A falubéli asztalossal csináltattunk egy asztalkát, amit a tolókocsira lehet szerelni, így aztán, mostantól akkor is tudok olvasni, amikor az udvaron vagyok. Csak az asztalra fektetem a könyvet, mert a kezeim gyöngék hozzá, hogy megtartsák, és már olvashatok is.
Eddig az volt, hogyha az udvaron voltam, hogy csak tétlenül nézelődtem. Vagy, ha már nagyon untam magam, valaki felolvasott, mint régen – legtöbbször BABA. Most azonban, már ilyen tekintetben is önállóbb vagyok, aminek – talán mondanom se kell – nagyon örülök.
Akkoriban kaptam rá az orosz klasszikusokra is, amiből anyu könyvtárában sok volt. Ő a prágai magyar kultúrából rendelte a könyveket, ahonnan évente kétszer érkezett katalógus, amiből választani lehet – most már én is aláhúzom a engem érdeklő címeket. A „Világirodalom remekei” sorozat összes vászonkötésű kötete megvan a könyvtárunkban, és én ezekből a kötetekből szereztem az első áttekintést a virágirodalomról.
És ebből, engem főként az orosz klasszikusok nyűgöznek le. Ahogy a szenvedélyek vihara bontakozik ki az „Anna Karenina” lapjain, vagy Dosztojevszkij az emberi lélek mélységeit tárja az olvasó elé Raszkolnyikov személyén keresztül.
Akkor, természetesen, még nem gondoltam át ilyen tudatossággal ezeket a dolgokat, csak azt éreztem, hogy általuk egy izgalmas, új világba pillanthattam be.
Még azokat a részeket is szerettem, ahol hosszú filozófia vitákba bonyolódtak a szereplők, ami, valljuk be, se Tolsztoj, se Dosztojevszkij regényeiben nem túlságosan ritka. Merthogy ők ketten voltak a kedvenceim.
Ezért aztán, ha nem tűnne nagyképűnek, azt is mondhatnám, hogy tőlük tanultam meg gondolkodni.
…
Persze, azon az asztalkán, a könyv mellett más is elfért – például a sakktábla.
Mint a legtöbb dologgal, ezt se tudnám megmondani, hogy hol tanultam meg. Valahogy rám ragadt.
A lépéseket a szomszéd kislánytól tanultam meg.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből a játék rabja lettem – inkább a szépen faragott bábuk ragadták meg a fantáziámat. Addig nyaggattam anyuékat, amíg az egyik pesti útjukról egy sakk-készlettel tértek haza.
Most már volt sakk-készletem, kéne is valamit kezdeni vele.
Nagyapám, még katonakorából emlékezett a lépésekre, úgyhogy, kezdetben vele vívtunk késhegyre menő csatákat. Egyformán nem tudtunk sakkozni, ezért aztán rendszeresen összevesztünk azon, hogy melyikünk lépése volt a helyes.
Akkor még az újságokban volt sakkrovat, és én minden játszmát lejátszottam a táblán, a feladványokat is igyekeztem megfejteni.
Szóval, így teltek akkoriban a mindennapjaim.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56236,56107,55967,55185,55038″}