A farsangzáró hamvazószerda már a nagyböjt kezdete. Másképp böjtfőszerdának, böjtfogadószerdának, szárazszerdának is nevezik. E napon van a templomban a múlt évi virágvasárnapi szentelt barkából keletkezett hamu megszentelése és a hamvazás.
A hamu már az Ószövetségben is a bűnbánat szimbóluma volt. A hamvazkodás kezdetben csak a nagy bűnösök, a nyilvános bűnbánók szertartása volt. Az őskeresztények ilyenkor hamut szórtak vagy szórattak a fejükre. Később előfordult, hogy a haldoklók is hamuval hintették meg magukat. Amikor a nyilvános vezeklés megszűnt, a XIV. század táján, a hamvazás szertartása, mint a nagyböjt kezdete, általánossá vált.
A középkorban szertartás után a templomot övező temetőben mezítlábas körmenetet tartottak. Ilyenkor szentelték a zarándokok botját és tarisznyáját is, mert ők is vezeklő útra készültek tulajdonképpen. Hamvazkodás után a templomból hazatérők az otthon maradottak homlokához dörzsölték a sajátjukat, hogy azoknak se fájjon a feje. Rábaközben egy lapát hamut vittek a kocsmába, hogy azokat a korhelyeket is megszórják, akik nem hagyták abba a mulatozást. A székelyeknél azt tartották, hogy a hamvazószerdán született gyerek halála után sem rothad el. (Bálint S., 1989. 186–187. l.)
A palócföldi Mátraballán a legények hamvazószerdán gyűjtötték a tojást, szalonnát és a kolbászt. Mátraszőlősön az első világháború után a legények ilyenkor kezdték a kántálást. Az összegyűjtött élelmet ahhoz a házhoz vitték, ahol a háromnapos mulatságot tartották, s ott még tovább folytatták a táncot. A Mátra vidékén az összes edényt, fazekat hamuval kilúgozták, hogy a zsírnak még nyoma se legyen. Mátraderecskén ezt is mondogatták: „Ki sonka, be kiszi!” (Manga J., 1979. 223–224. l.)
A régi időben nagyböjtben – hamvazószerdától húsvét vasárnapig – senki sem evett húst, s a legtöbb helyen még a zsíros eledeltől is óvakodtak.
Ipolybalogon ilyenkor a faluban készített tökmagolajjal főztek.
Pereszlényben voltak olyan családok, ahol hamvazószerdán az addig használt fazekakat, lábasokat kimosták és félretették, hogy ne is főzhessenek azokban. Olyan edényeket vettek elő, melyekben eddig csak tejet tároltak.
A vidám napok befejezésért, a felszabadult mulatozások lezárását, a böjtkezdetét a nép mindig fontos állomásnak, komoly dolognak tartotta.
Ezt bizonyítandó, a Vasárnapi Ujságban 1855. február 25-én megjelent, Györffy Gyula Hamvazó szerdán című versének idézésével zárjuk mi is mondandónkat:
Györffy Gyula: Hamvazó szerdán
Vége vége! kimult mint a többi
Belehalt a vigság mámorába.
Nincs több olly kimúlás a világon,
Ollyan víg, mint a farsang halála.
Jobban vigad ő a végórában
Mint közepett élete javában.
Elvonult felettünk mint az álom
Eltemettük az utolsó bálon.
Eltemettük szép virágos sírba,
Egyszerű sírkő mereng felette,
E szó: „emlékezet” van rá írva.
Ifju kéz irá midőn temette,
Elgondolva az élvezett jóra,
Mennyi öröm…, mennyi édes óra…
S bár megválni tőle nem kivánna
Szíve hasztalan eped utána.
Elég a farsangolásból ennyi
Tegyük le a tarka álarczákat.
Sok ábrándtól elzsibbad a lélek
S megárthat a mi sok élvezést ad.
Sok vigságtól már sok ifju élet
Mint a füst és árnyék semmivé lett.
Sok édes mámornak fáj az ára
Józanodjunk hát ki valahára.
Rút önzés lenne s nem csekély szégyen
Sirját ásni a polgárerénynek,
Feláldozni saját tetterőnket
Ábrándoknak és hiú reménynek,
Elég volt a víg életből ennyi,
Most annál több hasznosat kell tenni,
Mert apáink reménykedve várnak
Milly fiakat adtak a hazának?
És te farsang, tünedékeny álom!
Nyugodjál békében eltemetve.
Ne legyen álarcod hamissága
Egy hívednek sem szemére vetve! –
Megfékezve már a szenvedélyek.
Ábrándjait szétüzé a lélek.
Ösvényünkön józan ésszel járunk
S szorgalmunktól ép gyümölcsöt várunk.
Csáky Károly, Felvidék.ma
