Megint meghaltam egy kicsit. Nem jó időszak ez: túl sok nekrológot kell írnom, túl sok értelmes ember megy el egyszerre. Úgy néz ki mindez, mint egy csendes, de masszív generációváltás végső szakasza.
Igen, elmegy egy generáció, egy olyan csapat, amely bár nagyon sokszínű volt, mégis szinte mindegyikük letett valami figyelemre méltót az asztalra. Az sem mellékes, hogy szinte mindegyiküket nagyon megpróbálta a történelem is. Közülük még azok is, akik beálltak valamely diktatúra szolgálatába, sem lehettek minden nap biztosak abban, hogy megérik a holnapot. Olyan idők jártak, olyan mélyrepülést produkált Európa és a világ.
Nemeskürty István nem ilyen kategóriákba tartozott. A tisztességes helytállók között is az elsők között van a helye. Amikor jó hat évvel ezelőtt utoljára szót váltottunk, már nagyon érezte léte biológiai terhét, mégis bizakodó volt. Örökké bizakodó és optimista volt, mindig tele tervekkel.
Személyesen nagyon sokat tanultam tőle – s ezt most ismét meg kell köszönnöm neki. Tartást lestem el tőle, a szellemi horizont létének fontosságát. Óriási, szerteágazó életművéből önkényesen vagyok kénytelen kiemelni hat kötetcímet – azért, mert írásommal nem akarom helyettesíteni a lexikonokat. De ha mást nem is tett volna, csak megírja ezeket a könyveket, már akkor is ott lenne a helye a legfontosabb szerzők között: Rekviem egy hadseregért – 1972!!!, Ez történt Mohács után – 1966!, Elfelejtett évtized – 1974, „Kik érted haltak, szent Világszabadság” – 1977, Diák, írj magyar éneket! – 1983, Magyar századok 2006.
Ám tett, jóval többet tett ennél. Könyveinek száma ötszöröse a fenti kiragadott köteteknek. S ama munkának értéke, amit a Budapest Filmstúdió élén (1959-63), vagy a Mafilm (1959-87) vezetőjeként elvégzett, valóban felbecsülhetetlen. Az elmúlt bő fél évszázad legkiválóbb magyar filmjeinek 70 százaléka az ő gesztori támogatása mellett született meg.
Nem véletlenül beszélek a generációjáról: ludovikás volt, a legjobbak, az igazán elkötelezettek közül. Azok közül, akik valóban megpróbálták újraépíteni a nemzetet. S megint csak ott vagyunk, a mának szóló üzenetek sűrűjében: a trianoni sokk utáni nemzet- és társadalomépítés fontosságánál. Több interjúban elmondta, személyesen is mennyi pozitív energiát, odafigyelést, és milyen hatékony indíttatást kapott a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiától, s annak vezetőitől. Attól az intézménytől, amely ugye eredetileg „csak” egy katonai tisztképző lett volna. (Hányszor halljuk napjainkban is, mennyi pedagógus, szülő vagy intézményvezető próbálja magát kibeszélni a körülményekre: a mai nehéz helyzetben ez meg az sem lehetséges, hiszen a körülmények… A húszas, harmincas években jobbak voltak a körülmények? Az igazi egyéniségek mindig megpróbálják a maximumot kihozni minden helyzetből.)
Az én generációm, amely már a Varsói Szerződés profi tisztjeivel került kapcsolatba, csak a legpejoratívabb jelzőkkel illetheti azokat, akik a hatvanas-hetvenes években kerültek ki az akkori tisztképzőkből. Nemeskürty viszont többször hangsúlyozta: a Ludovika szellemi embereket próbált meg képezni. (Persze, azt nem állítjuk, hogy ez minden esetben sikerült is, sőt talán az esetek többségében nem. De mégis, az elkötelezettség, az igyekezet iránya világos volt.) S a Trianon utáni tiltás körülményei között óvatosan épített hadsereg egyik célja az is volt, hogy a berukkoló egyszerű bakák szellemi képzést (!!!!) is kapjanak a hadseregben.
Egy szó, mint száz: Nemeskürty István lelkében megfogantak a magvak, s többszörös termést hoztak.
Tanár Úr, fontos volt, ami tett, mindezt nagy tisztelettel megköszönjük. Persze, a nekrológok esetében sem lehet, hogy ne legyenek őszinték. Szerintem ezek a főhajtás tisztességességének színvonalát emelik. Tehát két dolog, Tanár Úr – de hát beszéltünk róla. A történelmi témákkal kapcsolatban az az 5 százaléknyi, könnyedebben kezelt téma… Tudom, persze, hogy néha hasznos provokálni is a katedrát, de mégis… S a kormánybiztosi poszton is talán egynémely túlzás… A hajóztatás, például, 2000-ben…
Mindez persze eltörpül az életmű és a személyiség nagysága mellett. S az is világos, mindenkinek, akik ismerték a Tanár Urat, hogy ez így, együtt volt Nemeskürty István.
Kedves Tanár úr, nagyon tisztelt Pista bá! Egy nagy baj volt eddig is, s marad az utánad maradó űrben is: az, hogy nincs a magyar társadalomban legalább ezer ilyen kaliberű és a nemzet ügyeiben ilyen erősen elkötelezett ember. Mert akkor sem a Földgolyó, sem az Ántivilág nem vehetne erőt rajtunk.
Mondanám, mert úgy illik ilyenkor, hogy nyugodj békében. Mondom is, a legnagyobb tisztelettel és alázattal – de bocsásd meg a szemtelenségem, ha hozzáteszem: én azt is kívánom, hogy támadj föl, reinkarnálódj minél hamarább! Nagy szükségünk lenne rá!
Csáky Pál, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56675″}
Fotó: mno.hu
