Duncsák Mária kassai tanárnő a régi húsvéti szokásokról mesélt. Ahogyan származási helyén Ungvárott megélte, ma Kassán is így készült a húsvétra.
– Ungvárról, tősgyökeres polgári családból származom, ahol mindig, még a legnehezebb szovjet időkben is betartottuk a hagyományokat. Húsvétkor a sonka, a tojás, a főtt kolbász mellett töltött borjúhús és külön tepsiben sütött töltelék volt a reggeli, hozzá az elmaradhatatlan mazsolás kalács, amelynek nálunk ma is pászka a neve.
De szokás volt még sárga túrót is készíteni legalább húsz tojásból – édesen vagy sósan. Tudtommal ezt csak a keleti régiókban csinálják napjainkban is a háziasszonyok. Manapság nemigen kapni borjúhúst, így ez többnyire hiányzik a húsvéti eledelek közül, a többi azonban most is az asztalra kerül.
A húsvéti szokások közül már csak kevesen tartják be, de mi betartjuk a pászkaszentelés, vagyis ételszentelés hagyományát.
Ungváron ugyan az én gyerekkoromban keményen üldözték az egyházi szokásokat, ennek ellenére a római és görög katolikus magyarok és ruszinok húsvét vasárnap kosárba rakták a sonkát, kalácsot, tojást, kis üvegben bort, hogy a reggeli mise előtt a pap megszentelje ezeket a templom udvarán. Ezután következett a szentmise, ahol a földre rakott kosarak tartalmának és a tömjénnek illata egyedi módon keveredett.
Mi, gyerekek alig vártuk, hogy véget érjen a mise, és ehessünk a finomságokból. Annál is inkább, mivel akkoriban még szigorúan vették, hogy szentáldozás előtt nem lehetett enni, így aztán a hosszú böjtölés után mindenki kiéhezett már a jó falatokra.
Mise után sietett haza a nép a megszentelt ételekkel, és azt sem bánta senki, hogy minden utcasarkon egy beszervezett spicli állt, hogy figyelje és besúgja azokat, akik templomba járnak, és megtartják az egyházi ünnepeket.
– A tojásfestésről mit tud mondani?
– A tojásfestés úgy történt, hogy húsvét előtt gyűjtöttük a hagymahéjat, főleg a lilát, és annak a levében főztük keményre, majd hagytuk benne kihűlni a tojásokat. Ez egy vöröses-lilás márványos színárnyalatot és mintázatot adott a héjnak, és – ma úgy mondanánk – igazi bio-módszer volt. Sok család, főleg a szegényebbek, el is fogyasztották a tojásokat rakott krumpli formájában.
A piacon ruszin és magyar falvakból – főleg Dobronyból – származó gyönyörű hímes tojásokat lehetett kapni.
– És a locsolás?
– Nálunk húsvét hétfőn locsolózni mentek a fiúk és férfiak, a kisfiúk az apjukkal, a kamaszok és fiatalemberek csoportosan. A mi családunkban, ha nem túl korán volt a húsvét, a nagymamám apró ibolya csokrokat készített, az asztalra rakta porcelán tálba, és a locsolózó fiúk gomblyukába tűztük őket.
Locsolóverset mondani szinte kötelező volt, az idősebbek is ezt tették, ezután következett a lányok, anyák, nagymamák megöntözése kölnivízzel, majd a kínálgatás. Minél többen jöttek öntözködni, annál többször kellett feltölteni a sonkás és süteményes tálakat, de erre minden lányos háznál fel voltak készülve a mamák.
A lakást aztán nem győztük szellőztetni az átható kölniillattól! A lányok persze nyafogtak és váltig állították, hogy milyen hülye szokás a locsolózás, de azért nem adták volna magukat egy vak lóért, amikor a fiúk beállítottak.
A szegény családok gyerekei sokszor színes szappanos vízzel locsolták a lányokat. A kicsik hímes tojást és aprópénzt kaptak, a nagyobbaknak és a rokon gyerekeknek papírpénz dukált, a fiatalembereknek puszi, virág, de viccből tojás is. Nem emlékszem, hogy a gyerekeket valaha is alkoholos itallal kínálták volna, ez akkoriban nem volt szokás, csak málnaszörp szódavízzel járta.
– De azért alkohol is volt, nem?
– A fiatalemberek és idősebb férfiak persze szívesen koccintottak, így aztán a locsoló körút után sokszor a gyerek vezette haza kézen fogva az apját.
Ungvárott sok színes egyéniségű ember élt akkoriban – amolyan mikszáthi habókos figurák -, ezek közül az egyik, egy városszerte ismert és tisztelt orvos agglegény fia, Sz. Pista volt. Szülei halála után kis bőrönddel és két kis demizsonnal látogatta meg húsvétkor az ismerősöket. A kofferba süteményt pakoltak neki, és megkérte a háziakat, hogy a demizsonokba bort és pálinkát töltsenek, mivel ő – úgymond – nem bír annyit inni, otthagyni viszont sajnálta volna a kínált italokat.
De voltak más humoros esetek is. Amikor a jómódú szomszéd nénihez azzal a szokványos kérdéssel kopogtak be a nem szívesen látott, többnyire részeg locsolók, hogy szabad-e az Istent dicsérni, azt válaszolta: Szabad, fiam, a templomban! – és bezárta az orruk előtt az ajtót.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
Fotó: net és mti
