A magyar irodalmi mesék világában előfordult már, hogy a mesehősök versíró versenyt hirdettek egymás között, és a mese keretein belül – a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak tolmácsolásában – látens módon konfrontálták a költészetről és a versnyelv játékosságáról vallott különböző nézeteiket.
Az itt megszólaltatott szövegek elsősorban apropóként szolgáltak a mesehősök közti hierarchia kérdéseinek elrendezéséhez. Tamás Zsuzsa Macskakirálylány című mesekönyvében azonban olyan beágyazott művekkel találkozunk, amelyek a metalepszis gesztusának köszönhetően történetalakító, valóság-felismerő, illetve valóságteremtő erővel bírnak. A „szomorú mesék szépségversenye”2 keretein belül elhangzó, fikcióként tálalt szövegek ugyanis a kollektív narrátorú, kiegészítő jellegű történetmesélésnek köszönhetően a szövegmondás folyamán valósággá válnak. A mesemondás tevékenysége tehát narratív identitást hoz létre, a lezárásra váró történetek az alaptörténetben zajló megvalósulásukkal találják meg a helyüket és szerepüket a mese varázsvilágában. A valóság és a fikció összeérése feloldja a beágyazott mesék balladisztikus tónusát, és a mese „eukatasztrófikus”3 világképével azonosulva pozitív zárlatúvá változtatja azokat. A befejezések reményt adnak a mesélőknek/szereplőknek, és az elkeseredett történetekből meseszép történetek kerekednek. Legmarkánsabban ez az utolsó beágyazásban, a bánatos királyfi meséjében figyelhető meg, ahol a történetben elhangzó párbeszéd az alaptörténet folytatásaként interpretálódik, és elvezet a mese megoldásához. A keretmese és a beágyazott történetek tehát egymás meghatározói és kiegészítői lesznek, és egymásra visszahatva többféle perspektívából kínálják önmaguk olvasatát.
De hogyan is jutunk el ehhez az egymást kiegészítő játékhoz? Elsősorban a népmesei elvárások és sztereotípiák mozgósítására és ezek megfelelő mennyiségű, játékos, finom humorral történő kizökkentésére van szükségünk. Az olvasó a jól ismert tündérmesei világ hagyományából építi fel a befogadási folyamatot, ahol a mesei szüzsé a maga szokásos medrében göndörödik: a királyfit útnak bocsátja az apa, hogy mátkát keressen magának, majd az erdőben talál egy elvarázsolt házikót, benne egy elvarázsolt macskakirálylányt, végül a váratlanul betoppanó segítők segítségével sikerül feloldani a varázslatot. Néhány motívum megőrzi varázsmesebeli rendeltetését és működését a szövegben: ilyen például az Öregerdő motívuma, amely megegyezik a népmese mágikus erdejével, hiszen ez az erdő a népmeséből ismerthez hasonlóan „…sokat látott már. Sűrűnek sűrű volt. És bizony sötét is.”4 Propp szerint a mesebeli rengeteg az ősi beavatási rituálék helyszínét, illetve a túlvilág felé vezető utat idézi, ezért a mesei megoldáshoz szükséges külső-belső átalakulások ezen a mágikus téren játszódnak le.5 Tamás Zsuzsa Öregerdeje is elvarázsolt hely, amely a racionális és irracionális világ határán helyezkedik el, és a mágiának köszönhetően megreked a múltban. Az idő megállását az egyik fa, Mohos bátyó karaktere jelképezi, aki a nevelt gyermeke elvesztését követően konzerválódott térben és időben.
Hasonló motívumátemelést figyelhetünk meg az állatmenyasszony karakterében, amely a tündérmesék egy sajátos szereplőjeként ismert a népmese világában. Bruno Bettelheim értelmezésében az állatvőlegény és -menyaszszony típusú mesék a szexualitással kapcsolatos negatív beállítódások levezetésére és a nemi érés, illetve elfojtások feldolgozására szolgálnak. A főhős ezekben a mesékben állatbőrbe bújva ismeri meg jövendőbelijét, és időre van szüksége ahhoz, hogy a riasztó külső mögött felismerje szerelmét. Az átváltozás csak akkor történhet meg, ha a másik képes elfogadni a szerelmet testi-lelki egészében.6
A megfelelő időben történő párválasztás fontos motívuma a macskakirálylány történetének is, hiszen az átváltozást megelőző „idejekorán” figyelmeztetés a megfelelő idő kivárásának intelmeként szolgál. Míg a macskabőrbe bújtatott királylány túl korán szeretne olyan ismereteket szerezni, amik még váratnának magukra, a királyfi épp ellentétes folyamatokon megy keresztül: csak mások segítségével, lassú lépésekben képes felismerni helyét és szerepét a saját életében. A „belülről elvarázsolt királyfinak” meg kell tanulnia bánatosból boldoggá változni.
