Harmincas éveiben járó, vékony srác. Szemében egyszerre pajkos, tinédzseres mosoly és fájdalommal teli mélység. Vacsora után hátradőlünk, csipegetünk az általa hozott baklavából és az itthoni palóc pogácsából. Kérem, hogy meséljen magáról, a családjáról. Nemrég óta ismerjük egymást, ő is határon túlra szakadt, csak kicsit másképp…de valójában nem a felületes, partykon eljátszott poénos embert akarom látni, hanem azt, ami az „álarc” mögött van.
Mesél: heten vannak testvérek, öt fiú, két lány, mindannyian egyetemet, főiskolát végeztek. Az apja akkor a legboldogabb, amikor ünnepekre hazajön mindenki, és az udvaron a sütögetés közben körbe üli a család a tüzet. Elmondja miért választotta az orvosi pályát. Tizenöt éves volt, amikor az utcán mentek a barátaival és a felfegyverzett katonák megállították őket…csak úgy…motozás…ide állj!…takarodj!…gyere vissza!…pofon…még egy!…nem bírta…lecövekelt és szembeállt a Hatalommal. Két lövést kapott, az egyik a combjába fúródott, a másik bement a kézfején és kijött a csuklóján. Nyolcszor operálták egymás után, megmentették a kezét. Akkor döntötte el, hogy ő is gyógyítani akar, sebesülteket operálni, mert kell az orvos arrafelé.
Kérdezem, volt-e haláleset a családban. Igen, az unokabátyját elvitték a katonák otthonról: szólni merészelt ellenük, a börtönben pedig úgy megverték, hogy belehalt! Amúgy sok mindennel foglalkoznak. A szőleikből mazsolát és mézet készítenek – egy évben 15 ezer dollárt hoz a munka! Mutatja a jegygyűrűjét, és a barátnőjét a mobiljában, gyönyörű lány. IT-szakember, 2 ezer dollárt keres a szakmájában, otthon! Jövőre lesz a lakodalom. Lesznek vagy kétezren, mondja, majd nagyot nevet. Aztán gondol egyet, felhívja a lányt Hebronban (…) és a mi zongoránkon improvizál neki egy kortárs darabot (ami azt jelenti, hogy nem tud zongorázni, csak ütögeti a billentyűket és közben arabul énekel neki egy szerelmes dalt). Együtt kacagunk. Mondjuk neki, hogy üdvözöljük és vigyázzon magára. Jó dolog ez a mobil: egy palesztin, hebroni lány kacaja száll az ebédlőnkben. Kérdezzük megy-e haza Karácsonykor – szabadkozva, hogy persze, tudjuk, hogy ők nem ünneplik a Karácsonyt, hiszen muszlimok. Erre ő cáfol, hogy dehogynem! Ünneplik, együtt a keresztény hitű, őslakos, ugyanúgy palesztin nemzetiségű nemzettársaival, akik meghívják őket haza, majd együtt mennek ki a karácsonyi vásárba a városba. De ugyanez működik visszafele is. Amikor befejeződik a ramadán és ők ünnepelnek, akkor a szomszéd keresztényeket ők hívják a házukba! Csak azokat az izraeli katonákat tudná felejteni, ezt látom a mélyen ülő szemeiben…
Még sokat beszélgetünk, aztán mennie kell, mert másnap kora reggeltől szolgál a kórházban. Itt nálunk, mert ide vetette a sorsa, de reménykedik, hogy majd hamarosan hazatérhet, még ha olyan nehéz is ott elviselni a folyamatos elnyomást, de addig itt dolgozik. Európai magyar, szlovák, cigány embereket gyógyít. Olyanokat, akik egyre gyakrabban méregetik őt megvető szemekkel, hiszen ő is egy „terrorista”. És ez nagyon elkeseríti őt. Indulás előtt még kap egy rögtönzött történelmi áttekintést Trianonról, a mi (hozzájuk képest) „lightos” kisebbségi sorsunkról. Azt mondja, igen, ismeri a „madzsar” történelmet. Meghatódom. Búcsúzás. Elmaradhatatlan selfie, majd nagyölelés, integetés. Otthonról még küld egy üzenetet a facen, és köszöni még egyszer a nagyszerű estét. Büszke vagyok rá, hogy van egy palesztin-arab barátom – s bemajszolok még egy mézédes baklavát.
A TV-ben megy a híradó…migránsok özönlenek, szakállas terroristák ölnek, repülők bombáznak, nyakkendő fehér politikusok mantrázzák a zsidó leckét…mi meg nyeljük, mint kacsa a nokedlit…
Papp Sándor, Felvidék.ma
