Nagyon szép ünnep volt az régen is meg most is, csak már nem tartják olyan formában, mint valamikor – állapítja meg a dobfeneki Farkas Tibor, akinek gyerek- és ifjúkora az ötvenes-hatvanas évekre esett.
Az ünnepre való készülődés akkor kezdődött, amikor elküldték a gyerekeket barkát szedni, amit aztán virágvasárnap a pap megszentelt.
„Ma már nem figyelnek oda sem a barkaszedésre, se a szentelésre, nincs már ez meg a fiatalabb generációknál, hacsak az idősebbek eszükbe nem hozzák, hogy így illik elmenni a templomba virágvasárnap. Már akik még járnak, mert egyre kevesebben vagyunk olyanok. Pedig szükség volna rá a maiaknak is, pláne a fiatalokra férne rá, hogy tanuljanak egy kis erkölcsöt, tisztességet. De ez már legyen az ő dolguk. Mi még így csináltuk” – mondta.
A dél-gömöri kisfaluban élő férfi gyermekkorára visszaemlékezve elmondja, bizony nagy volt a készülődés húsvétra, vagy inkább húsvéthétfőre. Már három héttel előtte jártak egymáshoz érdeklődni, van-e már valakinek szagos víz.
„Ha tudtunk szerezni, vagy vettek nekünk, azzal is megöntöttük a lányokat, ha nem, maradt csak a hagyományos víz” – tette hozzá Farkas Tibor.
Öten-hatan összefogtak, két-három nappal előtte már megbeszélték, aprólékos forgatókönyvet készíttek, hogy honnan kezdik, melyik lányt locsolják meg előbb.
„Alig vártuk a hétfőt, már hajnalban el akartunk indulni öntözködni, de meg kellett várni a reggelit.” Vödörrel, bögrével felszerelkezve elindult a fiúcsapat, később már akadt rózsavíz is egy-két fiúnál, azt körbeadogatták.
„A lányos szülők nem nagyon szerették, amikor hűvösebb idő volt húsvétkor, hogy vízzel öntjük le a lányaikat, mert bizony nem volt az kellemes dolog.
Az egyik alkalommal nem találtuk a lányt. Az anyja azt mondta: hej, gyerekek, nem tudom én már, merre ment, az előbb még itt volt. Tudtuk, hogy hazudik az asszony. Mi meg mondtuk, hogy megkeressük. De nem találtuk sehol. Majd az egyik gyerek kitalálta, hogy nézzük meg a pajtában. Hát a kislány ott szorongott odafent a pajta tetejében, a szarufán. Olyan volt ott fent, mint egy galamb, úgy reszketett a víztől.
Lecsalogattuk valahogy, aztán elkaptuk a karját, kifeszítettük és jól össze-vissza öntöztük. Behívtak azért ott is, mint minden háznál, megvendégeltek tisztességgel. Sütemény akkor még nem nagyon volt, csak mákos kalács vagy túrós lepény.
Mikor már nagyobbacskák voltunk, öntöttek egy kis édes pálinkát is” – meséli Farkas Tibor, aki azt tapasztalja, hogy hagyományosan, vízzel már nagyon kevesen öntözködnek. „Csak kölnivel meg nem az igazi” – szögezte le.
A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő régi elnevezése is utal a szokás eredeti jellegére.
A szokásról Magyarországon már 17. századi írásos emlékek is fennmaradtak. 1736-ban Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae…című művében ezt írta:„… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …”
A locsolás az emberiséggel csaknem egyidős termékenységkultusszal van kapcsolatban.
Ugyanakkor a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára.
A szokás arra a legendára is visszavezethető, amely szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat, illetve vízzel öntötték le a Jézus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
BA, Felvidék.ma
