Mikulás előestéje van, amikor a gyerekek/hogy világszerte-e, azt nem tudom, annyira azért nem ismerem a világ szokásait/gondosan kipucovált csizmáikat, cipőiket kiteszik az ablakba, és várják, hogy reggelre a jól megérdemelt ajándékot találják benne, amit a Mikulás csempészett bele – habár én mindig féltem tőle, hogy reggel virgácsot fogok a csizmában találni, ami tudvalevően azoknak a gyerekeknek a jussa, akik az előző évben rosszul viselték magukat.
De hát, a jó öreg engem megkímélt attól, hogy ebben a szégyenbe maradjak – még akkor is, ha nem mindig viseltem magamat példaértékűen.
Szóval, egész nap nagy az izgalom. Szorgalmasan keresem a legnagyobb lábravalót, amiben a legtöbb ajándék fér el. Titokban még az is megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha a felnőttek jóval nagyobb csizmáját „venném kölcsön” erre a célra, de félek, hogy a Mikulás rájönne a turpisságra, akkor aztán az isten se mentene meg a virgácstól!
Amúgy, a Mikulást még sosem még sosem láttam, ez azonban csöppet se akadályoz meg abban, hogy én is bekapcsolódjak, mikor a gyerekek egymást túllicitálva ecsetelik, hogy milyen kalandjuk volt vele. Igaz, párszor már elhatároztam, hogy meglesem őt „ akció közben”, mikor az ajándékokat elhelyezi az ablakban, de az álom végül is mindig győzött, és én elmulasztottam az alkalmat. Reggel persze, az ajándék, annak a rendje és módja szerint, ott van az ablakban.
Most is a szobában téblábolok, amikor egyszercsak, hopp… azt veszem észre, hogy minden tárgyat megkettőzve, duplán látok. Először még élvezem is ezt a játékot, de aztán mégis kellemetlen, és szólok anyuéknak, akik nagyon megijednek, mert már a szemeim is keresztben állnak. A csehszlovák egészségügyben azonban már nem bíznak, így aztán összepakolnak, autóba be, és indulás Magyarország. Nagymaroson lakik anyu unokatestvére, Ili néni, a családjával. Az elkövetkezendő hónapokban náluk lesz az otthonom.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”53033,52899,52751,52597,52425,52263,52116″}