Az álruhába öltözés, a maszkosság a mesében nemcsak a macskakirálylányra, hanem szinte valamennyi szereplőre jellemző, még ha némelyiküknél metaforikus értelemben is (például Mohos bátyó elkérgesedett szíve). Az egyes karakterek a történeteik verbalizálásának köszönhetően jutnak közelebb valódi személyiségükhöz, és csupán ezek segítségével képesek az álruhájuk levetkőzésére. Amíg nem mondják el a meséiket, önmaguk elől rejtőzködve képtelenek levetni az álarcukat. Narratív identitásuk tehát a beágyazott meséken keresztül a fikció köntösét ölti magára, hiszen senki sem az valójában, akinek első ránézésre látszik – és a meséik leplezik le valódi énjüket. Ez a maszkos magatartásmód gyakori motívum a varázsmesék világában, csupán a leleplezés módja, a történetszövés szükségessége nyit új utakat Tamás Zsuzsa meséjében.
Távolról nézve tehát úgy tűnik, a történet zökkenőmentesen halad a varázsmese toposzaiból7 építkezve – azonban az olvasónak hamar szemet szúr, hogy a mese bizonyos szakaszai felhasadnak, az egyes szüzséelemek rései pedig egyéni módon kerülnek kitöltésre. Az irodalmi mese mikrovilága a részletek felfejtésében tárul fel. Jó szerkesztői eljárásnak bizonyul, hogy amikor leginkább úgy tűnik, mesénk felvette a népmese szüzséjének ritmusát, nyelvezetével, stílusával vagy egy-egy oda nem illő motívummal kizökkenti a befogadót, ami új irányt kölcsönöz a történetnek. Ezt tapasztaljuk például a történetet elindító útnak engedés motívumában is: szertartásos gesztus és királyi méltóság helyett egy polgári életmódú család hétköznapjaiba nyerünk betekintést, ahol kapkodással, siettetéssel, szétszórtsággal („Nagy volt aznap a felfordulás”8) találkozunk. Míg a varázsmesében az egész királyi udvar nyomon követi, áhítattal figyeli az útra bocsátás rítusát, Tamás Zsuzsa meséjében parodisztikus hatást kelt a családi fejetlenség; a szinte szakrális méltóságú esemény profanizációját a lyukas királyi mamusz útmutatása és az útravaló tanácsadás abszurditása – népmesékből ismert kulcsszavak összefüggéstelen, kábult felsorolása9 – teljesíti ki. Az aktualizálás eljárására jellemzően egymást átszőve jelennek meg a népmesei motívumok és a kortárs világ elemei is (például hamuban sült pogácsa helyett szendvics várása).
Kizökkentő funkcióval bírnak azok az incselkedő kiszólások is, amelyek az olvasó mese iránti elvárásait és a mesebeli sztereotípiákat kívánják leleplezni. Rögtön a mesekezdő formulát követően – ami ugyan kijelöli a mese helyszínét és főszereplőjét, lírai nyelvével mégis eltér a hagyományos mesekezdésektől – orron koppintja az olvasót a szöveg, hiszen a királyfit nem a hozzá illő tradicionális miliőbe illeszti, és ennek rendhagyóságára szövegszerűen is felhívja a figyelmet: „Hogy egy királyfinak palotában volna a helye? A királyfi is valahogy így gondolta!”10 Hasonlóan felhívó funkcióval bírnak azok a szöveghelyek, ahol a mesemotívumok struktúrájának megszegését a hallgatóság reakcióinak ábrázolása és a mesemondó önreflexív megjegyzései emelik ki. Ezt az eljárást figyelhetjük meg például, amikor a kíváncsi királykisasszony benyit a tiltott 12. toronyba, ahol a népmesebeli toposzok logikájából kiindulva a boszorkánnyal kellene találkoznia. A szöveg azonban így szól: „Elfordítottam a kulcslyukból kiálló rozsdás kulcsot – mi másért lett volna ott, ha nem azért, hogy elfordítsam? –, és beléptem a toronyszobába. A szobában pedig ott állt…
– A boszorkány! – kiáltotta egyszerre a tátott szájú hallgatóság.
