyűjtés, 2 lap. (EA:7697)
1939 Bori, Hont megye. – Kéziratos gyűjtés, 4 lap. (EA:000903)
1939 A vissaztért Felvidék néprajza. In:Csatár-Ölvedi, 226-230. Budapest
RAVASZ JÁNOS
1940 Kéziratos néprajzi gyűjtések (EA:7088)
URBÁNYI JÁNOS
1941 A borfői kapuk. Kézirat. (EA:1436)
Bori község néprajzának elemzésén hamarosan folytatjuk!
Csáky Károly, Felvidék.ma