– Nem, kedveseim, ki kell ábrándítsalak titeket! Nem volt a szobában semmiféle boszorkány. Egy olvasópult állt a szoba kellős közepén, s azon feküdt az Idők Könyve.”11
A mesebefogadás elvárásait megtörő jelenségként jellemezhetők a meseszövés folyamatára történő reflexiók, amelyek a beágyazott szövegek kommentárjaiként szerepelnek. Az elhangzott mesékhez fűzött megjegyzések egyrészt a mesebefogadás folyamatát tematizálják, amely a meseszövés rituáléját, annak befogadókra gyakorolt hatását emelik ki, másrészt a beágyazott történetek értékelését egyenrangúvá emelik a történetszövés aktusával. A belső történetek narrációihoz fűzött kritikai megjegyzések a beágyazások interpretálásaként funkcionálnak, és további történetszövésre motiválják a narrátorokat. Ilyen biztató jellegű megjegyzésekkel találkozunk Rongybaba Sári meséjének zárlatát követően, ahol a hallgatóság az incipittel („Pedig egész mulatságosan indult”12), a szöveg stílusával („És remek a stílusérzéked, Sárikám”13), valamint a szüzsével („nagyon, hm, érdekes volt a közepe, azzal a párnával, tudod”14) egyaránt foglalkozik.
Időnként humorral is gazdagodik a szöveg megtörési szándéka, amely a nyelvvel való játékos bánásmód lenyomataként funkcionál. Ládafia királyfi például így szól Rongybaba Sárihoz: „Mindenütt jó, de legjobb veled!”15 A humoros modalitás és a különböző szójátékok fontos elemei a mesének („A királyfinak nem volt más választása, mint választani”16), amelyek egyrészt a Lázár Ervin-féle kötekedő párbeszédekben figyelhetőek meg, másrészt a szó szerinti és másodlagos jelentés határának feloldásában találhatóak: például Mohos bátyó, az évezredes öregségű fa arra kéri a macskakirálylányt, nehogy faképnél hagyja;17 Rongybaba Sári megtépázott szíve pedig befoltozásra vár.18 Külön figyelmet érdemel a királynő levele a királyfihoz, ami aggódó modalitásával, közvetlen hangnemével, intimitásával elsősorban a szülő–gyermek kapcsolatot képezi le. Az intertextuális elemeket is tartalmazó levél (a királyfi húgában Az okos lány című mese főszereplőjére ismerhetünk) egyedisége élőnyelviségében található, amely élesen szemben áll a betétversek míves nyelvezetével és finom líraiságával. A nyelvi regisztereket – archaizálást és szlenget – összemosó szöveg humora azonban időnként erőltetetté válik: Hamargitka figurája és jellemzése klisészerűen és idegenül hat a meseszöveg egyébként jó ízléssel adagolt humoros és poétikus világában.
A mesekönyv legnagyobb értéke, hogy egymásnak feszül a profán és szertartásos világ, az archaikus és a kortárs miliő, a naivitás és a bölcsesség szólama. Külön elemzést érdemelnének a betétversek és Radnóti Blanka illusztrációi is, amelyek új horizontokat nyitnak a mesekönyv értelmezésében. Ezt azonban ezúttal bízzuk rá a – meseolvasást követően remélhetőleg kevésbé bánatos és sokkal inkább boldog mosolyú – olvasókra.
A könyv különlegessége, hogy a prózai kerettörténetbe önállóan is kerek, remekül kidolgozott verses mesei betétek kerültek, szép egységet alkotva. A könyv Radnóti Blanka illusztrációival készült.
Petres Csizmadia Gabriella, Felvidék.ma
